Zenélő filmkockák

Szitáló esőben, mosolyogva sétáltam éjfélkor haza.

Nem mintha ma áttörés ért volna a munkában, bent ültem a szilveszter megbeszélésén, agytornáztam jövő júliusi giga rendezvény fellépőjén, ilyenek. Irdatlanul hörögtem és köhögtem az asztalnál, mint egy jobbféle TBC-s 1917-ben, mire a közvetlen asztaltársaim kissé visszataszítódva néztek rám, míg sztem az egyik legjobb fej kolléga - egy asztallal lejjebb - megjegyezte, h one man down. Ez mégis mennyivel jobban hangzik, mint a "ne vegyél már tartós tejet" vicc. 

A naon csini ruhámban voltam, az én stílusom és hála Istennek az Ausztrál ma csak beugrott, de legalább látta. Nem mintha érdekelné, de előre engedett két asztal között, uh riszáltam benne, láthatta. Ez a srác teljesen kitölti a párhuzamos valóság képemet, majd ezzel foglalkozunk, ha már azt haluzom be, h járok vele. Mondjuk, hallottam, h k gyorsan feleségül kellene vennie valakit, mert 5 év van itt és lejár a tartózkodásija, haza kellene mennie, amire megoldás lenne egy EU-s feleség. Hála Istennek, munkaidőben nem iszom és totálisan kerülöm, uh még lehetőségem sincs neki felajánlani, h legyen Holtzer. Ez nem kicsit lenne meglepő és mulatságos. 

Na. Munka után elmentem vezető nélküli magasvasúttal a Canary Wharfhoz, a Temze-csatorna mellé, ahol éreztem, h eggyel közelebb vagyok vmihez. Nem állítanám, h a kajak istenhez, de a város közepe, zone2, ha ez vkinek mond vmit, az egykori lerobbant környék tömbrehabilitációja után kialakuló kiba k jól kinéző folyópart. Itt szeretnék lakni, folyóra néző, kis lakásban, lehetőség szerint minimum ötödik emeleten, de tán inkább a tizenötödiken. Nem zavart, h ősz lett; nem zavarna a szél, nem zavarna a semmi ott, mert irtózatosan modern, látom a felhőkarolókat, amelyek közül az egyik, mintha a Shanghai Bundjának egyik jellegzetes épülete lenne és folyó van, kajakokkal és vitorlásokkal. Egy jobbféle déli országban itt nem lehetne mozdulni, ehelyütt ellenben csak futók vannak és tevékenységükből adódóan ők, engem, nem tartanak fel a sétálásban. Egy jobbféle keleti országban itt nem lehetne sétálni, mert mindenki teleköpködné a helyet, de ez itt nem a kultúra része. Kigyúltak a fények, érdekeset beszélgettem és egy ideig nem nyomasztott a kellene-már-valahol-lennem érzés, mert ez a környék, na, ez egy jel volt Londontól. Az első komolyabb. 

Eddig kedves félmosollyal elnézett; nézte a csetlésem-botlásom és egy pakisztáni bőrébe bújva elhúzott egy kocsi elől, amikor rossz irányba néztem; egy talán orosz bárpultos személyében több ribizlit ejtett a pezsgőkoktélomba; egy 50 év körüli pilóta egyenruhájában tette nekem a szépet egy étteremfélében; elém vezérelt egy szőkét, aki ugyan letett rólam, de mégis tartást ad a munkanapjaimnak; és precíz közvetlen kollégákat zavart az utamba, h legyen itt szakmai fejlődésre is lehetőség. De ezek az egyszerű, kezdeti ,szimpátia-induló csomagon kívül nem voltak többek. A maival ellenben talán egy hangsúlyosabb irányt mutatott, mert érezte, h minden hőbörgésem és akaratom és racionalitásom ellenére csúszok ki a kezéből, pedig most kicsit valaki rábízott.

Szóval a harmónia lehetősége átszüremlett a szemerkélő függönyön keresztül.

És hazafele, a metróban, már távolról hallottam a "These are a few of my favorite things", Muzsika Hangjai dallamát, szaxofonra alkalmazva. http://www.youtube.com/watch?v=33o32C0ogVM

Meg is álltam a bácsi mellett, végighallhattam a csempének dőlve, adtam érte kis pénzt, majd a kérdésére, h mit játsszon nekem nem mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott - mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk, http://www.youtube.com/watch?v=MaKilr2g3aw - hanem kértem my fair lady-t és somolyogva továbbsétáltam, még dudorászva a dallamot, amely lassan halt el a hátam megett. http://www.youtube.com/watch?v=YEcX9gNVg1U

Nem tudom, h a zene tette, a szürkületi felhőkarcolók, a szemerkélő eső, mely emlékeztetett egy értelmetlen érzelem elinduló őszére a Duna-parton, réges-régen egy távoli galaxisban, de mindenesetre, jókor jött, nagyon kellett már a few of my favorite things. 

Kreatív tér, az

Verőfényes napsütésre és 24 fokra ébredt Anglia, vagyis Angliának azon része, amelyről tudomásom van. Múltheti blogposztom elmaradt, mert néha emelkedettebb a hangulatom, néha kosztümös filmben érzem magam, néha keresem a szót, néha valamilyen belső örvényből eredően ülök és bámulok ki az esőbe.

Nem mentem ma dolgozni, tegnap délután már leléptem, mert csak nem tudom elfogadni, hogy nem vagyok őslakos és én nem tudok szandiban szaladgálni, nyitott ablaknál aludni, mert a szervezetemnek nem ez a nyár. Nem reklamálok, január-február, itt a nyár volt nekem a 35 fokban, így csak megkeveredtem, de a napsütéses napok számát tekintve, az évvégén azért fogom hozni az átlagos magyar számot.  Szóval, megfáztam, de rendesen, tegnap már lázam is volt és k nem találtam az utolsó Kalmopyrinem. Tegnap estére megleltem, azóta jobb a helyzet, nekem a Kalmopyrin a Riviéra, anélkül nem tudok meggyógyulni, még ha rossz a kedvem, akkor is azt szedek. Szívesen lennék a reklámarcuk. 

Így ma feküdtem, olvastam, aludtam, majd kora délután kijöttem a levegőre és soraimat Wimbledonban kezdtem írni, kivetítők alatt, mosatlan cseresznyét eszegetve, hallgatva a csendet és a labdaadogatások oly jellegzetes hangját. Néztem előtte kis krikettet a hozzám közelebbi parkban, azt én meg fogom érteni, addig én innen haza nem megyek, de jelenleg még nem írnék belőle PhD-t. 

De beköszöntött az, amit nem gondoltam, h beköszönt valaha a Kárpát-medanszén kívül: rossz kedvem van. 

Már nem dühös vagyok, mert nincs mire. Szakmai rossz a kedvem, mert hfőn elbuktunk egy közbeszerzést és ugyan ez itt nem olyan kaliberű, mint otthon (mondjuk 4 évnyi fővárosi/londoni nagy rendezvény tender), de a bajom, h azért (is) buktuk el, mert nem figyeltek rám. Sok mindent el lehet mondani az otthoni főnökeimről (arról a háromról, akik az elmúlt 10 évemet övezték), de azt, h nem figyeltek vna rám, ne vették volna komolyan, amikor eléjük állok, na, azt nem. És itt ez van, ez történt. K idegesít. Nem 16 éves vagyok, h emiatt önértékelési problémáim legyenek, hanem 35 és tudom, h mi a hozzáadott értékem. Ha nem érdekel senkit, akkor nem szoktam erőltetni. 

Zavarni zavar, de ismét csak nem az önértékelési problémáim miatt, az, h a szombati, kolléga által szervezett bulira, amin 300-an voltak, egyszerűen nem hívtak meg. Nem hívták meg az ausztrálokat és az olaszt és nem hívták meg a brazil lányt és még egy pár arcot, de az utolsó hostess is ott volt. Nem mentem volna, mert volt épp vicces látogatóm Bjudapestről és Brightonban múlattunk, de mostantól kezdjek azon pörögni, h a karácsonyi bulira hivatalos leszek-e? (nyilván igen és nyilván ez még nem is kérdés sok szempontból). 

Ahova meghívtak, az egy vacsi a jövő hét elejére - a héten lezáruló 4 hetes kis turném 3 résztvevő csaja mondta, h menjünk akkor el enni-inni-nevetni. Ők korban is közel vannak hozzám és gondolkodásmódban is, mert rommá utazták magukat az elmúlt 20 évben. Az egyik csaj emellett blind date-re ajánlgatta a 39 éves, magas, szőke, szélesvállú bátyját és azt hiszem ezt is be fogom vállalni, ráérek. 

Amúgy egy csomó érdekes dolgot láttam, voltam megint mindenhol, már vettem 1 irdatlan csini ruhát és egy n csini felsőt, jönnek-mennek a haverek-látogatóban a lakásomban,  de zizi van. 

Nem tudok belehelyezkedni az itteni szituba, mert nem '56 van és állandó a kapcsolat a barátaimmal (nem reklamálok, csak mondom); itt van 3 olyan magyar, akiket eddig nem vagy nem nagyon ismertem és mindegyik abszolút értékes és érdekes és tök szívesen járok velük ide-oda; a mhelyemen vhol azt érzem, h vagyok, de semmi hozzáadott értékem nincs. Azt hiszem ez a helyes kifejezés: nincs itt semmi hozzáadott értékem. Semmihez. Mondjuk otthon sincs, de ott többet tudok ezen pörögni, mert otthon mégiscsak értelmiséginek tartom magam és mindenbe beledumálok. Bár igazából itt is, mindennap kifejtek vmi tézist az asztalunknál, tegnap például arról értekeztem, h nem lehet vki úgy űrhajós, h van tömött foga v törött lába és ezt nem tudták a kollégáim. Kérdeztem, h örülnek-e, h itt vagyok, mire a kedvenc kollégám mondta, h "nagyon örül, h érzi Kelet-Európa minden bölcsessége ömlik rá nap, mint nap." Szóval, van, akikkel tudok bent is viccelődni. Lehet, h még sincs bajom.  

Adtam magamnak időt, mindenre, persze, de mégsem. 

És kimondom: lehet, h én már nem akarok rendezvényszervező lenni. Volt ez a dilemmám már egy ideje otthon is, de itt ez elhatalmasodik rajtam. Most vagy azért, mert nem ér jó élmény, vagy, mert tényleg mást akarok már csinálni. 

Jaj, és mit csinálnál Ágikám? Olyat, aminek értelme van? Egyem a kis szívedet. Az emberek 80% nem olyat  csinál és 95%-uk csak túléli a munkaidejét. Meg az egész életét. 

Ha megkérdezitek, h ma mit csinálnék, ha bármit lehetne, akkor Bangkokban kizsákmányolt gyerekeket szeretnék olvasni tanítani v ha nem is én tanítanám olvasni, akkor az ezzel foglalkozó szervezetnek szeretnék pénzt felhajtani, kommunikációs kampányt és figyelemfelkeltő eseményt szervezni, stratégiai partnerségeket alakítani. 

Szóval, előjött az 1995 óta mélyen szunnyadó világmegváltó. Akkor jártam utoljára cigány anyák érdekvédelmi szervezeteként Isten háta mögött, amit G barátom azóta is emleget. Meg voltam a nagyatádi menekülttáborban. Az, de rettenet volt. 

Tudom, türelem, most lökjük be a kreatív térbe a vágyakat és gondolatokat és azok kialakulják magukat. 

És közben nézem, nap-nap után az ausztrál fiú hátát, aki pont előttem ül, egy méterrel és el sem tudom képzelni, h h lehet vki ennyire jóképű. Jóhátú. De tudom, h jóképű is.

Nincs kedvem semmihez és egyszerre van kedvem mindenhez. 

Eztán novellákat fogok írni, befejezem ezt a vonalat, ennek sincs semmi értelme. 

Uh Wimbledoni Mesék első részével várlak titeket a jövő héten. Addig lehet jelezni, h mi legyen az első történet: pestis a középkori Angliában, szerelem Wimbledonban 1920-ban, hajóút Sydneybe fegyencek között. 

A Düh Napja

Nem volt rossz nap, nem volt rossz hétvége, nem volt rossz hét. Munkailag talán igen, de városilag, kulturálisan, gasztronómiailag, koktélilag, ismerkedésileg, olvasmányilag nem volt rossz hét. Rohan az idő, a k homokóra itt úgy pereg, mint a víz a lefolyó alján: iszonyúan. Fogalmam sincs, h hogy lett vasárnap és június közepe és semmit nem csináltam még itt, semmit nem találtam ki, meg, csak az a biztos, h már szandálban járok és fel sem tűnik, ha esik az eső és játszottam már kaparós sorsjeggyel (nyertem egy koktélnyit) és lottóztam (nem nyertem), vittem vissza vett árut, kértem mhelyi hitelkártyához igazolásokat, kértem számot az irodában (Offspring: Self-esteem), lett cupcake helyem és kedvenc bárom, megannyit olvastam metrón, van már hajléktalanom, akinek néha veszek gyümölcsöt, beleszólok a brainstormingba, írhattam már én memo pointokat megbeszélés után, utasítottam vissza randit, néztem csúnyán kamaszokra, amikor feltették a lábukat a buszon az ülésre és kimondtam azt, ami szerepelt a 10 kimondásra váró mondatom listáján: I'll have another one. 

Tegnap lassan, mélyről indult, délután kulminált, ma estére pedig teljes zizibe csapott át a dühöm. Van az elszakadásnak ugyanis az az öt lépcsője, a tagadáson már túl vagyok, ami nálam az értetlenkedés volt és most valszeg átléptünk a dühbe. Nyilván, ez a poszt arról szól, h dráma-szakra jártam és biztos nincs semmi komolyabb bajom, csak nem értem, h mi sodort engem ebbe a városba. Néha azt érzem, h kitöltöm a rendelkezésemre álló időkeretet - már pedig mennyire jól kitöltöm - de a másnapokkal nem közelebb kerülök valamihez, hanem megint elvesztettem az iránytűt. Szíjja a nap a hajam és a bőröm, meg-megmerülök a habokban, eszem a sózott heringet, iszom a vizet, de amikor leszáll az est és elkezdek fázni, mert persze ki visz magával pulcsit egy délutáni hajókirándulásra - és én nem sejtettem, h ez nem 3 óra hajókirándulás lesz, hanem vitorlát tépett, irány nélküli Nagy Kékség - akkor mindig rájövök, h itt ki kellene már találni valamit, mert ez nem mehet a világ végéig. 

Eddig nem zavart a felelősségnélküliség a munkában, hisz volt elég sokkom itt a beilleszkedéssel. De most azt érzem, h jöhetne valami olyan, ami .... na és itt a baj, ami nem tudom, h mi. 

Január-február (itt a nyár), nem volt átlagos, életem végéig emlegetni fogom - persze, ha nem jön majd még ilyen, és miért ne jönne - szóval február 12-én álltam, ültem Hong-Kongban a Viktória öbölben, teáztam, olvastam, napoztam, néztem a jövés-menést és a hajókat és próbáltam összegezni a januári-februári élményeket és hirtelen megszállt az a nyugalom, ami utoljára nem is tudom, h mikor lehetett rajtam. Megszállt az a nyugalom, ami n n régen volt társam és úgy döntöttem, h el tudom fogadni a korom, az életvitelem és a szemléletem és nem fogom senkinek bizonygatni, h őszintén szeretek utazni és szeretek a világ végére elmenni és megnézni, h ott leesik-e az ember és szeretek kínaiul tanulni és futni reggelente és egy csomó dolgot csinálni. És lassan írom, h mindenki megértse, nem azért csinálom ezeket, mert alapvetően a társadalom hulladéka vagyok azzal, h még nem leltem meg azt, akit rántást kevergetve várjak haza a munkából, nem azért teszem ezeket, mert kompenzálok, hanem, mert nekem ez jó. 

Biztosan mindenkinek vannak olyan napok az életében, olyan érzések, amikor hirtelen megnyugszik, mert valamivel harmóniába került: lehetnek kis győzelmek, lehetnek meglelt régi tárgyak és emlékek, lehetnek új hozományok - a közös bennük, h egyszerre a helyükre kerülnek. Nekem az a hong-kong-i nap olyan volt: ki tudtam mondani, h én akkor ráérek mindenre, mert nem aggaszt, h ebben a korban az ember már nem jár a világ végére - mert otthon kellene ülnie. És lehet, h nem adatik meg, h a lányom Lili legyen s a fiam Richard és Lóránd, és lehet, h életem végéig a Bátyámékkal fogok karácsonyozni (legalább nem kell mosogatnom), de nem leszek kevesebb, nem lesz kevesebb szeretetben részem, nem fogok kevesebb szeretetet adni, csak máshogy töltöm a napjaimat, mert pofátlanul sokat fogok utazni. 

Ott éreztem, h akkor ez most jó. És ugyan nem terveztem, de másnap elmentem egy napra Macaora, ami úgy indult, mint a 2 hónapos trippem legrosszabb napja: borús nap; energiabefektetés nélkül ideig-óráig prosperáló gyarmati világ megfakult, mára rothadásnak indult emlékei; minden tele turista-köpködő kínaiakkal, de aztán lett érdekes múzeum (tengerészeti és felfedezések kora) és kisütött a nap és ittam colat és elmentem kaszinóba. Ahol 1 hong-kongi dollárral 1 perc alatt nyertem 5300 honk-kongi dollárt, amely kb. 150e HUF-nak felel meg (természetesen leadózom a következő pénzügyi év lezártával:) ). És úgy éreztem, h a JóIsten akkor igazolta a nyugalmamat és jelt adott, h ez az út: a felfedezések és utazások kora. Persze, mindenki azt interpretál a saját életébe, amit akar, de nekem ez ott nagyszerű önigazolás volt, ámen. 

Hazatértem és a hong-kong-i egyszerűséggel, egy nap email ment, másnap szerződés jött. És most itt ülök, Európa egyetlen életben lévő helyén és nem tudom, h hova tovább. Végtelenül egyszerű volt február 12. után az út, de most visszajött a tépelődés. Nem kellene inkább otthon üldögélni, nem lakbéres lakásban lakni, kevesebb programra járni, de érteni minden rezdülését mindennek? Nem kellene inkább visszahívni azokat, akikre most mérges vagyok, mert nem veszik fel a telefont vagy mert 3 percet nem bírnak rám szánni, ha hívom őket? Nem kellene befejezni ezt a majomkodást, nem álmodni Ázsiával éjjel és nappal? Nem kellene erőt venni magamon és hazamenni, leülni és hálát adni mindennek, h van lakásom, életem, kocsim, barátaim, biciklim, cukker unokaöcsém és unokahúgom? Vagy nem kellene itt fegyelmezetten ülni és k becsülni, h jó cégnél van állásom? 

Nem kellene megnézni a szótárban, h mi az a türelem?

Ez az irány? 

De mi van, ha a világ végén mégis leesik az ember? Azt nem kellene megnézni?

Heti heje-huja

Muszáj lenne a mhelyemről írnm egy kicsit, de nem bírom rávenni magam.
Mondjuk inkább, h felvezetésnek elmesélem, h tegnap este a Barbican-ben voltam a Koreai Követség szervezésében Koreai Filharmonikusokat hallgatni és enni kis hülyeségeket a fogadáson utána. 

Voltam több helyen Ázsiában, imádom minden illatát (és szagát), tömegnyomorát, nyomorát, pompáját, kavalkádját, konyháját, nyelvét, hegyét, tengerét, városát, riksáját, minden rezdülését, Ázsia az én Bakonyom, mondanám, ha ez a poszt-sorozat erről szólna, de az majd a ziziázsia lesz. Na. 

És egyetlen egy hely nem jött be, az bizony Szöul és, amit láttam Koreából. Nem tudom megmagyarázni, nem voltam ugyan jó passzban, de ettől még az a majd 10 nap lehetett vna jó is: az ételeik azok k jók voltak, szokás szerint hülyére ettem magam mindenfélével, amiről nem tudtam megállapítani, h mi - azt szoktam mondani, h én egy évben 6 hetet utazok és 46-ot éhes vagyok, de ezt már nem mondom, mert idén felborult a matek és kerekedek is, mint a bojler. Voltam egy rakás k jó és érdekes múzeumban, mert a történelem és a politikai és a katonatörténet is érdekel és az ott benne van a levegőben. Voltam bárokban, mert a k jet-leget nem bírtam legyűrni az utolsó napig sem, és kapcsolgattam baseball és baseball csatornák között. Kirándultam, ismerkedtem, néztem halakat k nagy akváriumokban (öreg koromra ez lett a nyünyükém, nincs olyan nagyváros, ahol ne mennék el k nagy akváriumot nézni, min félnapon keresztül, pedig az állatok összességében nem érdekelnek, de a halakban van valami kecsesség és nyugalom, talán, mert nem beszélnek állandóan hülyeségeket). Szóval, csináltam, amit mindig szoktam, de nem jött be. 

Ehhez képest a Koreai Filharm. koncertje tegnap az itteni 6 (?) hét kimagasló kulturális eseménye volt, megkockáztatom, h az év kult. eseménye so far, amivel persze nem mondtam sokat, vagyis de. Az otthoni Müpa és ZAK és a bécsi hangversenyek jellemzője a magas színvonalon kívül a komolyság is, amit néha old fel egy-egy karmester, vendégszereplő vmi zenei humorral. A tegnap estét itt két dolog hatotta át: a metaforák teljesen más használata és a zenei humor. Más hangszerek persze más hangokat adnak ki (uhpsz, lehet, h nem megyek zenekritikusnak ezután a mondat után), de nem volt kakofónia, tökre lehetett mindent követni és nem bontotta le az agyam az a sajátos hang, ami pl. a kínai operák tizenharmadik percében bekövetkezik. (Miután rájöttem, h a kínai operák színházi részét az is elég erőteljesen kifejezi, h a szereplő milyen maszkot visel, utána már a történetek követhetőbbé váltak, de ehhez el kellett mennem egy maszkfestő class-ra, ami azért lássuk be, nem mindenkinek adatik meg, elvágva több százmillió ember lehetőségét attól, h élvezze és értse a kínai operát, mind a több százmillió ember legnagyobb fájdalmára.)

Itt volt például egy darab, aminek "Nirvana" volt a címe, és ha túl vagyunk a nevetgélésen, h vajon a smells like teen spirit volt-e, akkor rátérhetünk arra, hogy a Nirvana nekem legalábbis vmi nyugodt, befele forduló, befelé figyelő zene lenne, lágy vonalakkal, max érzékeltetve az örömöt, h megérkeztem, nem kell többet anyáznom az OTP előtt, h nem működik a pénzjegykiadó automata v hogy "már 10 óra, bezárt a konyha", mert ezek nem érdekelnek immár, megérkeztem oda, ahova vágyok 1246 óta.  De nem, Koreában v a filharmonik feldolgozásban a Nirvana igen lendületes, igen hangos és igen sok szereplős. Mintha a fanfárok mind odagyűltek vna a kapuba, h megérkeztünk, és nem átsiklottunk volna, felolvadva a természetbe és a világegyetembe. (itt meghallgathatja, akit érdekel, https://www.youtube.com/watch?v=h_lrnw0F22E bár ez egy másik zenekar, de gondolom nem zavar titeket). Vagy volt egy "New Boat" darab, aminek a csinadratta része volt olyan, mint egy Sosztakovics-csinadratta, de itt a dobokat labdával pattogtatták. És nem nyugodtan csúszunk a naplementébe v tomboltak az elemek a nyílt tengeren, hanem bensőségesen haladtunk sokan, biztonságban, érzem, hogy többen vagyunk és együtt megyünk. 

Nem akarok ebbe belemászni, magam is érzem, h ez elég követhetetlen és értelmetlen és dilettáns így, de mondom, k jó ez a zene, érthető, kezelhető, érdekes, hajrá. 

Persze a fogadáson volt magyar pincér, uh mindig mi kaptuk az első dolgokat a tálcákról, mindig volt borom és mindig mosolyogtam. Utána elmentünk a kedvenc báromba, ahol lehet ám táncolni is - imádom itt, h minden férfi táncol és jól is táncolnak. Meg is dőlt az egyik olasz haver állítása, h "Agnese, real men don't dance", mert ez nem igaz, real men k jól táncolnak Londonban. Szóval, a bárom a Soho közepiben, van magyar pultos, van több alkohol a koktélba. És tegnap megtudtam, h Marx itt ült és gondolkozott a proletárok sorsán, csak akkor ez még egy kávézó lehetett v egy kricsmó, nem hiszem, h Singapour Slinget dobált magába, mert akkor kicsit máshogy alakul az a Kommunista Kiáltvány. 

Ha már kulturális poszt ez, akkor elmesélem, h a David Bowie kiállítás érdekes, ha vki erre jár és hallott már David Bowie-ről, a V&A-ban van; illetve az Eddie Izzard show irdatlanul jó volt múlt hét végén. Az angolok egy nagy kincse, mondanám, h stand up comedian, de ennél több. Vmelyik szuperegyetemen tanult, könyvelő,  lefutja azt az elképesztőn ötletet, h öt nap - öt kontinens - öt maraton (nem is értem, a szervezetem már a jet-lagtól bekészülne, nem a futástól) és 2017-ben indul polgármester választáson. figyeljünk rá oda. Az 02 Arénában volt, kb. az otthoni Aréna, 2 teltházas este, és turnéja van. És volt Bukarestben és Zágrábban és Prágában, de vhogy nem tudta elképzelni, velem egyetemben, h egy humorista meg tudna tölteni egy Spotarénát Budapesten. Kár. 

Úgy írnék még Ázsiáról, ma ilyenem van, de inkább befele figyelek és rajzolgatok kínai karaktereket, és remélem, h a vágyam oda nem veszi el a józan eszemet. És a travel bug, az utazó elemi ösztön nem töri le a normalitást. Az ötlet, ugyanis megfogant, de még nem vagyok annyira desperados itt, emberi kapcsolatok hiányát illetően, h papírra vessem. De jönjön. Lesz itt még R-beszélgetés a világ másik feléről, mikor bejelentem, h there is a slight change of plan. puszika. 

Egy átlagos este a klubban

A múlt heti kedvenc koktélom érdekes bárélménye után megfogadtam, h a work-life balance-ból kicsit igyekszem minimum egyenlőre kihozni a patika mérleget. (Kedves polgártársak, ehelyütt hívnám fel a figyelmet az egyelőre és egyenlőre közötti különbségre: egyelőre nem veszek esőkabátot, mert k süt a nap; egyenlőre (egyenlő szeletekre) vágtam fel a tortát, h Jancsi ne sírjon.) Tehát, kicsit visszaveszek az iramból, mely London összes bárja-tetőterasza-múzeuma-szabadtéri eseménye megismerésére irányul és talán koncentrálok hárommal jobban a munkámra. 

Remek az időzítés, mert a héten elindult az első picurka rendezvénysorozatom, mely nem rendezvény, de sorozat: 4 hétig, 20 angol városban 25 Vodafone boltban kerül sor speckó promócióra, hostessekkel, üzletenként 10-15 alkalmazottal. Nem én utazok; ugyan lemeóztam a csajokat Newbury-ben és Readingben az első két nap, de itt véget is ért az osztálykirándulás, telefonon tartjuk a kapcsolatot. (Readingben egy  napsütésben fürdő teraszon, királyrákkal és kólával meg is ünnepeltem belépésemet az angol rendezvényszervezés piacára - természetesen a megszámlálhatatlan sok céges kártya egyikének terhére).

Amíg el nem felejtem: voltam ám Beyonce koncerten szombaton. Félig céges szervezés volt, kaptunk rá jegyet, itt ez a cafeteria Erzsébet-utalvány, muhaha. A koncert a nők helyzetére, iskolázottságra, egészségére, önrendelkezésére hívta fel a figyelmet, nyilván nem elsősorban angol és európai üzenettel. Beyonce mellett volt Laura Pausini (aki kabátban nyomta, mert egy olasznak a 20 fok, az 20 fok), volt Jennifer Lopez, aki azért eléggé odatette magát, volt még egy rakás ismert fellépő és olyan narrátorok, mint Madonna vagy a n cuki Salma Hayek. Nem teljesen értettem, h pölö Timberland mit keresett itt, azért róla nem elsősorban a nők nagy tisztelete jut eszembe, bár a női fellépők nagyobb része v háttértáncosai is olyan ruhafoszlányokban nyomták, mint a Mambó Bárban a lányok a Gellért-hegy felé. Beyonce pedig egy ikon, szó se róla. 

Azonban, ma elsősorban a csütörtök esti vacsorámról szeretnék értekezni, amelyet csak akkor teszek meg, ha mindenki hátradől, rágyújt egy szivarra és/vagy tölt egy pohár brandyt és/vagy felteszi a kedvenc szüfrazsett dalait tartalmazó gramofon lemezét. A helyszín az impozáns, 1715-ben alapított "The Cavalry and Guards Club", mely négy emeletével a Hyde Parkra néz és szigorúan zártkörű. A honlap első szembeötlő bejegyzése, a 2012-ben elhunyt M.E. Major és még sok betűs bácsi, aki 1945 óta volt itt tag - feltételezem érdekes beszélgetések lehettek abban a családban a vasárnapi rántott búros szendvics felett (muhaha megint). A klubtagjai csak egykori és jelenlegi katonák (cavalry-k és guardok) lehetnek, a valszeg nem kevéske tagdíj lepergetése után. Bátyám brit haverja, cavalry volt mielőtt a diplomácia zsoldjába állt volna, így ő vitt el minket ide vacskózni. Tanakodtunk, h itt mibe is kell felöltözni, megállapodtunk a dress code-ban, amit igazán huszárosan meg is oldottunk: Bátyám elém jött a mhelyemre, ahol én már felvettem a n n csinos fehér Sharon Stone ruhámat, majd lesétáltunk a klubot megelőző sarokig. Itt átvettem a pacskerem és lett belőle hong-kongi designer, ultra csini, smaragdzöld elől nyitott, kecsessarkú ámulat; míg az én nagy és okos Bátyám felvette a zakóját, nyakkendőt kötött, mely elsőre kissé kisgazda lett - az alsó része túllógott - de másodszorra cavalry kompatibilnek ítéltük meg. Kisebb tanakodás következett, h a zakó fogasával és az azt borító nájlonnal aztán mit kezdjünk, mert ugyan nem jártunk Windsorba fogadásokra, de azt gyanítottuk, h nájlont és fogast tán nem enged az etikett egy klubba be. Bátyám többször hangsúlyozta, h akkor ezt a mellettünk lévő k nagy postaládába kellene dobni, de én ennél kifinomultabb vagyok, pláne, ha egy zártkörű klub mellett állok Sharon Stonnak öltözve. Mit volt mit tenni, a házigazdáknak szánt ajándék (borok és csokoládé) zacsijába tettük - később felhívva a házigazdák figyelmét, h ez, khhmm, nem az övék.
Belépéskor mosolyog az egyenruhás beengedő, majd az előtérben a kabátod felhelyezed a fogasra, szégyenkezel helyette is a többi kabátot elnézve, de reméled, h legalább ő jó partit csinál ott az este folyamán. Bevezetnek a bár részbe, első pezsgő, huss. Kicsit nevetgélsz, igyekszel nem mindent összesózni a sósmogyival és a bemelegítő beszélgetés közben végigméred a bár ill. nyitott előterasz 100 fős Willy Fog felhozatalát. Urak és fiatalemberek, nyakkendők, zakók, micsoda cipők és órák - hja kérem, ez itt a veleszületett elegancia lehet. Egyetlen egy nő volt a házigazdánk feleségén és Sharon Stone-on kívül, de neki a korát nem n tudtam betippelni, mert a kalapja nem adott ennek teret. Kibámészkodás után, felvezetnek az első emeletre, süppedős szőnyeg (nem hiszem, h Domus), aranyozott korlát, falakon festmények, egykori generálisokról és mindenféle más rangjelzésű katonákról v híres angol hadeseményeket megelőző napokról. Szemüvegem és kontaktlencsém persze aznap kimenős volt, így egészen közel hajoltam a képekhez, h elolvashassam az események színhelyeit, de hála Istennek itt nem voltak rekedt hangú-arrogáns teremőr nénik a sarokban, így még bajuszt is rajzolhattam vna mindenkire - ha nem lett volna mindenkin már eleve.
Leülünk az étterembe, melyről nem mondanám, h étterem, olyan k tágas klubszoba, szőnyeg és kilátás, félhomály és kék-arany tapéta. Jó estét kívánok, a menü.
A klub egyik szabálya - Isten tartsa meg őket ebben a jó szokásukban - h csak klubtag fizethet. Gondolom a nem klubtag pénze osztályidegen, és talán nem is elegendő, elnézve az étkészletet. Én ekkor már tudtam, h halat fogok enni hallal és még egy kis hallal, de kenyér nem kell, tette hozzá Micimackó, nehogy mohónak tűnjék. A menün nincs ár feltüntetve, vagy legalábbis az én menümön, ami igazolta Papámat, h az igazán elegáns éttermekben azokon a menükön, amiket a hölgyeknek adnak, sosincs ár feltüntetve. (Kis kitérő: h honnan tudhatta ezt a Papám, aki szerintem sok ilyen helyen nem járt életében, az egy talány, de ő végtelen úriemberként n okos és fontos dolgokra megtanított. Például gyakoroltuk bpesti szállodákban, h kellő fellépéssel és vmi fiktív szobaszám bemondásával lehet bizony majd mindenütt ingyért reggelit kapni; h hol vannak azok a pesti átjáróházak, ahova vitessem el magam a taxival és ha nincs pénzem, akkor le tudok lépni; vagy h ha külföldön vagyok és nincs n pénzem enni és/vagy másra költeném, akkor fagyit egyek, mert az óccó és elnyomja az éhséget. Kicsit Fülig Jimmy, de kétségtelen, h az életre nevelt, miközben több könyvet elolvasott és birtokolt, mint a Széchenyi Könyvtár.)
Na. Az ételek kitűnőek, a halak omlósságával, a zöldségek épp elégségesen sózott mivoltával nem terhelném a képernyőt - annyi elég, h nem túlzsufi az étlap, de van választék; nem franszia a konyha, h egy biz-basz a tányér közepén, leöntve sok magánhangzós öntettel, de éhséget hagyjon; és a desszert ill. sajt zsúrkocsik, na, azok, azok egészen lenyűgözőek. Igen, akkor a sajttortám mellé még egy kis epret, ha lehetne, természetesen lehetne, kisasszony. A borok is finomak voltak, de a lezáró-esti menta teát már az egykori szivarszobában fogyasztottuk el, a bridzs-asztal mellett, Churchill kép alatt, (nem befűtött) kandallótól tisztes távolban.
Egy dolog azonban megrázó volt, tudom, h Willy Fog sem értené. Nem az, h nők is beléphetnek már a klubba, ez a meccs talán elveszett itt is; hanem, h a pincérek közül csak a főpincérek és a boros bácsi volt angol. A zsúrkocsi tologató, tálaló lány és fiú bezony kkeu-i és vmi közel-keleti akcentussal rendelkezett. Itt is elmúlt a világ dicsősége.

Az előétel és a főétel között átsuhant az agyamon, h a szüleink milyen büszkék lennének ránk, h például nem az Árpád-híd alatt heroinozunk, hanem halkéssel étkezünk és közben eszmét cserélünk a világ dolgairól.
A főétel és a második pohár bor után pedig hallani véltem a folyosón Lloyd George pusmogását, h üzenjen-e hadat Anglía Németországnak 1914 nyarán és biztos voltam benne, h ha félrefordítom a fejem, akkor látom még Nelson admirálist, ahogy elsuhan a lépcső irányába. Nem beszélve a megannyi színpompás egyenruhásról, akik mintha mindjárt lelépnének a festményeikről - érdekes, a Nemzeti Múzeumban k sosem elevenedtek meg a színpompás katonák a történelem szak szem.dolgozatait elősegítendő.

Spoiler: lovasság ide, halkés oda, ebben a posztban csak az átlagos napjaimról nem található semmi, pedig a hvége is igen mozgalmas lesz. Demonstráció a Hyde-parkban, Eddie Izzard fellépés, vasárnapi Coventry. Azt hiszem, vas este nekiülök, h ezekről és a mhelyem fejleményeiről beszámoljak; nem utolsósorban azért, mert bent 2 kollégával is rosszféle feszültség alakul. Sosem találnátok ki, h ki az egyik.