2014. március 2., vasárnap

Tanulságok Indonéziábúl: nekem, neked és a társadalomnak

Ültem a maláj gépen és valami nem stimmelt. 
Nem az nem, hogy lassan véget ért a hat hétnyi (ahh) backpack kaland és rövidke bangkoki regeneráció után visszaevett a fene oda, ahol muszáj dolgoznom, mert éhen halok és nem vagyunk mind egyenlők a hátizsákunkkal és az egyen koszunkkal. 
Az nem stimmelt, hogy csak kínaiak voltak körülöttem. Persze, lehet, hogy az egymilliárd háromszázmillióból 150 mind velem jön egy gépem Kuala Lumpurból Bangkokba, de az is lehet, hogy a maláj nép megcselekedte azt, amit senki más nem tudott a világon és amikor mentem a low-cost reptéren a kifutópályák árnyékában, akkor nem arra kellett volna követnem egy nyilat, amerre mentem. Egy darabig vívódtam magamban, hogy megkérdezzem, hova is megyen ez a gép - mégse távolsági buszra szálltam - de végül összeszedtem magam és gondoltam, jobb, ha idióta fehérnek néznek, mintha valami banális véletlen folytán leszállok ott, ami nincs rajta a térképen, mert 5 millió kínai lakja ugyan, de ezenkívül nem jegyzi egy geográfiai társaság sem és életem végéig ott maradok. Megkérdeztem. 
Valóban rossz gépen ültem. 
Leszálltam, átszálltam a jó gépre és Isten ujját véltem felfedezni a dologban: ideje hazakeveredni. 

Vajon mit viszek haza magammal, belső fejlődésileg és eszmetörténetileg? 
Nagyon jól pakoltam: elég volt A nagyon menő 5 kg-s hátizsenyája és Z övtáskája. Mind a 3 pár cipőm (vizicipő, flip-flop és túraszandi), volt rajtam, nem kellett több. Elég volt a 3 top, a 2 csinos ruha (egyet Jakartában is felejtettem), az 1 oldaltzsebes Sandstone szoknya, 1 hosszúszoknya és 1 hosszúujjú. Hálózsák, amit Anyukámtól kaptam az érettségimre (akkoriban még nem kocsit ajándékoztak), nagyon jól jött, főleg, amikor az egyik helyen piciny hangyák (és remélem nem bolhák) össze kezdtek csipkedni és azon a pár helyen, ahol a teraszokon aludtam; 3 fürdőruha és 10 bugyit pedig általában 70 huf-ért, a törülközőmmel egyetemben többször kimosattam. Kindle és a rajta lévő 212 könyv isteni volt (17 darabról tudok olvasónaplót írni), és ha már fényűzésnél járunk, évek óta imádom a Ray-ban-emet, amit megvettem Texasban, egy évig nem hordtam, mert igazából nem áll jól, de aztán rájöttem, hogy ez egy életérzés és az meg jól áll. 
Visszaszedtem az életkedvem: határozottan jót tesz az ember lányának, hogy egyedül csatangol messze a komfortzónáján kívül, távolsági buszokat int le belső sávokból, kínaiul alkudozik taxisofőrökkel (140HUF-ot le is alkudtam, de ugyebár nem az összeg a lényeg), szörfdeszkát fest reklám gyanánt, nem kap vérhast sehol, odabiccent bennfentesen fehéreknek és élvezi, hogy tud ő is érdekes lenni olyan elképesztő élet- és utazástörténetű srácoknak, amiről mindig is tudta, hogy léteznek, de csak távolról csodálta őket. Not all who wander, are lost. 
Két dolgot szeretnék társadalmi tanulságként megfogalmazni. Egyrészt, amikor majd kormányra jutok, akkor belefoglalom a gránitszilárdságú alaptörvénybe, hogy mindenki menjen minima félévre, Ajrópán kívülre, egy kicsit szokni a más perspektívákat. Kicsit jobb lenne mindannyiunknak...az egyéneknek is, ha látnák, hogy a nyomor máshol kezdődik; ha ízlelnék, hogy a konyha nem a rántott húsnál ér véget; ha nevetnénk, amikor te hadoválsz, ők pedig mondjuk indonézül magyarázzák, hogy hol szállj le a kéthetente közlekedő hajóról, ami ma persze nem jön, mert esik 3 napja; ha mindenki magára venné azt a képességet, hogy összemosolyogjon vadidegenekkel, akik csodálkoznak a piros színén (very red, aaaaaa, veeeery red lady, tudom, köszönöm, én hátam, érzem), vagy mert ő csak egyszerűen kamaszlány, jön veled szembe és nagyon kedves; alapvetően felfognánk, hogy a másik nem akar bántani, elrabolni, veséd kivenni, csak, mert mondjuk nem fehér; ha észrevennénk, hogy fogalmunk nincs, mi a különbség két buddhista szentély között, vagyis nem ők a tahók, amikor nem látják a differenciát a román és a gótikus templom között; ha tisztába tennénk magunkban, hogy a világ irdatlan nagy, óriási távolságokkal, nagyon eltérő szokásokkal, növényekkel, éjszakai hangokkal. 

És amikor ott ültem, néztem ezeket az embereket - az indonézeket mármint a sok-sok szigeten - akik olyanok, mint Orwell csavargói (Csavargóként Londonban és Párizsban), abban az értelemben, hogy ők is máról holnapra élnek - talán inkább tegnapról mára a helyes kifejezés - napról - napra erősödött bennem a hit, hogy lehet sok bajunk a rendszerrel, de a kapitalizmus, a kapitalizmus által teremtett befogadó versenyrendszer és piac, az amely ezeknek az embereknek és társadalmaknak valami perspektívát tud mutatni. Befogadón azt értem, hogy van társadalmi mobilitás, az egyszerű biciklitekerőből lehet több bicikli tulajdonosa, ha rájön, hogy mivel szolgáltasson többet. És dolgoznak 10 órát és 14-et (Kínában pölö) és mikrohiteleik vannak (jó az India), és több évszázados és évezredes hagyománya a kereskedelemnek (mondjuk a malájoknál), ami egy folyamatos ösztönző volt, hogy nyissanak, nyitva maradjanak, felismerjék, hogy a fahéj az nagyon menő lehet, mert viszik az arabok, mint a cukrot. (itt tudtam meg egy múzeumban, hogy biza a fűszerszigetek és a temérdek fűszer nem azért kellett, mert Ágika a 17. században finnyázott és gurman volt, hanem, mert a k sok fűszer semlegesítette és elnyomta a rothadó húst ízét....).
Szóval, most, hogy már sokadik utam nyomtam Ázsiában és sokadik könyvem olvastam a kereskedelem-nyitott társadalmak-szabad piacok nagyszerűségéről, egyre inkább azt gondolom, hogy a befogadó intézményrendszer, a piac mechanizmusai, a kereskedelem és a hit a társadalmi mobilitás lehetőségében - ez nem tudom, hogyan lehet indonézül - nos, ezek azok a dolgok, amik tartósan, tar-tó-san, több évszázadra is sikeressé tesznek egy társadalmat. Temérdek oldalt össze tudnék írni erről, de azt majd a kapitalizmus blogon, mosoly.
Megannyi tapasztalattal lettem gazdagabb, sok kedves emberrel utaztam együtt, laktam csótányokkal, jó a színem, ettem sült banánt sajttal, néztem napfelkeltét és naplementét, beszéltem spanyolul és indonézül és kínaiul, búvárkodtam 10 méter mélyen második világháborús hajóroncsnál, táncoltam Dj Bobora albánokkal Kuala Lumpurban (ez volt a mélypont), táncoltam brit popra hollandokkal és fransziákkal, kajakoztam nagyon helyes emberekkel, utaztam a világ legkoszosabb buszával, mondtam, hogy köszönöm, de nem akarok második és harmadik feleség lenni, összelicsiztem a telefonom és éreztem, hogy már nem bírok több rákot enni.
És a tavalyi családmodellre vonatkozó paradigma váltás után, idén újabb jött: ki tudom mondani, hogy nekem bizony sosem lesz 9-5-ig állásom, ahonnan nyugdíjba megyek. Sokkal inkább dolgozom 15 órát 10 hónapon keresztül, pár évig és aztán továbbállok, mint, hogy megőrüljek egy-egy iktatórendszertől. Ez lehet, hogy banálisan hangzik és eddig is így éltem és ezt rajtam kívül mindenki tudta, de ma már én is elfogadom és nem keresem a XIX. századi stabilitást egy olyan világban, amelynek majd minden percében a XXI. században lubickolok.
Jövőre, ha jön velem valaki és/vagy kajak akkor Fülöp-szigetek (akinek inge, vegye), ha nem, akkor Malajzia. Csak mondom, tessék elkezdeni gondolkozni, Holtzer Tours tarthat castingot, magasan a léc, de átvihető. Mosoly, mosoly.