Morzsákok

Fény derült ám arra, hogy miért üvöltöznek állandóan az olaszok. 

Egy időben az volt a working theory-m, hogy azért, mert nagy náluk az alapzaj az állandó ásatások miatt. De mivel este is kiabálnak, ez a dolog megdőlt és ráfogtam a nagy alapzajra a motorok miatt. Amikor már szofisztikáltabb és a társadalomtudományokban jártasabb lettem - meg szomorúbb - akkor jutottam arra, hogy mivel állandóan egyszerre beszélnek, mert k nem foglalkoznak azzal, hogy mit is mond a másik, ezért kell mindig és egyre hangosabban beszélni. De ma, a Regent Streeten, este 8-kor választ kaptam erre a régóta nagyon égető kérdésre.

Irdatlan sok ember mászkált, mert 23 fok van, de már olyan fényekkel, mintha itt lenne a karácsony a sarkon - ami itt is van - és egy kicsit bizarr, hogy karácsony van és nem fázom és még csak rossz kedvem sincs. Na, nukleáris ugyan az előttem ténfergő olasz család, de az egész járdát képesek hárman feltartani. Kisfiú, 4 éves forma, húzza a kezét az építési kerítésen - nincs ezzel baj, minden náció 4 éves gyermeke hasonlóképpen járna el, maximum egy német/holland/japán anyuka rájönne és foglalkozna azzal, hogy ezzel feltartanak még 15 másik járókelőt, mert nem libasorban haladnak, hanem csatárláncban.

És akkor egyszerre, apuka hátraszól a leszakadt gyereknek és azt üvölti, hogy Giorgo, ricordati, se rimani da solo, urla  vagyis Dzsordzsó, ne feledd, ha egyedül maradsz, kiabálj. (Olaszul jobban hangzik, mert az urlare egy hangutánzó ige a kiabálásra, de ez most nem érdekes.) 

Ennyi. Nem emlékszem, hogy valaha mondák volna a szüleim, hogy ha elvesznék, akkor üvöltsek. 

Amúgy most nem is ezt akartam elmesélni, hanem azt, hogy tegnap megvolt az utolsó munkanapom a cégben és igenis meglepődtem, amikor kaptam "good luck with your new job" kártyát és tortát és nagyon kedvesen és hangosan megtapsoltak és az esti céges partin borzasztóan sokan sajnálták, hogy elmedek és ezt aláhúzandó, vettek nekem sokféle és sok italt. 

Meg is hatódtam volna, ha nem gondolnám, hogy itt nekem  nem volt jó, bár kétséget kizáró módon, nagyon sokat tanultam, úgy emberileg, mind szakmailag. Ezeket majd leírom, abban a posztban, ami végre akkor fog napvilágot látni, amikor tinta kerül az új cégnél az új szerződésemre. De mivel annak a felhőkarcolónak a malmai igen igen igen lassan őrölnek és én már csak azt hiszem el, amit látok, így amíg nincs szerződésem, addig egyrészt keresem tovább a munkát, másrészt élek a gyanuperrel, hogy nem is lesz, szóval, tehát, ez most nem az előremutató poszt. 

Hanem, péntek esti, két cég összeolvadásának ünneplésének leírása. 

Valamikor júliusban talán, hogy a jelenlegi cégemet megvette egy k k nagy amerikai sportmenedzseléssel és marketinggel foglalkozó behemót. Sok helyen vannak a világban, van nekik londoni irodájuk is vagy 50 emberrel - velük múlattuk az időt a kedélyes péntek éjszakában. Az irodájukban indultunk, ahol három perc után mellém lépett, nos, mellém lépett egy széles váll. Április óta vagyok itt és ez volt a második alkalom, hogy valakivel úgy tudtam 2 órán keresztül vihogni, hogy mindketten igen viccesek voltunk (szerintem) és én végre a saját humoromat adtam (meggyőződéssel) és ez nemcsak egy 4 perces tréfarépa szeánszra volt elegendő.

Széles vállról azt hittem, hogy egy itt született fekete, vagy pakisztáni, mert nem kávébarna volt, hanem sötétebb - ez nem rasszista poszt, hanem leíró. Kiderült, hogy nem van igazam, mert jamaikai-angol, londoni, sosem élt máshol, mint Hackney. Ha valaki nem lenne ismerős a londoni negyedekben, akkor jelzem, hogy Hackney az bizonyos részeken olyan, mint Józsefváros. Csak sokkal, de sokkal olyanabb, mert ez egy 10 milliós város, a maga társadalmi feszkóival, amiről majd egyszer értekezek - aminthogy arról is, hogy Hackney ide, Józsefváros oda, itt az állam nem hagyja a véletlenre, hogy majd ott kialakulja magát valami a parlagfüvön kívül is, ha szerencsénk van, hanem strukturált beruházásokkal, irdatlan fejlesztésekkel, de visz oda életet, re-ha-bi-li-tál.

Szóval, mutatott egy videót, augusztus vége nagymamánál, utcabál, 65 ember, mind-mind unokatesó és ilyen-olyan rokon. Kérdezte, hogy nálunk milyen a karácsony (miért pont a karácsony), mondtam, hogy jaja, majdnem olyan, mint az utcabál a nagymamánál, csak kevesebb a Bob Marley és elférünk egy asztalnál, mert mink heten vagyunk, de abban már a Stille Nacht is benne van, uh igazából hatan. 

Kaptam tőle névjegyet, amit eltettem és később a bárban kiesett a wc-ben a zsebemből egy másik névjeggyel együtt - itt ez a szokás, én kapom a srácok névjegyét, nem ők stresszelnek azzal, hogy adjam már meg a számomat. Na, a wc-ben egy kis tanakodás után, hogy melyik lehet az új hackney-i  cimbim - éles, de 2 pohár bor - 2 ánizslikőr - 2 Pimms után lassabban forgó eszemmel, kikövetkeztettem, hogy a cégnév és a logó fog rávezetni a megoldásra. Így kitaláltam, hogy úgy hívják őt, hogy Leon, ami azért igen vicces, mert vannak biztos pontok az életemben - a menetrendszerűen megjelenő olasz fiúk; a karácsony, ami mindig jön; a meszesedő és melegfrontra fájó nyakam illetve Canary Wharfos lakásom egyetlen ismeretlen szomszédjának szombat esti hb-je igen kevéssé elviselhető zenével - és Leon, előbb, mint technikai szolgáltató cég, utóbb, mint sokéves életem és vérem munkaadóm, is egy ilyen. Na, Leonnal, hihi, abban maradtunk újabb 2 ánizslikőr után, hogy majd én keresem, de azt hiszem a másik Leonnal is ebben maradtunk. 

Képtelen vagyok a sablonjaimból kilépni. 

Hazafele ettem egy Bic Mac-et, mert az felszívja az alkoholt és azt tudom, hogy ültem egy utcazenész mellett a metróban vagy egy órát, mert Oasist játszott, én meg el-elbóbiskolva hallgattam. Aztán az is megvan még, hogy a metrón két angol lány rettentő hangosan arról beszélget, hogy vmi haverjuk csináltatott Taiwan-on egy tetoválást, mondtam is, hogy remélem, hogy nem kapott hepatitiszt, mondták, hogy ők is pont ezt mondták neki, hehe. Hehe, az. De rég is volt, hogy mindenki beszélgetésébe beleszóltam a BKV-n.  

Csuda klassz ez a London, mondtam már? 

--------------------------------------------

És most látom, hogy kezdek olyan lenni, mint Selmeczi Gabriella, csak én Bajnai Gordon helyett a karácsonyt mondom ki egyre gyakrabban. 

Indigó

Mindenkinek kellene, hogy legyen egy fantasy-landje. 

Olyan, mint amikor ötévesek vagyunk és esik és bámulunk ki a SZOT üdülő ablakán és memóriázás helyett, kitalálunk Star Wars őrsöt és ugrálunk a Gazsó gyerekekkel, mint a hülyék, hetekig. 

Amíg valami mást nem találunk ki. 

Ebből persze az ember kinő, mégsem játszhat detektívest és lépegetőst egész életében. 

Aztán van, aki elmegy OTP-be 9-5-ig, van, aki tanár lesz, van, aki EU-s pályázati finanszírozó. 

És a SZOT üdülő ablaka ugyan felváltódik, de azért bámulni az esőbe, kifele, megy felnőttként is. Csak nincsenek már ott a Gazsó gyerekek, hogy ugráljunk. 

Vannak viszont - nekem legalábbis - folyamatos olasz mentsváraim. 

Amikor gimiben kellett választani, h mi legyen a második nyelv, akkor a mai napig emlékszem a döbbenetemre, amikor rájöttem, hogy nem mindenki németet fog velem tanulni, hanem kb. ugyanannyian lesznek az olaszosok. Mert ki a k élet akarna olaszt tanulni? - tépelődtem magamban, 1992-ben. 

Aztán a némettel kb. annyira mentem, wie war die Reise, danke gut, nur anstrengend, hogy életem egyik k nagy szerelmének és másik felemnek azért van diplomája, mert khmm, segítettem, hmm, a német nyelvvizsgájában. (Ugye drágám, ide ne írjam a neved)

Aztánaztán eljött a '98, amikor az egyik végletből (amikor pölö egyszer utaztak vhova, Anyám feliratozta post it-tel a tojást, hogy "tojás", nem tudom mit akart ezzel mondani, de azóta is gyakran szórakozunk ezen a Bátyámmal) átestem a másik végletbe és egyszer csak tök igazságtalanul, de meghalt a Mamám, szóval, akkor jött az első olasz, Váléério a zéletembe. Firenze és napfény, fantasyland, mozzarella, motor, hektoliter fagyi, Nápoly melletti analfabéta nagymama, aki ki nem állhatott, firenzei anyuka, aki imádott és állandóan nekem főzött, ésatöbbi, ésatöbbi. Eszem megjött közben és aztán ennek vége szakadt, de arra remek volt, hogy elkezdjek olaszul tanulni. Több évvel később kissé megkattantam, elmentem hát Reggio Calabriaba nyelvet tanulni, 2 hétre, ahonnan 3 hónap után sikerült hazakeveredni, amikor már túl voltam egy R-beszélgetésen, akkor még volt R-beszélgetés, jézusmária, amikor felhívtam a Bátyám, h küldjön már pár száz eurót vagy el kell mennem 5 euró/óráért mosogatni. Így, retróspektíve, az az 5 eurós mosogatási órabér nem is lett volna olyan rossz, pláne nem Dél-Olaszországban. 

Jött 2004 és vele amikor a Papám halt meg borzasztóan gyorsan és felettébb igazságtalanul és hogy, de hogy nem, abból a döbbenetből is egy olasz húzott ám kifele, ahogy a Bátyám hívta Petrocselli Mihály, de igazából Michele Petrilli az ő anyakönyvezett neve. Ez már 5 év volt és gyakorlatilag rommá utaztuk magunkat, én Rómába hozzá, de állandóan, aztán együtt szüleihez, akik imádtak és a mamája nekem még külön is főzött, mindig pestot, meg felkelt reggel 6-kor hogy a ravioli tésztát és tölteléket megcsinálja, pedig esküszöm nem kértem, ésés mentünk jobbra és balra és fel, s alá, vagy csak maradtunk Rómában és a végén már nagyon sokat veszekedtünk, amit nem lehetett, mert állítása szerint, amikor veszekszem olaszul, akkor pont annyira ragozok érthetően, mint egy albán, így alapvetően veszekedés nélkül, sok-sok-sok ki nem mondott machecazzopensidifare, után, azért ennek is nehezen, de elértünk a végére. 

Annyira, hogy azóta is, majd 4 éve lassan, de minden héten beszélünk és vihogunk. És felhívom még Shanghaiból is, ahol elsőre együtt voltunk és irgalmatlanul veszekszem vele, mert nem voltunk itt, meg ott, meg mert elvett éveket a zéletemből, ő meghallgat türelmesen és mondja, hogy ha ettől nekem jobb lesz, akkor hívjam bátran, hajnal 3-kor is, máskor is, nyugodtan.

Miért is mesélem el mindezt, pláne egy londoni blog keretén belül, 8 oldalon? 

Mert ma találkoztam M-mel. M Petrocslli Mihály haverja, azóta lett nyilvánvalóan haverja, mióta én nem vagyok, mert akkor az a kapcsolat vehetett volna érdekes fordulatot is. Ide-ide ruccan Londonba, talán áthozzák a dübörgő olasz gazdaságban menő rendezvényes vállalkozásukat, a kék szemével és a főnökével, de csak azután, hogy végre a posztposzt tanulmányait is befejezi, az ország egyik legjobb egyetemén, a széles vállaival. Anyukája magyar tanár, vagyis olasz tanár, vagyisvagyis irodalmat tanít, uh amitől én mindig szenvedtem abban az országban, hogy őket aztán magukon kívül a lehető legkevésbé sem érdekli semmi, az nála nem van így - meg is beszéltük, hogy amikor next time jön, akkor elmegyünk színházba. 

Meghívott az estebédemre - nem rendeltem italt, mert megvártam, amíg ő mondta, hogy csak vizet kér és így nem blamáltam magam azzal, hogy délután 4-kor már egy pezsgőkoktélt igyak, huhh - és nagyon kedvesen megölelt és most írt is, hogy felettébb örül, hogy megismerkedtünk. Meg, effélék. 

Nem tudom ám eldönteni, hogy én ennek most valóban örülök, vagy csak a fantasy-land hív vissza, töltekezni, 2 óra olasz csevej olyannyira kiszakított mindenből, mint a Star Wars őrs az esőből, 84-ben. 

De inkább erről meséltem most, mint a tegnapi r e t t e n e t rendezvényemről a McLaren központban, aminek minden perce egy totális mélypont volt. 

Ehhez képest érkezhetett most M, a menterendszerű olasz faktorával. 

, 

Se a a haraszt nem zörög

, se a szél nem fúj, de azért az elég cuki, hogy egy hello, mennyire képes eltolni a setét fellegeket az ember homlokának egéről.
Ez nem egy mély poszt és sem alapja, sem értelme nincs sok.
Csak régen volt már ilyen, hátha unnátok a mivégrehát nyomoromat, itt Londonban.

Szóval, nincsenek jó kedvű napjaim, ma megint azzal ébredtem, hogy azonnal hazamegyek. 20 fok van, nem tudok parkokban 2 órás ebédszüneteket tartani, csak be-beugrok egy-egy képtárba, max 1 órára, eszegetem az M&M-semet ebédre az obligált, szigorúan dobozos colámmal és kicsit aggaszt, hogy nagyon gyorsan ki fog derülni az új account directornak, h nekem itt kiba k semmi dolgom nincs és így talán nem tartok ki szeptember 20-ig. Lassan lejár a bikram yoga trial bérletem, ahol 20 napra fizettem 30 fontot és tovább kell állnom másik stúdióba, mert magyar vagyok, látom, h máshol is van ez az offer, így, akkor én most végignyújtózom London különböző termeit, óccón, nem fizetek itt a következő bérletért 130 fontot, hahh. 

Na, slattyogtam vissza a bankból - ahol megint új kártyát kellett Ágikának rendelni, ezúttal a chippel történt valami (nem kell fizetnem az új kártyáért persze) - és vettem chipset ebédre. (eating disordernek nem a zabikálós korszaka van, hanem a nem evős, nem is baj az, nem érdekel, mint mondtok.)

Kilépek a hátsó liftből és hallom, hogy egy sportember épp akkor toppan mellém, felszaladva az ötödik emeletre. Oldalt pillantok és háááááát ki az, na, ki az? Jaj, régi és régen elfeledett szerelmünk az ausztrál. Sőt, az Ausztrál. Nick - mert, aki velem egyidősen végigizgulta a Heartbreak High '90-es évek vasárnap délutáni epizódjait, a nem mindig megszakított Kacsamesék után az pontosan tudja, hogy minden ausztrált Nicknek hívnak. Szóval, odatoppant Nick, és azt mondta, aaaaazt mondta, hogy hello. 

És mosolygott hozzá. De talán azt mondta, hogy oh, hello. Nem emlékszem pontosan, mert a chipssel zörögtem. Én erre azt mondtam, hogy hello. És rövid, hezitálás után hozzátettem, hogy oh, de sportos vagy. Angolul persze, mert nem feltételezem, hogy az irántam való titkolt rajongásból kifolyólag Relaxán az utóbbi hónapokban megtanult volna magyarul.
Mondta, hogy köszi és nevetett. 

Na, ez mind történt ma 14:10 és 14:11 között. Ja, és előre engedett az ajtónál. 

A morale della favola, mondaná a rég nem látott olaszom, az, hogy azóta azt gondolom, hogy vannak még csodák és még lehet, hogy lesz nekem munkám, amit szeretek és egy Nick-em, vagy Svennem, Timothym, vagy Jenőm, de most inkább Nicket szeretnék. Isszonyúan jóképű fiú ez. 

Fellegek eltolva, ma elmentem yogára, ott kitisztult az agyam és letisztult, hogy a január-február itt a nyár kajak túra után hova esz majd a fene. És holnap pedig sok-sok idő után megint naon csinosan fel fogok öltözni a munkahelyemre.  

Az elmúlt hetek megannyi vacsorája, színháza, matróza a Temze Fesztiválon, beiratkozott filmklubja (holnap megyek Cápa 1-et nézni, amit annak idején Anyukám nem engedett), Canary Wharfon köszönő biztonsági őre (Goood morning, my love), munkalehetőség csírája, napsütéses-stéges-Blair memoáros-Coca-colás délutánja sem nyom annyit latban, mint egy hello.

Ennyi. Rettentően egyszerű az élet. 

És én magam is rettentően egyszerű vagyok. 

hihihiiiiiiihi.  

No pain, no gain

Reuters ugyan még nem jelzett vissza, semmit, és ez nálam már inkább a nembe hajlik, mint az igenbe, de ennek ellenére ma 18 órakor, 4 napos töprengés, másodperces hangulatváltások és megannyi kapuzárási pánikként megvásárolt színházjegy után, azt mondtam valakinek, akit nagyon szeretek, hogy köszönöm a magyar viszonylatban igen jó ajánlatot, de nem megyek haza szeptember 17-én.

Meghatódtam egyébként, mert ő megkapta álmai munkáját, amiben ki tud teljesedni és úgy érezte, hogy megbízik bennem és szeretné, ha osztoznék az álmában. Nem sokan szoktak megkérni arra, hogy osztozzak az álmukban. Egyszer Amerikában az iskolaigazgató mondta ezt, már nem emlékszem melyik atlétika verseny előtt, sajnos én sokban nem tettem teljessé, mert már akkor is ilyen hosszúságú lábaim voltak, ellenben a sok két méteres csupa izom fekete gazellával, akik kicsit könnyedebben futottak. (ja, a részvétel.) Életem első komoly munkahelyén tettem teljessé valakinek az álmát azzal, hogy tartottam egy könyvet a Ponton-hídnál Medgyessi Péter bácsinak és rettegtem, h bele ne csússzon a Dunába - a könyv, vagy a toll, vagy a sarkam vagy Péter bácsi. Egy terrorista álmát tettem volna teljessé, ha Firenzében a kivilágított Ponte Vecchionál azt mondom neki, h si, mi trasferisco qua e ti sposo, de hála Istennek, akkor már nagyon nevettem és nem költöztem hozzá, hehe, 20 évesen. 

Ezekhez képest, felüdülés volt a mostani kérés, de valami miatt k sokat képzelek magamról és azt mondtam, hogy én még nem bírok hazamenni. Beszélgettem az itteni főnökömmel, most, hogy már nem nyomaszt, hogy itt dolgozok, őt pedig nyomasztja, hogy ki kellett tennie (tudom, hogy nem az ő döntése volt), kimondottan jóban vagyunk. Azt mondta ma nekem, hogy mióta ismer (tavaly 2 hónap és idén), én azóta azzal nyaggatom, hogy Londonban akarok élni és akkor most haza ne menjek - adjak még kis időt magamnak. Annyival tud hozzájárulni, hogy ha gondolom, még egy plusz hetet dolgozhatok itt (értsd: internetezhetek az irodában) és akkor ezzel a pénzzel támogatja a tartózkodásom. Lassan én leszek ár/értékben az egyik legnagyobb ingyenélő itt a városban. 

Szóval, anélkül, hogy Arisztotelész előjönne megint belőlem vagy a csí, adtam magamnak itt egy kis haladékot, mert én itt még nem végeztem. Vagy még nem vagyok kész, hogy hazamenjek. Még nem jutottam el oda, ahova akartam, még ugyanabba az idegállapotba mennék vissza, ahonnan elindultam. Na és azt nem, sok mindenre ráérek, de arra már egy percet sem fogok áldozni. Segítene persze, ha tudnám, hogy hova akarok eljutni, de erről már annyit, de annyit írtam, hogy magam is k unom.

Nem zárom ki, hogy Reuters még válaszol; a legnagyobb arccal elküldöm már magam minden érdekes rendezvényes munkára; bejelentkeztem egy Down-kóros egyesülethez, hogy jönnék kicsit önkénteskedni; és esküszöm, legalább egy hetet, de szeretnék fekete mosogató lenni. 

Az a megbeszélésem magammal, hogy ha nincs itt munka, akkor halottak napján hazamegyek. 

De csak van valami humora az univerzumnak, vagy anyáméknak a felhőn, lábat lógatva és történik valami. 

Bár, épp London történik, az, hogy novemberben otthon majd hol fogok dolgozni, hájáj, az majd nyomaszt akkor, amikor november van és hó és halál. 

Addig meg ezt igyekszem elhessenteni, k élet, Londonban vagyok elvégre. és mantrázom, amit M barátnőm tett, aki évekig ezzel indította  napját: csinos vagyok, okos vagyok, legközelebb jól választok.