Feudalizmusból jöttem

Néha igazi magyar vagyok itt.

Tudjátok milyen szitunak nem voltam tanuja itt 4 hónap alatt? Annak, h a buszsofőr rábx-ta volna vkire az ajtót v nem várta volna meg a futó utazót. Minden alkalommal lenyűgöz ez.

De az is, h a minap zárás után 20 perccel érkeztem a local Sainsbury ajtajába, h vegyem az esti szőlőmet. Megnéztem a nyitás-zárás időpontok feliratot, lemondóan sóhajtottam, és akkor előtoppant a biztonsági őr, kacsintott és mondta, h menjek még be, de ne tartson sokáig. Nem a k anyám, h zárás előtt 20 perccel próbálkozok, már zárjuk a kasszát és felmosunk, mi is emberek vagyunk, hanem konkrétan zárás után is még volt bent élet.

Vagy a héten, amikor teljesen hülyének nézett egy másik biztonsági őr a Tescoban, midőn bemenetelkor megmutattam neki, h van nálam egy Sainsburyben vásárolt doboznyi szőlő (én ezen élek itt). Kérdezte, h csipogott, amikor bejöttem? Mondom, h nem. Akkor? A totális értetlenség ült ki az arcára és én meg nem kezdtem magyarázni, h ahonnan én jövök ott n súlyos következménye van annak, ha nem kapok kis matricát a máshol vásárolt árura  sekurititől belépéskor – csippenés ide vagy oda.

Vagyvagy, amikor a berendelt ruhácskáim-cipőm megérkezik és persze visszaküldöm a cipőt, mert rájöttem, h abból a pénzből inkább ennem kellene. De hónom alatt a dobozzal becsaplatok a postára, ott pedig nem értik, h miért akarok még nagyobb dobozt venni a meglévő cipős doboznál és abba dobozolni a pakkot. Mondom, mert megsérül a szállításkor és nem mondom ki, h mert ebből ki lehet szedni simán.. Miért sérülne meg a szállításkor – kérdi a dolgozó és én nem tudom elmondani, h azért, mert ahol én jövök, ott nem lenne elég egy k nagy befőttes gumi egy ultra vékony dobozra, sosem érne vissza a cipő a rendeltetési helyére.

Tudom, h minden normális országban ingyenes a számlavezetés a bankoknál és ingyért van a kártya is, de amikor a savings accountom nyitom, csak megkérdem, h a második számlám is ingyen van-e. És nem értik. És megint az öreganyámnak érzem magam.

Hja, amikor visszaviszem a ruhát a Banana Republicba, mert fel sem próbáltam (k nagy sor volt), uh persze nem lett jó. És az egy dolog, h visszaadják a pénzt, de az milyen, h odateszem a kártyám, amivel vettem és arra teszik vissza, iziben?

És mivel új helyre kecózok, felhívom az APEH-et, h csókolom, akkor új lesz a címem, tessék mondani, itt kell ezt bejelenteni? Itt is lehet, mondja, hova költözik. Elmondom, leírja, rendben. Telefonálok tb-be, ott is azzal kezdem, h csókolom egyrészt megváltozik a címem – köszönjük, rendben, már bent van a rendszerben. Oh, akkor itt egy szisztem van, és össze van ez kötve? És nem kell 100 helyre leadnom? Nahát.

Másrészt, tetszik látni a rendszerben, h befizettem a büntimet, mert nem tudtam eldönteni, h a fizetési határidő július 6 vagy június 7. (06.07 v 07.06), mert nem mindig tudom, h ők milyen sorrendben írják ezt. Szóval, tetszik látni, h bedelláztam a 300 fontot, a 22 helyett? Igen, látom aranyom. És akkor miért tetszett írni a levelet, h visszatetszik adni, de ne forduljon elő máskor? Mert befizette és ezzel lezártnak tekintjük az ügyet. De ne forduljon elő máskor.

Lassan mondom, h mindenki megértse: befizettem a kirótt teljesen jogos büntetést és azt pedagógiai jelleggel visszaadja a TB, h ne forduljon ez elő még egyszer.

Nem véletlen, h ezek tudtak egy világbirodalmat menedzselni. Egyszerűen nem megy el az energiájuk 75 százaléka azzal, h egymást szívatják. 

Az Első Negyedév

Bevezetésként annyit, h aki ismer, az pontosan tudja, h eating disorderem van, már jó pár éve. Nem hányok, csak vagy n jól szoktam lakni, kolbászt kolbásszal és halat hallal és kis krumplifőzelék és nasi itt és nasi ott, vagy napi egy dobozos colat nyomok, kis csokival, aztán szevasz. Miközben mindennap tornázok, h ne hízzak 48 kg-nál többre. Na, itt sikerált, gyakorlatilag 2002 óta nem voltam ilyen dagadt. Állandóan eszikélek és a futás a hasam, azt nem viszi le. Minden nadrágom kihíztam – thanks God kánikula van – és a múlt héten megtörtént a rettenet: megpróbálták átadni a helyet a metrón, mert azt hitték, h terhes vagyok. Mikor rájött a csávó, h nem ez a helyzet, az arcán rajta volt, h élete legnagyobb hibáját követte el, én pedig napokig teljesen bekészültem. Ma megint megtörtént ugyanez az eset, azzal a különbséggel, h elfogadtam a helyet, leültem és a következő 20 percet békében olvastam. Hja, evvan. Majd lefogyok, amikor rossz kedvem lesz és/vagy ősz lesz, meg tél, addig meg élvezem, amit nyújt a szituáció. 

Mindenkinek meg kell találnia a saját Londonját - mondotta a nagyon bölcs helyi pedikűr-manikűrösöm.
Ez egy átjáróház, ugyanis. A város maga is, ettől is könnyű itt beilleszkedni. Mert illeszkedsz az olaszok közé, amikor érted, mit üvöltöznek a metrón és érted, amikor csendesebben arról beszélgetnek, h mit vásároljanak hazafele. Illeszkedsz az orosz pultoshoz, aki érzi rajtad, h te sem lehetsz helyi, uh kicsit több alkoholt tesz a koktélodba. Illeszkedsz a színházak max 1,5 havonta változó repertoárjához és ironikusan elmosolyodsz, h itt 5 év múlva akkor nem nézhetnéd meg a Machbetet még mindig a Katonában - csak a Egérfogót, 40 év elteltével, de az más, ugyebár. Simán kapcsolódsz a pakisztáni éjjel-nappali boltoshoz, ahol veszed a lottódat; ráncolod a homlokod, amikor a macedón főbérlőd azt mondja, h lehet, h majd hazamész  januárban, de szerinte vissza fogsz jönni, mert, ha már most sem hiányzik a zédes otthon, akkor nem fog az félév múlva sem. Illeszkedsz a vmi miatt pár évig itt állomásozó magyarok közé; ami nekem egy meglepő élmény az életemben, hiszen sohasoha nem mentem oda magyarokhoz külföldön, már távolról felismertem őket a szalámis szendóról a szicíliai helyközi járaton vagy a morgásukról Pekingben és az elég is volt. De itt vannak páran, akikkel kimondottan kedvelek időt eltölteni.
Nem illeszkedek még a brit társadalomba, de már hatalmasat léptünk előre, mert múlt hétvégén 2 kolléga elhívott a kertjükbe grill-partira. Az est igen fontos része volt, h milyen zombi filmet nézzek meg még, amiről nem tudtam (the shaun of the dead, azok kedvéért, akiket érdekel ez a műfaj még) ill. n n n nevettem magamban, amikor egyszer csak az egyikük elővette a telefonját és azt kérdezte, h "Do you guys wanna see a cool app?" És mutatta, h h lehet felismertetni a csillagképeket. Tudom, h régi app, de nem tudom elképzelni, h a barátaimmal ülünk a teraszon és mondjuk G. felteszi ezt a kérdést. Szóval, a meghívás kedves volt, hoztam is kölcsönbe könyveket, de valszeg nem az én korosztályom.
Nem illeszkedek még a brit társadalomba, amikor elhívnak céges baseballra - nem arra, hanem runnerre v mire -  és ugyan hajlok rá, h elmenjek, de mivel a wikipediat olvasgatva fél nap alatt sem értem meg a szabályokat, nem érzem azt, h odaálljak és minden labdaütésnél megkérdezzem, h most merre szaladjak és egyáltalán nekem kell-e ütnöm.
És nem illeszkedek a brit társadalomba, amikor a hozzám érkező v csak a városban rövidebb időt töltő ismerősök-barátokkal nevetgélek hosszú hétvégéket. Nyilván, ez kényelmesebb, mint megerőltetni magam és résztvenni társalgásokban, amikben nem akarok.

Negyedéve itt vagyok. Ez semmi egy rendes emigráns életében és semmi, ámbátor semmi időtartam egy emberöltőben vagy akár annak bármely szakaszában. De mintha ezer éve lenne, mintha sosem éltem volna máshol. Vannak a rosszabb percek-órák, amikor valami történik - jellemzően a munkahelyemen -  ami valós vagy vélt problémát gerjeszt bennem és ettől azt gondolom, h nekem bizony nagyon rossz és majd haza fogok menni. Majd. Mert sosem azt gondolom, h most azonnal csapot-papot, hanem majd ..most éppen januárban.
A szerződésem szóban meghosszabbítva január végéig, bértárgyalások folyamatban. De ma már végigültem egy 2 órás megbeszélést, ahol többször elhangzott, h a szilveszterben mi lesz a kifejezetten Ági feladat. Például holnap egyedül megyek helyszínbejárni, a Temze-partra, oda ahol a tűzijáték alatt 200ezer ember fog toporogni és nekem kell 50 olyan helyet kijelölnöm, ahol elhelyezhetjük és rögzíthetjük a nemmondhatommegmit.
Betettek egy számomra szerintem mentor típusú ember mellé és így, ma 3 hónap leteltével, leírtam egy emailben a brit főnökeimnek, h thanks for making it happen. 
És néztem 3-4 lakást (zugot indiaiaknál, kérek-e egy kis curryt, elegánsabb studiót vonatállomásra nézve, menőbb 1 hálószobát vonatállomásra nézve, studiót Szaud-Arábiában, ahol talpig kendőben rollereztek a lányok, de mindenki kedvesen útbaigazított, bár mondták, h a parkon szerintük nem kellene most átsétálni).
Majd megtaláltam és beleszerettem az új lakásomba, első pillantásra. Canary Wharfon, a felhőkarcolókra néző ablakkal, a folyó kis öblétől 1 méterre, nagyon-nagyon helyes főbérlővel, aki a zsánerem és a 4 lakásos társasház másik emeletén lakik a, khmm, feleségével. Küldök majd képet róla - már a lakásról és a környékről, nem a vörösesszőke bankár fiúról, aki David. Ahh,  ki ne akarna felhőkarcolók és stégek között sétálni, nap, mint nap? Holnap kifizetem a sec. depositot és jövő hétvégén költözés van.
Kérdeztétek többen, h miért költözök, minek szívatom magam még ezzel? Egyrészt itt benne a levegőben a you have to keep moving, vagy legalábbis az én levegőmben ez van. Másrészt, imádom, h újabb városrészbe mehetek, ahol mondjuk konyhám is lesz és süthetek végre tortát v bármit, mert még nem vagyok eléggé dagadt. És mert mindenkinek meg kell találnia a saját Londonját és valami miatt azt érzem, hogy ott közelebb leszek kicsit hozzá.
Hogy az én szakmai és belső fejlődésemhez miben leszek közelebb 2014. (uhh) január 10-ig, azt nem tudom. Azt olvastam a kölcsön skandináv ponyvában, h ne koncentrálj egyetlen dologra, amikor nem vagy benne egészen biztos, h mit is keresel, mert akkor elveszted a sok minden mást, ami szembe jöhet. Így, ha egy mondattal kellene metaforát állítani a módosulásban lévő tudatállapothoz, akkor azt mondanám, h kérek egy gyrost és most mehet bele minden. 

Kozmikus Napok

Történik: Londonban
Amikor: 2013. július 4-5-én
Amiért: A Kozmikus Napok, amikor minden összecseng

Nem, sajnos még nem Harry jött szembe, de július 5-én gyakorlatilag ő is jöhetett volna.

Van nekem egy dönörű ruhám. Tudom, h amikor felszínes napom van, akkor mindig azzal jövök, h van nekem egy dönörű ruhám - és persze hozzá szandim v csizmám - de mint tehetek, ha jó pár éve úgy (is) járom a világot, h itt egy ru-ha, ott egy ci-pő, zsákomban minden jó. Például Kuala Lumpurban voltam ám azon a piacon, ami ellentétben a többi fake piaccal, azokat a Ralph Lauren és Hilfiger termékeket tartalmazza, amiket ottan kilopnak a gyárból. És depisebb magyarországi napjaimon nemhogy kiszámoltam, h hány pólót kellene behozni (50), h nullszaldós legyen egy 5 napos KL utam, hanem ki is próbáltam, h befér-e a nagy piros bőröndödönömbe az 50 póló. (befér). Itt jelezném a VPOP munkatársainak, h sosem adtam erre a fejem, mégsenem. Vagy a texasi outlet is hazajött velem. Meg a bangkoki minden. Szóval, imádlak globalizáció. 

Na, van nekem egy dönörű ruhám. Hong-Kongban vettem és mivel most azért ülök itt, mert HK-ban eldőlt valami, természetes - így utólag - h az a ruha is kozmikus jelentőséggel bír. Sárga alapon barna manga arcú kínai gyerekek, kaligráfia és lágy vonalvezetés. Anyagát tekintve selyem és szatén között, mintha egy k nagy háromszög lenne rajtam elől és hátul is, vállaimon sárga pánttal összemasnizva. Bő, nagyon, de oldalt combközépig felsliccleve, fiúk kedvéért: felvágva. Ehhez van egy szépséges barna-sárga bőr pántos magastalpú igen mutatós szandim, amit 2 éve vettem Houston mellett egy akkora outletben, mint Győr, de kellett hozzá két év, h megfelelő ruhám is legyen vele. 

Ezen csodában és összeállításban mentem pénteken dolgozni, mert hőségriadóban az ember kánikulára öltözik. 

Ebben az igen aszexuális országban, ahol a kőművesek SEM kiabálnak az ember lányának és ugyan a pezsgőkoktéljaimat javarészt kifizetik ismeretlenek, ruházkodásra nem szokott beszólás érkezni. Egészen a sárga ruháig. A munkahely liftjéből kiléptem, fiatalember utánam kiáltott, h nice dress. Hazafele az obligát pub után, egy X5-ös BNW lelassított és két agyontetovált, igen magasan képzett úriember kiabált vmit, amiből csak a "dress" szót értettem. És végül a buszon mellém ült Dave, aki olyannyira fűszagot árasztott, h már attól a 6 perctől teljesen beálltam. Kérdezte, h honnan van a ruhám. Mondom Hong-Kongból. Mondja, nahát, ő buddhista v kong-fuzik v mittoménmi, érthetetlenül beszélt, de a lényeg, h ott vmi templom van, ahova egyszer el fog jutni és sose jön már haza. Mondom, ezt ismerem. Mondja, ő már 20 éve él Londonban, már nem hiányzik neki Jamaika, de HK-val sokat álmodik. Aha. Vhogy nem győzött meg, h lelkitársak lennénk. Aztán mondta - huszáros fordulattal - hogy megadja a számát (ő, nekem, ez London, baby, legalább nem tolakodó az én számommal) és hívjam fel, menjünk igyunk kávét és közben majd scrabble-t játszunk. Scrabble-t játsszon mindenki az anyanyelvén, de gondolom ez itt a megmutatom a bélyeggyűjteményem szinonimája. (szinonimára vagy 10 pont is járna a scrabble-ben). Szeretteim és rokonaim megnyugtatására jegyzem meg, h nem fogok kávézni Dave-vel. 

Nem mintha, nem nagy dolgok ezek. De a hőség itt is mindenki agyára megy. 

Nekem a hátamra, karomra, mert a második hétvége, h harminc fok felett vagyunk és nem vagyok hajlandó kenni magam, mert a. minden perc egy ajándék b. nem hiszem el, h Angliában le lehet ennyire égni. Pedig de. Jövő héten, egész héten ez lesz, next weekend be fogom kenni magam, csak félek, az elijeszti a nyarat. 

És a Figyelmes Olvasó kérdezheti, h amit olvasott, az csak egy nap leírása, hová lett a csütörtök. Hát, az a másik posztban vagyon, amiben leírom, h életemben először kiálltam magamért és lett is eredménye. Mert eldöntöttem, h ugyan nem tudom, h akarok-e rend.szervezőt játszani már és nehezebb napjaimon mentem volna haza és mennék is, de tudom, h arra még nem készültem fel. Úgy szeretnék hazamenni, h eljutottam oda, ahova belső fejlődésileg akartam és ez még nem augusztus. Így ha héten aláírunk - van még egy lépés hátra - akkor ez azt jelenti, h mindenki foglalhat jegyet, a londoni szilveszteri főrendezvény csapata fog egy magyar lyányt tartalmazni. 

Fejlemények Nyugaton I.

Nem vagyok egy ön pr király, sosem voltam. Az önmenedzsment kurzus helyett inkább az önromboló cinizmus óra anyagát töltötték a fejembe, s ennek lépten-nyomon tanubizonyságai vannak; egész konkrétan az óvoda óta, amikor ennek a jele felkerült a kis öltözőszekrényemre. Nem cica, nem rakéta, nem királylány. Csirke. (Ma is megvan a sok IKEA párna között az ovis párnám, amire 1980-ban (atyauristen) Anyukám ráhímzett egy kedves, piros, ámde, csirkét. Velem marad, végítéletig.)

Szóval, a csirke szép áthallás. 

Barátaim tudják ezt, velük rendszeresen eljátszom, h puffogok, mert nem veszik fel a telefont, pedigtudjákhogyfontos, de nem érdekli őket, és ha visszahívnak, akkor én napoking/hetekig van, h évekig nem veszem fel, mert büntiben vannak. És mindezt azért, mert úgy vélem, h megbántottak vmivel. Ők persze nem vélik úgy, mert elfelejtem velük az út folyamán ezt közölni. Jó velem együtt, mindenhogy. Megy ez a konfliktuskezelés. Talán a legjobb az volt ebben  műfajban, amikor lecseréltettem az ajtóm, mert nem bírtam visszakérni a kulcsot. 

Azért is vagyok itt, h gyakoroljam ezt a gyarmati sorból való felébredést, amit elkezdtem januárban Thaiföldön, és egy valóban 35+ személyiséggel menjek haza, ne a nekemmindenmindeggyel.

Július 1-től már nem brit cégnél dolgozok, kérem szépen, hanem egy k nagy, 83 piacon domináló sport entertainment és menedzsmenttel foglalkozó amerikainál, mert biza, összeolvadás van. (A brit magyarázat úgy hangzott, hogy évek óta nem mozogtak sehova, itt volt az idő, hogy előretekintsenek és vmi változás irányába nézzenek. Mert we have to keep moving. Persze, a magyar cégek nagy része imádná, ha ilyen évek óta nem mozdulunk eseményei és mutatói lettek volna, de értem én ezt a "have to keep moving, otherwise we are dead" hozzáállást, utoljára a Brad Pitt-es zombi filmben hallottam, más kontextusban, de ez volt a mondanivaló). Ezzel az összeolvadással a lényeg nem változik, de mégis újra alá kellett írni a szerződéseket, mert más a munkáltató. És láttam ám, h a szerződésemben van olyan, ami nem érint jól és akkor úgy gondoltam, h kössük ezt össze a személyiségfejlődéssel - és írtam egy emailt a brit vezetőségnek, h akkor egyrészt beszéljük meg a próbaidőm végét, másrészt beszéljük meg ezt a szerződést, mert ez így nem jó nekem. Ez soha, soha, soha nem fordult még elő velem. 

De nem omlottak le a falak, nem jött Zeusz villámokkal, nem nyílt meg a Regent Street alattam. 

Hanem, csütörtökön leültünk beszélni, ahol az első 3 percben bocsánatot kértek tőlem. BOCSÁNATOT. Mert, h az elmúlt 2 hónapban nem olyan munkát végeztem, amiben ki tudtam volna teljesedni, amiért jöttem; nem olyat, amiben a hozzáadott értékem van. (Elmondanám, h az elmúlt 2 hónap account manager-i faladatokkal telt és azért nem párizsit hoztam vagy az ablakokat mostam.) Igen, nem volt ez annyira a szívemhez közel álló, de srácok, kivettetek Balkán-felsőről, szerződéssel, minden segítséggel - azért ez a mhely nem kimondott siralomháza, hátsó Türkmenisztánban, amiért bocsánatot kellene kérni. 

Mondtam, h én ennek ellenére, magamtól is úgy gondoltam, h ha lehetne, akkor maradnék még, mondjuk januárig.

Ennek örültek. 

Mondták, h ők úgy gondolták, ha nem sértenek meg, akkor a giga szilveszteri rendezvényben adnának operatív és produkciós szerepet, amiben használhatják a tapasztalatomat, stratégiai látásmódomat és fejlődni akarásomat. Ezek a szavak hangzottak el.  

És kimondták azt a nevet, aki alá tartoznék, akinek a közvetlen kollégája lennék, a feladat egésze során. 

És akkor azt gondoltam, h ez az én évem. Sőt, végre az én életem. 

A név nem mond sokat nektek. Egy 40+ emberről beszélünk, akivel 2 megbeszélésen voltam, s a harmadik percben azt gondoltam, h mellette szeretnék dolgozni. Igazi one-man-show, döbbenetes rendezvényeket csinált már, de nem tud vele senki együttműködni, mert nem ad át információt, arrogáns, azt hiszi, h mindent neki egyedül kell megoldania, nem fogad el másokat vagy csak nehezen. 

Vannak olyan nők, akiket ver a férje/pasija, de hiába szakítanak, akkor a következő is ilyen lesz újra. (ezt találják meg, mert vhol a személyiségek, a lehetőségek, ugyanazt a típust sodorják eléjük.) 

Én így vagyok a főnökeimmel. A háromból legalább kettő ilyesmi típus volt, de legfőképpen az utolsó: mindig azon veszekszem vele, h értse már meg, nem Charles Brownson, nem kell mindent egyedül megoldania, ezért vagyok. És ezt most megkapom angolban. 

A héten még lesz egy beszélgetés, amikor tisztázzuk a fizetésemet. Erről sem alkudoztam soha-soha. Utána aláírunk, és akkor elkezdhetek új lakást keresni (mert otthon 35 év alatt 2 helyen laktam, de itt n élvezem, h megint másik városrészbe kecózhatok át, immár a harmadikba majd). És akkor január 10-ig tovább rendelek itt, koncertekkel, rooftop teraszokkal, kiállításokkal, személyiségfejlődéssel. 

Persze, magyar vagyok, uh lássuk a szerződést és akkor majd elhiszem. 

És aztán legyen új lakás. 

És legyen nekik igazuk, mert egyelőre ők jobban hisznek az én hozzáadott értékemben, mint én.