Sajtóközlemény: fél év számokban

Huss, ma féléve, hogy betámadtam, nagy elánnal. Az elán ugyan aznap nem nézett ki nagynak (brühühü), de belülről lassan az lett. Vagy levődésben van. Sok-sok-sok-sok minden történt és zajlik, a jövő mozgásban van, hogy a klasszikust idézzem, de azt az irtózatosan nagy banalitást el tudom mondani, hogy az alapvető különbség az itteni létezésem és az otthoni napjaim között, hogy otthon csak várom, várom és várom a másnapokat, a jövő heteket, tavaszokat és negyedéveket és a valamit mindég, itt ellenben az aznapjaim is elviselhetőek, mit elviselhetőek, nem akarok belőlük másnapokat. Prózaibban? 

Tessék:

5 munkával töltött hónap, 3 (sikeresen) lemenedzselt rendezvény, majd 3 kétségbeesett nap, 10 darab állásinterjú, irdatlan mennyiségű életrajz, 1 adószám, 1 tb szám, 1 könyvelő, 2 bankszámla és jövő áprilisban 1 adóbevallás. 

Közel 3245 km metrón, nem számolom ki, hogy mennyi busz és séta: ezek egyik perce sem idegesítő, hiszen nem a Boráros téren várom a szakadó hóesésben a 2-es villamost vagy a Móriczon a tömött 7-est. Hanem üldögélek az emeletes busz tetején és bámulok vagy olvasok a metrón. Hoppá, vagy hajókázok. 

Minima 200 sporttal töltött óra: a 2db félmarton; vagy a vasárnap délelőtti frisbee klubbom, amit nem akartam elmesélni, mert sokkal gázabbul hangzik, mint amilyen, mindenkinek kellene életében kicsit csatlakozni vmilyen frisbee klubhoz, nagyon polgári érzés, arról nem beszélve, hogy a Hyde Parkban játszunk és az a csapat neve, hogy Jekyll és Hyde, ami szerintem vicces; a lenyűgöző bikram yoga, aminek következtében már, ha megfogom a lábfejem belülről, elkezdek előre hajolni, akkor a fejem teteje mögül előbukkan a talpam - most persze összevonhatjátok a szemöldökötöket, h vajon miért akarnám, hogy a fejem teteje mögül kibukkanjon előrehajolás közben a talpam, de erre azt tudom mondani, hogy, aki nem próbálta még, az nem tudja mit veszít.

Saccra 15 komoly kulturális élmény: koncert (Beyonce és Rolling Stones), humoristák teteje (Eddie Izzard), színház és felolvasás és 1 Jesus Christ Superstar musical 43 év után újra színpadra állítva - és anélkül, hogy elkezdeném ismertetni, ennek a szereposztását, a színpadképet, a hihetetlen profizmust az énekben, koreográfiában, a humort, az innovációt, azt, hogy tulajdonképpen született egy új mű a mára alkalmazva és senki nem akarta emiatt szakrális nyállal leköpni a rendezőket, szóval, enélkül jelezném, hogy ez a 2,5 óra nekem elég volt ahhoz, hogy tudjam, igaz a mondás, miszerint who is tired of london, tired of life.

3 lakás - miközben Bpesten egész életemben egyszer költöztem (amire emlékszem) és a két hely között 4 buszmegálló volt - azt szoktam mondani, hogy 25 éves koromban (amúgy 2001. szeptember 10-én) deklasszálódtam 4 megállót, mert lefele költöztem (a hegyen). A 3 lakás összesen nem volt itt 50nm, de ez Istenes, elférek, cipőim elférnek, hálni járok haza, a többi csak evilági hívság. 

1 elfuserált ausztrál szerelem - mely egyszer értelmet kap, ha összefutnánk, mondjuk a Borároson majd vagy Balin, megmagyaráznám, hogy én sokkal értelmesebb lány vagyok annál, mint, amit mutattam magamból, hja, mindenkinek van egy álma, viszem haza az ausztrál zászlót, hátha betörne egyszer egy ausztrál banda, mondhatnám, h hello mate, jóléti bűnözés, de ha nem futunk össze már soha, akkor is jó volt ez révedezni.

Olvasással töltött órák száma: komplett napok

Bárban töltött órák száma: 84

Vörös hajú fiúk csodálata és kedvesen rájuk mosolygása: komplett napok

Önsajnálattal töltött órák száma: 9

Önsajnálat miatt egészben megevett szardíniai kolbászos pizzák száma: 3

Sírással és hüppögéssel töltött órák száma: 3

Itt lévés miatt Istennek hálát adással töltött órák száma: 4 millió

Megfogyva bár, de törve nem

Úgy gondoltam, arról írok ma, hogy érdekel mindenki, aki idejön, aki engem választ: lehet turista és lehet olyan, aki letelepedni és új életet kezdeni szándékozik. Sokszor, sokat figyeltem az elhajózó ezreket, százezreket, akik a kirobbanó éhínséget, zsúfoltságot, bűzt, tűzvészt és veszteségeket úgy gondolták megoldani, hogy gyűrött zsebkendőjüket szorongatva felszállnak egy lélekvesztőre és elhajóznak nyugatra. Ahol éhínség ugyan nem volt; zsúfoltság csak addig, amíg nem mentek egyre beljebb és beljebb; bűz a mindennapok velejárójából egyre ritkábban látott vendég lett és a tűzvész nem az volt már, mint nálunk.Vagy elhajóztak kényszerből, majd szeretteiket, ismerőseiket, illetve a híreket követve, nagyon-nagyon messze délre mentek, ahol 200 év múlva mind azt mesélték, hogy a felmenőik fegyőrök voltak, áhhh, mindenki fegyőr volt, nyilván. 

Veszteségek voltak, eleinte úgy gondoltam, hogy ezek veszteségek, de végül - elhittem, hogy a történelem és a történetünk fejlődik. Nyilván; láttam ezt gyakorlatban, de hozzá is tett a megértéshez, annak a szakállas embernek a történelem során minden jobb lesz és fejlődünk nézete, aki itt fekszik a Zone3-ban, kis (fej)szobra van és egészen érdekes módon a Soho-ban egy mai bárban, akkori söntésben írta a Kommunista Kiáltványát. Mert mégis, hol máshol írta volna. 

Nem megy könnyen az elválás. Múlt héten két interjún voltam, az eheti két jelenés már megvolt, pedig most tartunk hétfőnél. Egyre jobban néz ki az életrajzom, nem állítanám, hogy távolodunk a valóságtól, mondjuk úgy, hogy árnyalódnak bizonyos pontok a szakmai múltamban. Mindeközben csütörtökön kaptam egy meglepő telefont otthonról, amelyben értesültem arról, hogy még van, akinek eszébe jutok, akinek most kimondottan nagy segítség lenne, ha kicsit dolgoznék nekije. És akkor pénteken is jött egy ilyen kérdés, hopp, el is feledtem, h neki ma ígértem választ, és ugyan csak azt tudtam mondani, hogy várjuk meg a hétfő-keddet, de mintha számítana, ha lennék.

Ma nem kaptam meg álmaim egyik állását és akkor mi sem értelmesebb döntés, mint, hogy a csodás és napfényes és vidám és kacagással teli november-december Budapesten talál. 

Nem Ajrópán keresztüli hazabukdácsolással, melynek bizonyos pontjait kimondottan vártam, hanem felnőttmódra hazamenetellel, Istennek hálát adással, hogy egy fény lennék, olyannyira, hogy projektre is felvennének, a kajakomig, csak legyek és csináljam. 

De nem vagyok szentimentális, nem szoktam az lenni. Ha valaki kérdezné - de mondjuk nem szoktunk ilyenről beszélgetni a haverokkal közgyűlésen - akkor azt mondanám, hogy az 1666-os tűzvész után, a pápista összeesküvés hiedelmének éveiben épülő Szent Pál Katedrális árnyéka az énképem. Felhőkarcolók ide - Tower oda, de ez az épület minden szögből befolyásolni tudja azt, amit hazavisz, aki hazamegy. Tornyosuló, szürkületet áttörő, Blitz ködéből diadalmasan és méltósággal kibukkanó, önmagában nem kételkedő erős alapnak gondolom magam. 

Ezért fogadom érdeklődéssel azokat a százezreket, akik minden időszakban, zivatarban tódulnak. Ez nem olyan olaszos érdeklődés, hogy egy-egy fagyiárus formájában kedveskedek nekik, pincérként flörtölök vagy Prada szemüvegkeretes öltönyösként elismerően végignézem a lábaik vonalát - mindig mondom az olasz kollégáknak, hogy fel kellene nőni és nem az efféle primer jókedvekre apellálni,  mert abból nem lesz progresszió, de Milánón és Velencén kívül a többiek ezt nem értik meg. 

Azért fogadom a jövevényeket érdeklődéssel, mert nem veszítek velük, hiszen hozzánk tesznek az idióta szokásaikkal, a megfakuló fényképeikkel, a fűszereikkel, a néha egészen elképesztő ragozásaikkal és kiejtéseikkel, de főleg a hitükkel, lojalitásukkal és akaratukkal. 

Nem megy könnyen az elválás, nem bírom az átmeneteket. Ma délután eldöntöttem, racionálisan - amit sosem szoktam - hogy akkor most kicsit haza, dolgozunk két hónapot, majd január 15-én huss, a kajakommal a hónom alatt el Bangkokba és a kambodzsai határra. Két hét a térerő nélküli világban - én, akinek amúgy a vas és acél és üveg a kombinált jele az óvoda óta - majd 3 hét, a még nem tudom hol, de most Indonézia felé tekergetem a földgömbömet irányba, szigorúan ismeretlenekkel, akikkel Isten illetve Buddha háta megetti városokban és hostelekben vagy épp 20 milliós Jakartákban futok össze és kötődök össze napokra. És aztán haza, lassan itt a március és azt érzem, hogy áldozatok  - talán elsősorban imádott gépjárművem áldozata árán - de én, akkor ide, áprilisban, legkésőbb, visszajövök. 

Újra nekilátok. Nagyobb alázattal. Most nem klappoltunk, de nekem itt jó. Pont ma tudtam kimondani az obligát, "mondd már meg nekem, hogy miért vagy itt" kérdésre, hogy értsd meg, évek után újra tudom mondani, hogy a helyemen vagyok. Csak még egy valami kellene, valami hiányzik - tettem hozzá gondolatban - de mintha, itt közelebb lennék ahhoz. Mert a Kárpát-medence csak a saját hülyeségem hangjait veri vissza, itt ellenben kapok friss levegőt. 

Néha elmennek. De, aki idevaló, aki megérezte, hogy mit adhat egy magában már nem kételkedő-, egy nem kompenzáló-, felnőtt- és fejlődése teljében lévő közeg - az visszatér. Jönnek-mennek, a kis bőröndjükkel, a tompuló emlékeikkel, a vágyaikkal, a hitükkel, hogy ők valami mást szeretnének az életükből kihozni, az elkámpicsorodásukkal, a letörtségükkel, a nyavalyáikkal és a rosszindulataikkal. Nem mondom, hogy könnyű őket megérteni, de nem is a feladatom. Azzal segítek nekik - és magamnak illetve a már lecövekelt többi 10 milliónak itt - ha nem veszem el a hitüket, ha táplálom és erősítem bennük azt, hogy itt felgyűrt ingujjnak helye van. A többi jön magától. 

Elmegyek. Hagyok itt dolgokat - az ágyneműimet, a szennyestartómat, talán pár cipőt, könyvet -E-nél elfér. És itt hagyom a nagy arcomat, hogy jöttem egy szerződéssel és akkor már nyugdíjig nem kell küzdenem. Itt hagyom a hülyeségemet, hogy ha rám mosolyog, napokig kitartóan, egy magas szőke ausztrál, akkor nem hiszem, hogy rám mosolyog, mert az elképzelhetetlen, hiszen engem le szoktak cserélni egy fiatalabbra. Biztos nem viszem magammal a kétségbeesést, hogy akkor én éhen fogok halni és megint a Bátyámnak kell adni pénzt Túró Rudira és villanyszámlára. Ezeket be fogom hajítani a Temzébe. 

A többi pedig áprilisban jön magától - mert mindennek helye és ideje van. 

Pár tévhit Londonról I.

Ma könnyebb poszt jön, mert középre nyitok és muszáj néha nem a történész-politikaelmélet végzettségnek csapatnia itt a klaviatúrát vagy nem lesz példányszám - kiskutyák és baba-mama tippek azért nem lesznek. De fogok ám még írni egyet arról, amit Ázsiában minden alkalommal megfogalmazok és rövid szöveges üzenet formájában valamely érzelmi túlcsordulásomban el is küldöm általában V barátomnak - vagyis arról, hogy minden percben nő a csodálatom a Brit Birodalom iránt. 

Ezt majd január-február itt a nyár kajaktúrám után, Ázsia-alsón írom, nem most. 

Tehát a tévhitek, amiket oly kedvesen az arcomba is nyomtatok, mielőtt ide leléptem. 

#1. Én nem bírnék ott élni, mert állandóan esik. Erre, csak azt tudom mondani, hogy muhaha. Egyrészt nekem van a világon a legmenőbb esőkabim, amiben konkrétan megállítanak az utcán Pesten, de itt is, ami k nagy szó ésés jó másfél éve, két milánói ultra designer öltönyös, 50es férfi azt bírta mondani, hogy "non ho mai visto un giubbino cosi cool". Le sem fordítom, mert a lényeget megértettétek. 

Megjöttem áprilisban, ami olyan volt, mint egy április.
A május olyan, mint egy május.
Míg elérkeztünk június 28 - hoz amikortól augusztus 2-ig egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. Azért tudom ezt, mert 28-án grasszáltam elsőre csatornaparton - írtam is róla, ugyebár kedves Olvasó - és augusztus 2-án léptem haza dajdalozni (azt írja a helyesírás-ellenőrző, hogy ezt javítsam ki dalolászni-ra, lassan itt is minden önálló életre kel), és tudom, amit tudok, mert minden évszámot és számot megjegyzek. Össze nem tudom őket adni, de meg tudom őket jegyezni, évekre visszamenőleg, évtizedekre visszamenőleg, mire persze az én Nagy és Okos Bátyám mondotta, hogy jegyezzem meg, hogy amikor összeadom őket, akkor mi jön ki, de szerintem ennyi időm nincs. 

Na, eső nem esett, ellenben 28-33 fok volt, hetekig, az a jó párásféle, ami Bangkokban van, istenes. Többször leégtem, mert minek kenném magam Angliában. És látszott az angolokon, hogy ezt az egészet nem tudják hová tenni, a parkok rettenetesen néztek ki, mert itt demokrácia van, nem beépített locsolófejek, minek is. A népek az utcán éltek, egy borzasztóan dinamikus mediterrán város benyomását keltette az egész, turisták nevetgéltek, angolok ismerkedtek, mindenki megőrült. 

Ellenben, mi itt tízmillióan (7,8 - 10 millió) úgy döntöttünk, hogy ezt nem mondjuk el senkinek, nehogy a sok suttyó, aki még nincs itt -  mert itt nem bírna élni, mert állandóan esik - az is idejöjjön. 

(Jó, ma esik, de pár órát, előfordul, szerintem más városban is.)

#2. Ott nincsenek ősszel olyan szép színek, mint például Bpesten. Nem tudom, h ezt melyikőtök mondotta, de valaki autentik lehetett, mert emlékszem, el is hittem és kimondottan szomorú voltam, hogy kimarad az őszöm. Nyilván, ha kicsit jobban belegondolok, hogy az ősz rozsdabarna színei majd a ruhatáramban felvonulnak és idén max nem festek gesztenyét vagy, hogy tulajdonképpen mitől ne lennének színek, akkor nem keseredek el, komolyan, több napra is. Láss csodát, elképesztő színek vannak. Nem elképesztők, hanem őszi színek: rozsdabarna, sárgás, zöldes-sárgás, mindenféle a panton-skálán, egyáltalán nem fakó a város. Illetve a tévhit alapja az lehet, hogy az Oxford Streeten nincsen ősz, de szerintem ott mitől is lenne, hiszen ott fények vannak, amiben az adott évszak visszaköszön. De az összes park, az idióta mókusokkal, amelyek most tökéletesen beolvadnak a bundájukkal a környezetükbe, nos, az pont olyan, mint a Normafa, mielőtt sportkomplexum lett.

#3. Az angol konyha, na az, borzasztó. A sima angol konyha sem borzasztó, egyáltalán, sok a husika, de ebbe, én mondjuk nem halok bele. Mindenféle pie-ok és halak és desszertek és jaj, de rengeteget ettem itt, össze-vissza. Anélkül, hogy megsértenék valakit....hogyan is fogalmazzak...tehát...amikor megyünk egy világvásárra, vagy a Garfield magyarnak van rajzolva, vagy keresünk valami felismerhető szimbólumot, akkor mindég előjön az a bajszos-csikós-gulyás romantika. Ami egy kis update-re (hehe) várna, mert a Rubik-kockán és az atombombán és a vízipólósokon kívül kellene valami más, kortárs, romkocsmás, Szigetes, magyar 2.0, amivel lehetne egy kicsit ezen a XIX. századi romantikán valamit javítani, mert a világ már nem Ábel rengetegébe vágyik. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy ne sértsek meg senkit, hogy kellene más is, mint a parasztbarokk, ami értelmezhető a Kárpátok véráztatta földjein kívül is. Most ezt miért is mondom? Azért, amiért az angol konyha már nemcsak pie és hal és Sunday roast, hanem egy gigantikus ízvilág serpenyő. És most mondhatja a kedves olvasó, hogy attól még, hogy van itt pizza meg wok - az nem lesz angol, vagy, hogy ugyan rendszeresen vacsizok curryt curryvel, de az sem angol, hanem indiai....Azt kellene megérteni, hogy ez mind-mind-mind angol.
És ez ugyan nem globalizáció-párti posztnak indult, de csak nem bírom ki, hogy ne ömlengjek kicsit arról, hogy azért tudnak ezek a jó népek itt versenyképesek lenni, mert ezek a dolgok, ízek, családi történetek, hagyományok, megfakult fényképek, bezárt bányák, nyíló garázscégek, a Londonban beszélt 250 nyelv  - az itt élő 7,8 millió emberből 1,7 milliónak nem ez az anyanyelve (vagyis majd 20%-ról beszélünk. Mintha Budapest XI. és XII. kerületének nem magyar lenne az anyanyelve) - az mind EGYÜTT brit immár.
Lehet, hogy a hetvenes években ez még egymástól sokkal elszeparáltabban élt és nem volt menő kebab halalt enni vagy etióp étterembe menni (az mekkora nyamm-nyamm pedig, és ellentétben, azzal, amit a magas kulináris- és társadalmi kultúrával bíró olaszom állít, hogy ők csak homokot esznek - ez egyáltalán nem igaz.) Vagyis, lehet itt enni, lehet jókat enni és lehet igazán jókat enni, csak körbe kell nézni és nyitni a bendőt és az agyat erre-arra. Szóval, a borzasztó angol konyháról szóló tévelygés, az egy újabb muhaha.

#4. Nem nő a körmöd és a hajad. 
Rendben, ez nem tévhit. Muszáj megosztanom, mert ha nem lenne döbbenetes a változás, akkor nem tűnt volna fel, hogy itt mennyire gyorsan nő az ember haja és körmei. Talán a pára teszi (#1), talán a sokféle étek (#3), talán a nemtommi, de empirikus tapasztalat és az iparágban dolgozó magyar szakemberek egybehangzó véleménye szerint is így van,  minden magyar ezt állítja.

Ezt a témát még folytatom, egyetemben a "London és a migráció a globalizáció derűjében" vonallal, csak nem akarok egyszerre annyit írni, amennyi elolvashatatlan lenne.
És lassan be fogok jelentkezni a Brit Országimázs Központba, mert egyelőre elég színes és kedvcsináló a blogból kirajzolódó kép, szerény meglátásom szerint.

Pár szóban Londonról és/vagy a magyarokról

Régóta szeretnék másról is írni, mint magamról, csak sosem fogyok ki a témából. 

Ellenben most nem azt mesélem el, hogy ma kicsit jobb kedvem volt, mert a pénteki önéletrajz küldés dömping 14 órás lezárása után, 16:01 perckor behívtak hétfőre (vagyis holnapra) egy interjúra; vagy, hogy hetek óta skype-on végre újra nyomom a kínai óráimat egy iszonyúan cukker otthoni tanárral (jobb is, óccobb is, mint az itteniek) és ma reggel is emiatt keltem a sirályokkal és ez kifejezetten nagyon jó nekem; illetve nem mesélem el kedves embereket, akik úton-útfélen leszólítanak - hogy mit olvasok (jaaaj, sosem kérdezték ezt meg tőlem, de rendszeresen előfordul itt a bkv-n), hogy mennyire egy delightful young ladynek nézek ki (se delightful nem vagyok, se young, de helyes volt a 3 méteres fiatalembertől), hogy mennyire gorgeous az éppen aktuális cipőkölteményem. Ésatöbbi, ésatöbbi. És nyilván, én is - minduntalan- leszólítok embereket illetve itt ez nem leszólítás, hanem a nap természetes része, hogy egymással beszélgetünk, szóba elegyedünk.

(Ágikám, mintha az lett volna a mai elgondolás, hogy nem magadról fecserészel, ismételten.) 

Sokféle, nagyon sokféle magyar van itt. Értelemszerűen, a nagy számok törvénye és a talán áprilisban publikált TÁRKI felmérés alapján, a társadalom egész metszete megjelenik, a betanított munkástól a szellemi szabadfoglalkozásúig, párok, egyedülállók, lányok, fiúk, fiatalok és nem annyira fiatalok, mindenki. Különbség is sokféle van közöttük: van, aki átmenetileg jön, van, aki már állampolgár, van, aki mosogat a szociológus diplomájával, van a megannyi Vállalkozó János, van a nyelvtudás nélküli, van, aki itt hagyja a párhónapos babáját és hazamegy, hogy a social service kezdje vele, amit akar. Van, aki családdal jön és van, aki itt talál magának szigorúan magyar párt. Van, aki a Zone4-be jár Tankcsapda és Ákos és Presser és mittoménmilyen koncertre, van, aki a Royal Albert Hall-ba, egyetemes kultúrára. Van, aki a magyar kifőzdében eszik 5 fontért tökfőzeléket, van, aki maximum néha csinál tejbegrízt (szerzőnk). Van, aki imádja és gond nélkül átveszi a sokszínűséget, részévé válik és van, akit ez megrémiszt, bezárkózik a magyar közegbe és az itteni pakisztániakat cigányozza, frusztrációját és félelmeit levezetve. Sokféle a magyar, mint ahogy otthon is sokfélék vagyunk, miért alakult volna itt ez máshogy. 

Nekem, minden vélt vagy valós nehézségem ellenére szerencsém van. Egyrészt angol közegben dolgoztam és van olyan cv-m, hogy esélyt lássak, visszakerülni oda (ez nem ennek a posztnak témája), másrészt a magyarok, akikkel itt összefutok akár átmenetileg, akár komolyabban, azok nem a cigányozó, homofób, rasszista, angolgyűlölő, önmagát gyűlölő magyarok csoportja, hanem olyanok, akik valamit szeretnének kezdeni magukkal. 

Sokfélék. A pincér fiú az egyik menő étteremben, aki  szegedi bölcsészkaron angol-olasz szakon végzett, öt évet volt smasszer a Csillagban (!!), majd egy éve ezt befejezte és kijött. És aki mondja, hogy ha gondolom, neki van ismerős-rokon kedvezménye, ha éhes lennék, ugorjak be, 50%-ra ehetek nála bármikor. 

A pedikűr-manikűr lány, aki diákhitelből agrár valamilyen főoskolát elvégzett, mert ez volt az álma, köztisztviselő lett, majd lehetőség nélküliséget- és az évek óta 180 ezer bruttó államigazgatási fizut egy pedikűr oklevéllel feloldotta és most soha jobban van - pár év múlva akár önálló szalonnal - mondja. Diákhitelt visszafizette, csak a jegyzőkönyv kedvéért. A spinning oktató, aki négy éve nyomja és saját stúdiót szeretne a többi magyar oktatóval. R a szomszédom, aki majd egy évtizede itt van, kölcsönadja a felmosóvödröt és még rántottát is főz, amikor visszaviszem a vasalót is. A fodrász, aki volt augusztusban egy év után otthon, Pécs mellett, kis falu, de többet nem megy, mert a barátaival már semmi közös témája nincs. És az egyik kedvencem történetem,  A. barinőm, akinek a harvardi és cornelli építészdiplomája Bpestre nem volt elég jó az építészirodákba... Mindegyikük kedves, segítőkész, barátságos és hihetetlenül autonóm/önálló személyiség, hiszen nem nagyon számított a zállamra, amikor újra nekilátott a bárminek.

Ezek nem a konzul haverinám történetei, amik higgyétek el, egészen elképesztőek. 

Mert valóban a világ egyik legdrágább városa, ahova, mint az aranyláz idején, ömlik mindenki Ajrópából, keletről-nyugatról-délről; úgy, hogy a korábban, a világ más részeiről beömlöttek azok, akiknek a gyerekei mára már vagy szép brit akcentussal beszélnek, vagy fejkendőben járnak. Vagy mindkettő. 

De a város befogadja, felszívja ezt a hordát és megtanítja őket/megtanít minket sorban állni a buszmegállóban, két kedves szót odavetni a biztonsági őröknek, szemetet magunk után összeszedni a parkban, magunk elé engedni azt, akinek csak két valami van a kosarában, hogy ne az egész hétvégi vásárlásom várja végig a közértben; és jobb oldalra állni a mozgólépcsőn. 

Ez van benne a levegőben - ezért jön ide mindenki, mert mindenkinek van egy története, amiben Jerzsi, Vaclav, Jorge, Jorgos, Mahmud Ilufer megcsinálta a szerencséjét, vagy csak épp nem halt otthon éhen, vagy csak épp nem lőtték le Bangalor alsón. Vagy csak épp perspektívát adott manikűrösnek-programozónak-fodrásznak-ápolónak-ágikának-pincérnek-Tercsinek-Fercsinke-Katának-Klárának. 

Sokféle a magyar. Akikkel én kapcsolatban vagyok - leszámítva a követség két igen szórakoztató és megbízható és nagyon sokat dolgozó munkatársát - azok nagy része azt mondja, hogy nem áll szándékában hazamenni. Politikai véleményük is van, persze, de ez most nem az az írás. Inkább mondom, hogy fiatal, huszon-harmincéves véleményük van, tervezhetőséget akarnak az életükbe, kiszámíthatóságot. A. kérdezte, amikor pár hete itt volt, hogy ha nincs állásom, mégis miért gondolom, hogy jobb itt nekem. Nem veszekedett, csak próbálta megérteni. Mondtam neki, hogy itt mindenki érzi az amerikai - nekünk, immár brit - álom megvalósulását - ha k dolgozol, akkor lehet belőled valami, édes fiam. Ez van benne a levegőben. 

És tartózkodnék a nagy szavaktól, mondottam már, hogy nem én vagyok a Haza Bölcse. 

Ellenben, azt azért jelezném, hogy ez a pár százezer ember, aki itt van, az nagyon fog otthon hiányozni. A körülöttem lévők nem születtek vállalkozónak, de itt hisznek magukban és hisznek a környezetükben - bármennyire is irdatlan banálisan és amerikaiul hangzik. 

Nem hiszem, hogy egy annyira gazdag ország lennénk, hogy megengedhettünk volna magunknak ezt a pár százezret most; egy '56 és egy '44 után.