Egy india - muzulman barmenedzser csaja lettem Kuala Lumpurban

Ennyi.

Nekem ez túl YOLOka

Én ma 1530 és 15:55 között életem egyik legnagyobb sokkjában ültem. 

Reggel óta kb. 12 üzenetet kaptam, hogy elment dolgozni, most elment boltba, most mit mondott a kollégája, kell vennie új terítőt. 

Mintha tudnám, hogy mit dolgozik, mintha tudnám, hogy milyen boltba jár és MINTHA TALÁLKOZTUNK VOLNA VALAHA IS mintha.

Ha nem több ezer km-re ülne, ezen a ponton azért elkezdenék új zárakat felszereltetni. 

1530-kor rámír, hogy bevásárolt, akkor ő ready, akarok-e dumizni és készülne a táncra. Jó, essünk túl rajta gondolom, de mondani csak annyit mondok, hogy ok, hozom a teám és a szemüvegem. Kétségtelenül nem a legszexibb riposzt a részemről. 

De nem zavarja, hív és még mindig nem működik a mikrofonja. Kérdem tőle írásban, hogy akkor hogy fog táncolni, ha nincs zene. Mondja/írja rakjak be valamit (mondjuk ebből a szóhasználatból lehet érezni, hogy én még a kazettás magnó korában pörögtem a fejemen, ma asszem már nem nem azt mondjuk a youtube-ra, hogy berakok valamit, az max a hot-dog a sütőbe), szóval, hogy kapcsoljak vmi zenét, majd arra táncol, csak mondjam meg mi az. ABBA-t választok, Fernando, ha már gáz, akkor legyen totál az. 

https://www.youtube.com/watch?v=dQsjAbZDx-4 

Pár szóban a háttérről. Szürke kanapé, fehér fal, Piros párnák. Ül a képernyőben, mosolyog és integet, úgy érzem magam, mint egy beteg casting director. Aztán előhozza a very short cloth-t, hogy akkor ez jó-e? Nem tudom elképzelni, hogy ezt hogy veszi fel, írom ok. Kimegy a képből, átöltözik, elindítom a zenét, can you hear the drums, Fernando, majd visszajön, póló off, a többit le sem írom. Láttam én már ezt-azt, de azt hiszem, a 90-es évek MTV-je a mai korok szatíráira (érted, szatíra), nem készített fel. 

Ülök a szemüvegemben, már nem bírom kortyolni a teámat, there was something in the air that night, the stars were bright, és nézem azt a jóképű srácot, aki nem látott soha, nem beszélt velem soha és táncol egy sötét képernyő előtt, nála nem hiszem, hogy ment a zene, mert ritmus az nem volt, én hallgatom a pánsípot a svéd néhány évtizedes közelmúltból és amikor kérdezi, hogy vegye-e még rövidebbre a ruhát, akkor egyet még tudok viccelni, hogy van-e ennél rövidebb, de a következő kérdésre már nem írok semmit, mert látom, hogy ez a móka megy nélkülem is. 

És aztán abbahagyja, és mondja, hogy majd, ha már járunk, akkor együtt fogunk táncolni. 

Itt bontottam a vonalat, mondtam, hogy mennem kell, majd jövök, sohanapjánkiskedden. 

És most tökre dilemmázok, hogy ha megszakítom vele a minden kapcsolatot, akkor még betegebb lesz és ki tudja mi történik vele és lemészárol ott embereket, vagy kárt tesz magában, vagy ilyenek, amik a Criminal Mindsban történnek, szerdánként. 

És anyám gyógypedagógus volt, ugyebár, így mi hazahozzuk a beteg embereket és szeretjük őket. De asszem erre anyám is azt mondaná, hogy hogy-hogy-hogy? Vigye őt haza a tesója vagy a Criminal Minds, de ne én. 

Jóvvan. 

Javaslataim: 

- ha van gyereketek, soha, de soha ne engedjétek ki a lakásból

- ha ti magatok még csávóztok/csajoztok, soha ne menjetek ki a lakásból

Mindenki megbolondult. 

Majd egy idő múlva ez egy jó sztori lesz, de egyelőre még nem őszinte a mosolyom. És érdekes, hogy Londonban sem ért ilyen sokk, bár Rómában igen, amikor az olaszom többször megmutatta, hogy hol vannak a brazil transgender prostik és arról értekezett, hogy az összes római transgender prosti brazil, ott lehet valami a levegőben és a génekben. Ma már tudnék erre válaszolni, de 10 éve, még nem volt ilyen érvkészletem. Mondtam már, hogy a 37 az új 87? 

If I had to do the same again, I would my friend, Fernando. 
oh, well.

Az első igazi angolszász beteg az életemben

Ez nem London.

És nem is az obligát DK-Ázsia január-február utazós blog-rész, ami idén márciusban lesz 3 hét Malajzia, akkor majd írok arról, de muszáj mesélnem Rob-ról. 

Illetve néha Rob, néha Marc, de ne szaladjunk előre. 

Nem mondom ki, hogy hol (Tinder), de összeakadtunk Rob-bal, aki egy 37 éves, rettentően jóképű (az én zsánerem) angolszász. Vörösesszőke, szélesváll, magas - ahogy láttam a képeit és imádom ezeket a kék-fehér apró kockás ingeikben.

Találkozni nem találkoztunk, egy konferenciára jött az Interkontiban lakott, vicces volt és megbeszéltük, hogy szerda este összefutunk. 

Illetve már az első üzenetváltásokkor, a 3 percben arról témázott, hogy táncoljunk face-to-face. 

Jó, mondom, ugyan van erről elképzelésem, de azé' beírtam az urban dictionaryba, hátha a face-to-face mást jelent náluk, mint a szántódi úttörőtáborban, ahol utoljára vettem kb. ilyenben részt. Nem jelentett, rendben, úttörőtábor face-to-face tánc, menni fog. 

Szerda este nem tudtunk mégsem találkozni, de kicsit skypeolni kezdtünk, én azt hittem, hogy csevegjünk, azért. 

A skype-ján már Marc Smith-nek hívták, de igazából ezen a ponton nem zavart, lehet tőlem Marc vagy Rob vagy Harry is, ha egyáltalán talizunk, majd kiderül. A telefonomban mindenesetre Rob Qatarnak mentettem el, mert a képei alapján Qatarban dolgozik, bár, mint ma megtudtam Dubaiban. 

Tehát, a szerdai skype. 

Az ő skype-jának nem volt hangja, az enyémnek képe, így már ez kicsit érdekes volt: én írtam, ő mosolygott. Ekkor még lehettem volna én az elmeszoc-pedo., akinek nincs képe, mert ugyan Agnes (37), de igazából Hans (64) vagyok. 

Nagyjából 3 percig bírta, aztán megkérdezte, hogy zavar-e, ha közben beülne a fürdőkádba. 

Akarom-e látni. 

Én 37 éves, konzervatív kelet-közép-európai lány vagyok, nem 17 éves idióta, így nyilván ezzel a kérdéssel nem tudtam mit kezdeni. Itt kezdett picit furcsa lenni, Marc Smith, a Tinder ugyanis nem feltétlenül hosszú ismerkedési estekre van kitalálva, küffödieknél még mondjuk működik, de azért a fürdőben csevegés nincs benne a gyakori történetekben. 

Gondoltam, biztos hosszú napja volt, üljön be, majd beszélgetünk úgy. 

Beült (azt nem láttam), de a következő kép, hogy ott ül egy irtó jóképű csávó, akivel imádnék egy bárban nevetgélni és állig be van takarva fürdőhabbal. 

Kínlódott, hogy az ipadje vagy mittoménmije ne legyen habos, de ne jöjjön ki ő se a hab alól, túlzottan. Közben nem halljuk egymást, ő nem is lát. Amúgy szép az Interkonti fürdőszoba, az látszott a háttérben. 

Aztán, elkezdte megint mondani, hogy mi lenne, ha felvenné a kis ruháit ("my very small cloth") és táncolna nekem. Itt volt az a pont, hogy örültem, nem lát engem, mert nagyon kicsikét, de kiülhetett az arcomra, hogy vajon mi a k élet történik itt most. 

Mondtam, hogy ne hari, de nekem most le kell feküdnöm.

Elteltek a napok, hazament, és most írt, viberen, vihogtunk, mesélte, hogy a konfer milyen volt, de Dubai és a lakása mennyire nem a real world, hogy ő könyveket ír, hogy én mivel foglalkozok. Na, a Tinder totál nem ez. Nem tartunk kapcsolatot olyannal, akivel nem is találkoztunk. 

És aztán elkezdte. 

Hogy most lefekszik, de vasárnap este, ami nekem délután, ő táncolna nekem. 

Mit vegyen fel - kérdi megint Rob. A very little cloth-t vagy egy pincérkötényt, aminek nincs hátulja?

Mondtam, hogy a very little cloth-t és holnap 4 órában állapodtunk meg. 

Ezt már nem bírom kihagyni. Ha bejön pénzt is fogok kérni tőle, ezekért a sessionokért, mert A barinőm szerint neki nyilvánvalóan ez a kattja. Vagy megzavarodott Dubaiban, vagy ezt csinálja ott is. 

Áldom a fogam és az ínyeim, amik begyulladtak, meg a szerdai rosszullétem, hogy nem találkoztam vele. Ott ültem volna az Interkonti bárjában vagy valami másik bárban arról beszélgetve, hogy menjünk valahova, ahol táncolhat nekem. Biztos, hogy nem bántott volna, de egy életre elveszi a kedvem a zsáneremtől. 

Látjátok, az ember lányának már a lábát nem kell kitennie itthonról, senkivel nem kell találkoznom, mégis össze lehet futni Robbal és Marccal, ahol az egyik konferenciázik és könyveket ír, a másik kötényben táncolni akar és remélem van még egy, mondjuk Sebastian, aki venne nekem szép cipőket és egy lakást Londonban, ahol talán még pár vörösesszőke-apró kék kockásnak van józan esze.