Ki is itt a fogyatékos?

Nem vagyok egy Haza Bölcse, h a Nézeteim a világról rovatomat és közéleti elemzéseimet publikálnom kellene és nincs is ilyen rovatom, bár nézeteim vannak. Londonról és a napjaimról talán számottarthat érdeklődésre egy-két dolog, de még nem ütött be az elmebaj - nem gondolom, h én akkor most hozzászólnék mindenhez a hegymászástól a söralátéteken át, csak mert fél napja Nyugaton mozgólépcsőzök, egy, amúgy egyáltalán nem egzotikus környezetben. 

Ellenben az Oxygen Wellness esete mellett nem tudok elmenni, mert olyan mélységesen felháborít, h muszáj kicsit ezen elidőznöm és alapvetően poszt-hangulatot váltani egy rövid időre. 

Sok bajunk van otthon; gazdasági, politikai, közéleti, funkcionális-analfabétás, mindenbebelebeszélős, utat vesztett, széthúzós, környezettudat- és civil hiányos, szegénységproblémás, pedagógus defektes, dagadtságos és verekedő, meghasonló, középszerű, agresszív és frusztrált ésatöbbi. Ez most nem érdekes, ez nem az én posztom. 

Az én posztom az, h h a k életbe jutottunk el odáig, h ennyire ne foglalkozzunk egymással.

Az én Anyukám, aki amellett, h az én Anyukám is volt - és szerintem n hamar meghalt - gyógypedagógusként töltött sok-sok-sok évet. Mindég azt mondogatta, h egy társadalom kulturáltsági fokmérője, h mennyire tud együttélni a fogyatékosaival. Hogy mennyire tudjuk elviselni a látványukat, mennyire engedjük ki őket az utcára. 

Most mindenki tegye a szívére a kezét és gondolja végig, h hányszor időzött a tekintete az illendőnél többet egy ilyen-olyan fogyatékkal élő társunkon. Itt sóhajtok egyet és mondom, h ez legyen a legnagyobb problémánk, elvégre olyan embereket is megbámulunk, akik képesek lila harisnyát felvenni vagy mosolyogni a buszon hétfő reggel. 

Az ellenben sokkal nagyobb problémánk, mikró és makró szinten, h az a majd 800e ember, aki mindenféle statisztikák szerint vmilyen formában érintett ebben a kérdésben, az hogyan éli meg a lemegyek-a-közértbe-veszek-egy-liter-tejet szituációt, egy átlagos szombat délután. Mert nekik semmilyen délután és napszak, évszak, megintelteltegyév nem átlagos. A nem tud kapaszkodni a 7-es buszon problémától egészen a nem jut el oktatási intézménybe kérdésig egy kiba k nagy küzdelem az egész életük. Nem beszélve azokról, akik a lakásból nem jutnak ki soha vagy akiknek a szülei és támogatói egy rettegésben töltik az életüket, hogy mi lesz a kölökkel, ha ők meghalnak, milyen Istenverte intézménybe kell majd huszadmagával lennie egy teremben és reménykedni, hogy hanyagságból - vagy direkte - nem történik vele olyan, amitől nem tudja megvédeni magát. 

És akkor mi még szórakozunk azzal, hogy rakunk 3 lépcsőt a körzeti rendelő elé? Vagy olyan magasra tesszük a pénztár és pattogatott kukorica pultot a moziban, h kerekesszékből esélyük ne legyen elérni? Külön iskolába járatjuk őket - ha egyáltalán tudjuk őket iskolába járatni - mert több odafigyelést igényelnek?   Bámuljuk őket a pénztárnál, mert nem tudják odanyújtani a karjukat/kezüket a visszajáróért? Kidobjuk őket játszóházakból, mert havi kb. 20e HUF-fal többe kerülnek? 

Ez mindegyikünk hibája és k nagy felelőssége. 

Az enyém, a tied, Zolié, Eszteré, Ádámé, Tildáé, Gáboré, Tercsié, Fercsié, Katáé és Kláráé. Tudom, sok bajunk van, sok helyen lehetne elkezdeni a takarítást. Nekem ez a nyünyükém. 

Boldogult rendezvényszervező koromban, minden olyan rendezvényemre, aminek volt értelme, betettem a ktg-be azt a 20e huf-ot és jött például a Mikulásgyárba busszal 30-40 cuki Down-kóros gyerek. Vagy voltam többször a Vidámparkban, amikor fogyatékos nap volt és kerestek önkéntes segítőket. Az ilyen napokon a nem fogyatékos gyerekek elől le van zárva a Vidámpark - amit én egy n nagy hibának tartok. Igen, borzasztóan sérült gyerekek (is) jönnek ilyenkor, h beüljenek a dodzsembe, csak nem tudnak bemászni és be kell tenni őket. Nem könnyű, sem fizikailag, sem pszichésen - ilyenkor napokig készen van az ember.  De miért ne láthatná ezt a nem fogyatékos gyerek? A harmadik ilyen esetben magától próbálkozna ő is a dodzsembe pakolással, na jó, ajtó kitámasztással. Minden, de minden tiszteletem azoké a pedagógusoké és kísérőké, akik ezen alkalmakkor elhozták a gyerekeket, akik nagyon nagy része láthatóan borzasztó anyagi körülmények között él. Nem azért írom ezt, h én mennyire jó arc vagyok, hanem mert jelezném, feltenném a classic kérdést, h TE mit tettél ma, amitől kicsit jobb lett a világ? 

Nem bámulni kell őket, hanem kis jóérzéssel, segíteni. 

A mozgássérültek, akik nem szellemi fogyatékosok  - ők egész életüket, ép elmével, bezárva töltik egy olyan testben, amiről tudják, a nap 24 órájában tudatában vannak annak, hogy nem urai. Ebbe gondolj bele, egy egész percre. De írhatnék ide rengeteg példát a szellemi fogyatékosokról, hallás-látássérültekről, bárkiről, sajnos. 

Nem csak a fogyatékos él fogyatékkal. 

Hanem, te, aki nem segítesz neki - nem azért, mert nem jutsz be a Mennyek Országába, hanem, mert magadat is megfosztod attól, h az életed napi rutinjából kiszállj és láss kicsit más prizmán át egy pillanatot. 

Vagy te, aki a rosszindulatodat és valamilyen sérelmedet egy nálad sokkal gyengébben vezeted le. 

Nem beszélve rólad, aki azt hiszed, h veled, ez, soha, de soha nem történhet meg.

Az empátia hiánya a legnagyobb fogyaték, én ennek a látványától vagyok rosszul az utcán.

Lazacból a kerítés

Ha abból indulnánk ki, h valóban csak három hónapra jöttem és nem életem végéig fogok kavirnyálni eztán London alsó és felső között, akkor elindult a második részem. Azt sejthettem volna a Birodalom visszavág óta, h sajnos a második rész elég kemény veszteségekkel jár, folyamatosan belengi vmi rossz érzet és k nem ad katarzist a vége főcímmel. Ma elhagytam a Hoth bolygót, még csapataim harcban állnak és terveim is vannak. Csak érzem a túlerőt, ami le-legyűr. Nem a Város, vele kijövünk, folyamatosan megyek ide és oda, bárba, múzeumba, koncertre, nyelvtanfolyamra, sportolni. Hanem a héten többször felmerült bennem a kérdés, h alapvetően mit is keresek itt... bevillan, h lehetnék otthon, az alternatív valóságom, h min 2x elváltam és akkor újra rájövök, h itt még a rossz periódusok is jobbak - amikor idáig jutok, uszkve 1 perc alatt, azért tudok válaszolni a kérdésemre (azt keresem itt, h itt még van bennem életerő), de vmi miatt a Nike futás adrenalin bombája óta zakatol ez bennem.

A múlt szombati Nike 10km, egyszerűen lenyűgöző volt. Azt hittem, h hiba a pénteki céges buliban 3 long island ice tea-t és több pezsgőkoktélt meginni, mert így majd nem megy a futás, de valszeg jót tett, h tök ismeretlenekkel, hajnali 2-ig táncoltam, mert egészen pörgött a lábam a helyi Népligetben, szombat este 8 órakor. Érdekesek ezek a céges bulik, 2 kolléga lépett le, legnagyobb sajnálatomra, nélkülük nem lesz ugyanaz az iroda, így vmi klubban a cég állta a cehhet, a búcsúbulin. (a ceh az hasonul vajon?)
Én duplán jól jártam, mert kora d.u megkérdeztem a Kanadába hazatérő fiút - most szóltunk egymáshoz először - h mondja már meg, mi az a szó angolul, amikor egy hullát kifosztanak. Megmondta, csak tudjatok róla, kicsit más a hangulata, mint a mi hullarablónknak. Mondtam, h akkor ezt köszönöm, és nem akarok hullarablónak tűnni, de a szekrényét odaadta-e már valakinek? Mondta nem, így lett egy szekrényem, már lakik is benne egy pár cipőcském. Szóval, a klubban táncikáltam, aztán egyre fogytak a kollégák körülöttem, aztán már csak én voltam, de annyira jó volt a zene, hogy muszáj voltam maradni. Itt fordult elő, h többen megpróbálták elkérni a számomat, én pedig ugyebár nem tudom még fejből. A magyarral nem mórikálok, szalvétára nem írom le, h találkozzunk a Moszkván az óra alatt, így nem volt szívküldi. De ahogy említettem, nem sajnálom at all, gyakorlatilag kimeríthetetlenek a lehetőségek errefele, még több millió férfi lehet, akivel nem ismerkedtem meg és minden bizonnyal csak rám vár.

A 10km futás, mind rendezvénytechnika-, mind egyéni eredmény szempontjából egy mérföldkő. Nike "We own the night" futás, csak csajoknak. Több ezer, rikító narancssárga - UV-s pólós nő indult futni együtt és teperte le a távot, végig olyan eufóriában, mintha most bontanának a Berlini Falat - vadidegenek segítenek egymásnak, 30 méterenként valaki buzdít a mikrofonba, h "hajrá csajok, elképesztőek vagytok, tiétek az éjszaka, megdolgoztatok érte" ésatöbbi, ésatöbbi. Helyesen kivilágítva a park, 2-3 kilométerenként dj és partvonalról buzdító kísérők, akik nekem is tapsolnak. Valóban azt érzed, h itt te mindenre képes vagy és tiéd az éjszaka. (Majd a rendezvényszervező barátaimnak külön elmesélem, h milyen kiegészítőket lehetett kapni, milyen szekrény megoldások voltak, miért nem anyáztam, h hova tegyem a kulcsom, milyen k jó megoldás volt, h vmi karszalagot kellett átkötnöm a cipőfűzömön és ez mérte az időmet és eredményemet...). A Nike-n kívül még valszeg a kókusz szponzorálta az eseményt, mert miután beértem kókuszt kaptam enni, kókuszos üdítő volt, szárított kókusszal. Érdekes a koncepció, de ha lefutok 10km-t azt hiszem mindegy, h mit adnak enni, csak adjanak. És aztán jött a buli része: gyönyörű dj nők tolták a zenét és 3000 nő táncolt órákat. Pasik csak, mint a személyzet jelentek meg (kókusz osztani) és emiatt mindenki úgy ugrabugrált, táncolás címen, mint a farsangon 1985-ben. Nem volt egy NANE esemény, nem volt gender, nem volt nők a nőkért - sokkal lazább és sokkal természetesebb volt, semmi forradalmat nem akartunk - persze, hiszen választójogunk már van - semmi erőlködés és magamutogatás nem volt benne. Egyszerűen rólunk és a teljesítményünkről szólt az éjszaka. Aki még nem futott, annak is ajánlom: egy ilyen alkalom után erre rákattan. Amúgy, egy kis motívum zökkentett ki csak a csaj vonalból, h az első szám vmi can you dance like you fuck, can you fuck like you dance volt, de gondolom ott még nem egyeztették az üzenetet.

A másik sok évtized után bekövetkező önmegvalósításom is eljött végre hát, beteljesülök idén, remélem még megannyi szempontból.
Már nem érdekel, h a Bátyám egybegyereknek hívott egy ideig gyerekkoromban, én igenis most balettra is fogok járni, egy héten egyszer. Az óra felében földön fekszünk, hehe, itt minden máshogy megy, úgy gyakoroljuk a mozdulatokat. Aztán állunk a tükör elé. Négyen voltunk, de olyan barátságos és támogató volt a tanár, hogy azt éreztem, nálam bájosabban hajlongó 35 évest még nem hordott a hátán ez a tükrös terem. Nyilván borzasztóan hülyén nézhettem ki kintről, ahogy rettentően komolyan veszem magam és spiccelek, karomat a fejem fölé hajlítgatom és próbálom kitalálni, h most fransziául mondott vmit vagy angolul és egyszerűen a balett szakszókincsem hiányzik. Ámde az óra vége felé egyszerűen azt éreztem, óriási veszteség a moszkvai balettnak, hogy ily későn jött el ez a pályakezdés az életemben. Egy-két-há, egy-két-há. 

Ez egy ilyen év egyébként, Shanghaiban februárban, egy szabad délutánomon fogtam magam és elmentem kínai opera maszkfestésre. Na, amikor a Jóisten osztotta a mindenféle tulajdonságot és ügyességet, akkor sajnos előttem fogyott el a kézügyesség. De ott úgy voltam vele, h pont senkivel nem találkozok soha többet, meg különben is, nem k mindegy, h ki mit gondol a 17 milliós városban a maszkomról, ugyebár. Meg kell, hogy mondjam, utoljára nyolcadikban festettem, talán a gesztenye és árnyékolása volt az utolsó művem, azóta a Planéta csak lélegzetét visszafolytva várakozik, h mikor térek vissza. Megvan az élmény, h virágot kell festeni, de az ecset mindig kiszalad és utánafestesz és megint kiszalad és így a virág szára kb. 10cm lesz a végén? Na, ez vagyok én, borzasztóan koncentrálva, nyelvemet kidugva, 13 évesen. És ez vagyok én, Shanghai alsón, ismét homlokot ráncolva, h kiszaladt a zöld a vonalból. Talán igaza volt Anyámnak, h koncentráljunk inkább a művészettörténetre.

Most amúgy vmi szokásos céges buliból jövök, a Piccadilyn (tényleg) vmi helynek volt a promója, 15-en mehettünk, nyilván azonnal jelentkeztem. Ha nem is érdekelne, akkor is érdekel, h a város közepén milyen egy lokál, ahova vendéglista alapján lehet csak most bejutni. Odaértem, mondom a nevem, valóban bemehetek, felvezetnek az üvöltő zenén át az emeletre, hozták a pezsgőt - ez itt felváltotta az esti kakaómat - és hoztak cupcake-et is. Na, aztat én soha nem ettem még, de a puncs cupcake nyert egy életreszóló rajongót. Sokkal gejjebb, mint a puncstorta, konkrétan összeragad a szád utána belülről, de minden kalóriát megér. Aztán továbbálltam egy másik buliba, közben a metrón újra kirúzsoztam magam, mint a helyiek, és hajnal 2 fele eszméltem arra, h hajnal 2 van és hulla fáradt vagyok, nem tudok többet se táncolni, se a csinos ruhámban hasbehúzva bárpultnál álldogálni. Itt jegyezném meg, h a globalizáció sztem Nagy Sándor óta a világ legjobb dolga: még otthon vettem az ebayen egy szuper csinos ruhát (fekete csipke, combig érő) Ausztráliából, 10 azaz tíz ausztrál dollárért (nem volt 3000HUF) és INGYENES  házhozszállítást kaptam. Ma ebben a ruhában toltam, ideillettem a 12 fokba. A bulikba ketten voltunk, az egyik közvetlen kollégám telefonált pénteken kora du, h ugyan ő lelépett, de bent hagyta a lazacát, vigyem haza, egyem meg, így bizony a lazac meg én toltuk végig, mígnem hajnali 2-kor muszáj voltam leülni a Piccadily-n és a zacsiból megenni az összes maradékot, gyros helyett, alkoholt felszívandó.

Remélem a napsütés ma a szomorkás kedélyállapotomat is felszívja és pölö az esti BL döntő nézésemet, egy k nagy pubban nem teszi tönkre. (hogy tehetné, 2005-ben is pont itt néztem, azt a mára már legendássá vált Liverpool - AC Milan meccset). És elég volt ebből, k nem szeretnék egy percet sem mélázni hülyeségeken, olyan jól indult itt minden, Szontyikám, szedd össze magad, nincs alternatív valóság, ez van és azért ennél nem sok jobb tudna lenni.
(Pláne nem, mert a munkámban is vannak ám fejlemények, de arról szóljon  jövő hét eleji iromány, a kedd esti első 2,5 órás orosz óra után. Daszvidányia)

Az alázat legyen veled - az első hónap mérlege

Holnap lesz 4 hete, h zokogva beszálltam a gépembe Ferihegyen, majd érkezés után még egy kiadós-roamingosat veszekedve, de megérkeztem. Egy hónap alatt lett adószámom, vagyis emelt fővel sétálok a napfényben, mert legálisan dolgozhatok; lett pecóm, amit ugyan nem angoloktól bérlek, de ennek a hihetetlen előnye, h 15 fokban van fűtés, ami azért nem mondható el a tősgyökeres szigetországi népek lakásairól. Lett ma végre bankszámlám, az agyament HSBC kálvária után, ahova 4x mentem vissza, h próbáljunk már valamit kezdeni a rettentően komplikált esetemmel, de csak nem sikerált. Így egy álommal kevesebb, de egy egyelőre hálás Lloyds ügyféllel több és kissé meginogtam a globalizációban, kellett nekem ezen pörögni, rendes angol bankba kellett vna már menni az első nap, nem olyanokkal seftelni, akik a büdzséjük szignifikáns részét marketing kampányra költik a világ másik felén, piha.
Van magyar pedikűrösöm-manikűrösöm, beírtam a google-be, h "pedikűr Londonban" és pár szalont rögvest kiadott. Ezt ugyan majd a nők lapjába írom meg, de azért kellett magyar, mert azok reszelnek, vágnak, olyan eszközöket használnak, amit itt elvileg nem lehet. És értik, h tyúkszem, ami ugyan nekem nincs, de másnak lehet és akkor jobb ezt már idejében kezelni. Beszélgessünk még erről, egy kicsit? Van magyar fodrászom, aki szintén abban a szalonban dolgozik és azért lépett le Pécsről, mert 17e huf-ot keresett és 27 évesen még mindig az Anyjával élt, semmi kilátással (nem panorámával, hanem az életére vonatkozóan.) Tök normálisak, dolgoznak, nagyon sokat, és eszük ágában sincs hazamenni. A szalont egy magyar csinálta, heten vannak fodrász-kozmetika-manikűr-pedikűr, vendégeik 40%-a magyar, a maradék lengyel és környékbéli.
Van kínai tanfolyamom, mert ez 2 éve életem elhanyagolhatatlan része illetve ma végre rátaláltam a tornatermemre is. Sokadik próbálkozás után, de csak meglett, a Soho közepén, 7 percre az irodától, ami arra is jó, h holnap ismét egy újabb lépést tehessek a stress-free nyugativá válás útján és az ebédszünetben elmegyek egy újabb 45 perces spinning órára. Ma este is voltam már, naon jól esett, itt irdatlan sok pasi is jár és nem a Balaton Sound fergeteges zenei kínálata üvölt, hanem vhogy más az aláfestés. Ugyan erről írtam már és tudjátok tik is, de vhogy itt az egészség, a fittség, a sport kicsit más megvilágításban van: természetes és alapvető.
Túl paradicsomi lett volna, ha a pasi is realizálódik - most már kimondhatjuk a nevét is - Nickkel elment a hajó. Még hülye vagyok, ha ott van, még leejtek mindent, ha feltételezem, hogy láthatja, még nagyon fülelek, amikor a magánéletéről mesél a haverjának (tegnap egy szöszivel voltak japánt vacsizni és stand up comedy-n, de nem hálták el az éjszakát) és még sóhajtozok, ha hallom, h telefonál és nevet. Pénteken ideköltözik a legjobb barátja, ezt valahogy annak élem meg, h nem lesz rám annyi ideje. Nem sértődtem meg, de mondhatom, h nem esik valami nagyon jól.
Voltam már színházban, musicelen, bárokban lábat lógatva, vacsizni, futni Wimbedonba járok, ami nem egy Normafa, de megteszi:), olvasok parkban, nézek múzeumot sokat, mert a press igazolványom, amit khmm, Bangkokban tudtam csináltatni, khm, az mindenhova jó.
És van munkahelyem. Ezért jöttem, ezért kezdtem bele abba, hogy berendezzem a fenti szolgáltatókkal a helyi életemet.

Nem könnyű - ezt mindenki mondja. Még úgy sem, hogy nem 1820-at írunk és nem egy kopott bőrönddel értem szárazföldet Ellis Islandon a kozákok elől lelépve; nem 1920-ban élek vagonokban Trianon után vagy 1957 januárjában próbálkozom Svédországtól Kanadán át többszázezred magammal. Nem azért jöttem, mert nem bírom fizetni a svájci frank hitelemet vagy mert nálunk BAZ alsón elfogyott a lehetőségem. Lassan 25 éve (jézusmária) utazok egyedül, nem egyedül, hátizsákkal, gurulós-elegáns bőrönddel, életvitelszerűen,  magamat kajtatva, ámulva, hol büdösen, hol kínait silabizálva, hol kendőbe burkolózva, hol nyelviskolába, hol kuttúrálisan, hol a lemenő nap fényében a Boszporuszon csókolózva, hol a lemenő nap fényében gyűrűt nem elfogadva, lyukas csokoládé, kerek csokoládé, lapos csokoládé, szögletes csokoládé.
Szerződéssel jöttem, nem besétálva, reménykedve abban, h mosogathatok valahol. Beszélem a nyelvet, volt brit főnököm már; tudok késsel-villával enni; nem hordok leggingset, mert tudom, h nem nadrág; ismerem a brit parlamenti modellt és történelmet, mert tanultam a zegyetemen; olvastam P.G Woodhouse-t, van sok-sok évnyi tapasztalatom, mindenről, a magyar valóságból és alapvetően, jobb napjaimon könnyen teremtek kapcsolatot és imádom Londont.
Ehhez képest.
Az ne induljon el, akinek nincs tartaléka - a világ egyik legdrágább városáról beszélünk, még szerződéssel a kezemben, úgyis, h tudom, h május végén kapok fizetést, úgyis, h az első 2,5 hétben barátságból lakhattam egy brit családnál, úgyis, h én aztán evésre nem költök; így is ömlik ki a pénzem, mint a Niagara. És sajnos nem azért, mert mindennap koncerten/szházban/bármilyen felolvasóesten lennék. Bérlet, paplan és törölköző,  telefon és pulcsi, kis csoki és dobozos kóla, döbbenet, minden döbbenet.
Az egyáltalán ne induljon útnak, aki úgy gondolja, h otthon elért vmit és akkor azt rögvest át is konvertálja ide (kivéve nyilván Simor András vagy a megannyi IT-st és pénzügyest): azt tudom mondani, amit annyian - az alázat legyen veled. Mindent bezony az elejéről: a hogyan írjunk prezentációt, vagy akár, h hogyan írjunk meg egy 3 soros emailt, amiben ellenben a megrendelő megrendelője benne van, és egyáltalán nem mindegy a szóhasználat; a 20 helyszínes vidéki turné összerakása, szállásostól, hostess tréningestől, applikáció alkalmazásostól - ezek azért otthon nem okoznak gondot, de itt állandóan kérdeznem kell. Senki nem néz hülyének, tök természetesnek veszik, h segítenek, nekem pedig nem kínos, h akár 5-8 évvel fiatalabban vannak körülöttem. Egy percig nem volt ez kínos, az első hülyeségemnél átsuhant az agyamon, de inkább érzem azt, h hálás vagyok, h itt ülhetek, mint azt, h na, inkább otthon kellene megcsinálnom a százhuszadik mittoménmit.
Ugyan 3 hónapra jöttem, de már az első nap négy hónapról volt szó, ma pedig a szilveszteri, utcai nagy rendezvények megbeszélésen is ott ültem - ahogy láttam, januárig van rám büdzsé számolva. Én még nem tudom, h mit mondanék, ha hivatalosan is elhangozna ez és nemcsak egy xls egyik sorában látnám viszont magamat - egyelőre június közepéig ezt elengedtem és hagyom, h kialakulja magát a válaszom.
Sok mindenre jó lesz ez a pár hónap vagy akármennyi. Rettentően amerikaiul hangzik, de önmagad összes korlátja, valójában te magad vagy. Az első napomon, amikor elkezdték velem végigtelefonáltatni a vidéki helyszíneket, azt hittem, h ember nem fog engem komolyan venni, hiszen érezhető, h nem itt születtem. Aztán persze rájöttem, h sokan nem itt születtünk. Érezhetően nem tudok minden irodai társalgásban résztvenni, nemhogy mindenben, de kisebb részében, ha egyáltalán - nem értem a kulturális referenciákat, a vicceik egy részét, nyilván nem tudom, h 3 éve mi volt a vmelyik rendezvényen, nem tudom felfogni a költségvetések nagyságrendjét, sok a nemnemnem. De mégsem érzem vhogy hiábavaló küzdelemnek és elveszett időnek. A saját kkeu-i korlátaimat lépem át, amikről, őszintén mondom, nem gondoltam, h ennyire magasak és komolyak.

Kínai, ausztrál és koktél a járdaszigeten

Többen szóltatok, h írjak rövidebben, ámde gyakrabban, uh akkor most megpróbáljuk ezt - bár szerintem gyakrabban nem tudok színvonalat tartani, de felfogtam, h a blog műfaja nem azonos Anna Karenina naplójával. 

Ma megvolt az első kínai órám. Valami miatt a harmadik nyelviskoláig kellett elmennem, h a szintemnek és kedvemnek megfelelő órát találjak - bár már az is rendben van, h van 3 nyelviskola, amelyik tanít kínait, sőt van 103 ilyen nyelviskola - de ma megállapodtam. Ültem egy ötödik emeleti szobában, mellettem, mint megtudtam, Duncan (már ezért megérte, gondolom MacLeod rájött arra, h ha örökké él, akkor végül az idejébe belefér, h megtanul kínaiul, gy.k: http://en.wikipedia.org/wiki/Duncan_MacLeod), és két dolgon morfondíroztam. Egyrészt, h mennyire hiányzik Shanghai (másik poszt tárgya, de érik az ázsiai hogyan keveredtem ide bejegyzésem),  másrészt, h itt nem jártak poroszok a hagyományaikkal. Az óra úgy indult, h bekapcsoltak vmi kínai zenét - tudjátok, amitől a tizedik másodpercben agylövést kap az ember - és be kellett csukni a szemünket. Heten vagyunk, mindenki becsukta a szemét. Számolásra kellett ki -és belélegezni és aztán elképzelni, h egy kis mezőn sétálok, süt a nap, lágy szellő simogatja az arcom (nem viccelek), majd leülök napozni, majd ott terem egy ház, bemegyek a zöld ajtón, lemegyek a lépcsőn, 10 lépcsőfok, leszámolják nekem, és végül beérek/leérek egy n n n kényelmes szobába és ott a szobában átjár a nyugalom, lassan lélegzek és befogadom a kínai szavakat, kinyitom az elmém és könnyen tanulom őket. Az elején nem hittem ám el, h mindenki becsukta a szemét, de persze ezzel csak a saját inhalálásomat rontottam el. Valóban lelazított és a szünet utáni légző- és elmetágító gyakorlatot már nagyobb lelkesedéssel csináltam. És ma 3 órában végre megint tudtam a kínaival foglalkozni; én ettől, az írásjegyeiktől, a szavak összeállításától mindig teljesen lenyugszom. Shanghait is imádtam, bár az kicsit tömény volt, de egy mesevilág. Aztán elmentem kínait vacsorázni, a hétfő eztán a kínai nap lesz, tudjon róla az is, aki jön meglátogatni.

Ma amúgy megint vegyes nap volt, voltam rendezvény helyszínen és bejött Craig az irodába. Ki az a Craig és  mit láttam rendezvénykellékként - teheti fel a Nyájas Olvasó a kérdést. És hol az Ausztrál - vonhatja össze a szemöldökét, aki a romantikus szálban hisz.
Zavarjuk le a rendezvényhelyszínt: az itteni Vodafone az összes nyári fesztiválon, amit szponzorál, kiállít 2-2 kamiont, ami át van brandingelve, nem látod, h kamion, mert k jól néz ki, (majd teszek fel suttyomban képet, ha már publikus) és 2-2000 telefont lehet benne tölteni. Nem cseszkózunk: aki leadja a telefonját nem kap bilétát, biléta, muhaha, '90-es évek; hanem a kezét behelyezi egy leolvasóba, elraktározzák a digitális képet/nyomatod és kész. Nyomtatnak egy vonalkódot hozzá, amit ráragasztanak a telefonra, az ott marad, a kezed értelemszerűen veled megy, és amikor jössz a telefonodért, 8 sörrel, 3 pálinkával később, akkor nem a hjaaaaa, ne haragudj elvesztettem a cetlim műsorszám megy, hanem a kezed a leolvasóba, 2 másodperc múlva pedig belőve, h melyik a te  telefonod. Döbbenet. Nem azért, mert nem láttam ilyet a 24-ben már, hanem, mert nem hiszem, h a Szigeten ezt felfedezhettem vna, ha keresem. Ami érdekes még, hogy biza ez csak Vodafone-osoknak van, amit ellenben nehezen tudok a magyar mindenkinekakanyját valóságban elképzelni. Telenor, T nem tölthet, illetve a rendezvény szervezői által biztosított töltőállomáson, csekély 25 fontért igen, de a Vodafone customer igen. Ez sztem olyan rettenet pr lenne otthon, h nem merné bevállalni senki, ellenben itt nem veszik kőtáblába vésett alapjognak, h a töltés lehetősége mindenkié, Magna Carta. Érdekes, érthető, de még az olyan igazi kaptalista, fesztiválra járónak is, mint én - igen nehezen emészthető. Brrr.
Ami nem volt brr, az a péntek délután. Munka után, az iroda lemegy egy bárba és álldogál a járdán, sörrel és pezsgő koktéllal a kezében - nyilván kitaláljátok, h ki nem ivott sört és csapott le a happy hour pezsgő koktélokra, óccóbb, mint otthon, csak szólok. Nagyon kedves mindenki, cseverésznek, nevetgélünk, mind a 400 ember, aki a járdán elisszuk a fizunkat hagyományt már az ipari forradalom óta nyomhatja. A második Bellinim után, odaléptem az Ausztrál társaságához, kedves voltam és nyitott. Meg is szólított, h akkor velem mi a helyzet, van-e férjem. Tényleg ez volt az első kérdése hozzám, értelmes nem jutott eszembe, válaszolni azt bírtam összesen, h van egy pár - ezzel majd indulok a "Ki mit tud: Frappáns Válaszok Nagymestere" kategóriában. Az egyik csávó hála istennek, képes volt elmesélni neki, h a cég hol is szedett össze engem, ő hümmögött, valahogy mondtam, h én innen nem megyek már haza (most okosan nem tettem hozzá, h vele fogok élni, azért), de mintha sejtette volna, nyilvánvalóan, csak ezt sejthette, megkérdezte, h akkor tulajdonképpen én nem ismerek senkit itt, ugye. Belekezdhettem vna a válaszba, de már magam is untam, uh mondtam, h rajtuk kívül senkit. Erre az egyik srác felemelte a kezét, h de, hát őt is ismerem. Aha, mondom, elfeledtem, őt is ismerem, bár nem értettem a neved, Craig vagyok - nevetett Craig.
A következő kép, egy bárral arrébb, hogy Craiggel beszélgetek a második Long Island Ice Tea felett. (Ausztrál legnagyobb sajnálatomra már elment, én még befejeztem a koktélom, mire odaértem, ahova léptünk, ő már befejezte a long island ice teaját és továbbment. Itt nem fecsegünk:  iszunk, megyünk, iszunk, megyünk. Most pénteken már érezni fogom a ritmust, de sajna újabb 168 óra telik el anélkül, h kapcsolatunk szárba szökkenne.)
Craig cukker volt és igen szórakoztató és még tájékozott is. Vmi cége van, amivel beszállít hozzánk (hozzánk, hehe), de nem értettem, akkor már egyensúlyoztam a járda szélén. Arról sztorizott, h most jött haza Shanghaiból, itt partnerére akadt, majd emlékszem még, h az iraki szerepvállalásukon vitatkozunk,  a szocializmus kérdése is előkerül, majd a brit rendszer és munkásosztály következik és ő meséli, h n n nehezen verekedte oda magát, ahova, mert ő bizony birmighami. Itt leálltunk, mert én nem tudom, h ez kulturálisan mit jelent, de éreztem, h ez egy nagy vallomás. Még ittunk vagy legalábbis én - itt jegyzem meg, h lassan 4 hete itt vagyok és én még egyetlen egyszer nem fizettem az italomért, imádok itt lenni - és akkor vhogy a családjainkról beszélgetünk, én elmeséltem neki, amit aztán k nem szoktam bárokban, vadidegeneknek, a szüleimről és olyan érdekes lett az egész. Ordított a zene, sötét volt bent, pedig még 9 óra sem volt, ott álltam vkivel, aki fiatalabb nálam, fel nem ismerem, ha még egyszer látom, birminghami, és olyan érdeklődő, amit nem gondoltam volna egy angolról. (Előtte 4 órával mondta az olasz kolléga, h volt vmi buli, ahova őt és a 2 ausztrált nem hívták meg, mert az "angoloknak lehetsz ausztrál, olasz, magyar, tálib, mindegy, a lényeg, h nem angol vagy". gondolom azért mondta, h majd vele és az olasz haverjaival járjak múlatni, de most szólok, lassan mondom, h mindenki megértse: több olasz pasim volt, az utolsó 4,5 évig, én le/kitöltöttem az olasz penzumomat).
Szóval, vannak olyan pillanatok, amikor azt érzem, h a második fiatalkoromat élem, kaptam még egy esélyt a nem tudom mire.
Ágyam mellett az előző lakó által itt hagyott ausztrál zászló, fülemben az ausztrál hangja, várom a holnapot, úgy emberileg, mind szakmailag és tudom, mantráznom sem kell, h én ezt a mégegyesélyt semmilyen formában sem szeretném elszalasztani, Osten engem úgy segéljen.

Moszkva és Wimbledon és egy kis Ausztrália

Jelentem alássan, itt lakom: 27 Ross Court, 81 Putney Hill, London, SW15 3NY, lehet google mapsolni és kedves képeslapokat küldeni. A főbérlő/tulaj egy macedón, igazi testes asszonyság az igazán testes lányával. Nem tudom, h honnan volt pénzük Wimbledon szomszédságában egy ekkora pecót venni és telepakolni ízléstelen rokokó bútorokkal, de nem onnan, h takarítottak előtte máshol, vagy lehet, h onnan és azt elunták egy életre, mert ilyen kuplerájt sok helyen még nem láttam. (Az én kis lakom el van tőlük szeparálva, uh külön élünk, mielőtt pánikba esnének azok, akik már vettek jegyet.) A szobám tele ablakokkal és szekrényekkel és a fürdőm is kedves, de olyan mocskos volt, amikor megérkeztem, h egy röpke 3 órát a suvickolással töltöttem. Meleg víz van, svábbogár nincs, wifi a folyosón szüremlik, lámpa a fürdőben nincs, de mondjuk a fogaimat megtalálom a fogkefével sötétben is, a kontaklencsém kicsit nehezebb hadművelet, de alakul. A suvick után volt 2 köröm az IKEA-ba, így 6 órával és 170 fonttal később már lett vmi kinézete a helynek. Előtte még bevágtam egy konyakot, mert bár nem iszom, konyakot pedig pláne nem, a helyzet megkívánta. A sok-sok regényben mindég konyakot diktálnak az elalélt nőkbe - gondolom ez még a Kati korszak előtti szokás - és valóban használ, ha az ember kicsit megcsúszik. Tehát IKEA, ahol alapvetően minden óccóbb, mint otthon és a svéd húsgolyó mellett Mumbai Steak volt, ami jelzi, h rajtam kívül kik látogatják az intézményt. Konyhám az egy pult, amit el lehet zárni egy szekrénybe, igen érdekes megoldás, nem itt lesz, h 10 fős vacsorákat adok a barátaimnak. De választhattam, h konyhában van az ágyam vagy nincs konyhám. Nemalszomsótartókkal, ez nálam elvi kérdés. 

Másik elvi kérdés, h nem küzdök olyan dolgokkal, amik óriási küzdelmek, mert, ha nem megy, akkor annak nem kell mennie (Konfuciusz), uh mivel elég sok dolog az oroszok irányába lök, így dekódoltam Isten újabb jelét...Az van, h van a július közepi moszkvai rendezvény, ami persze még nem biztos, h van, mert a büdzsé még nem lett elfogadva, de ha van, akkor issssssssssssssssszonyúan szeretném, ha engem is elvinnének. Egyelőre benne szerepelek a tervekben, de addig még sok víz lefolyik a Néván és mehet az egész a szemétbe. Amit meg tudok tenni az ügy érdekében az az, h nagyképű arccal válaszolgatok a történelmi-helyismereti kérdésekre és próbálom silabizálni a cirill betűket. De tudom ám, h ez nem lesz elég, így jutottam arra a döntésre, h akkor jövő héttől az fog történni, ami 1988 óta nem: oroszt fogok tanulni. Olyan nyelviskolám lett ahol a csoportban ketten leszünk egy lengyel lyánnyal, aki persze kis előnnyel indul, de majd ez ösztönöz, vagy nem. Ha nem is lesz Moszkva, ez a 8 hét nem fog megártani, ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy, ugyebár és max megint fogom tudni mondani, h я люблю тебя. (na, hányan tettétek be a google translate-be?:) ) A kínait sem hagyom abba, az marad szintentartva, heti egyszer, mert ha már van abban ennyi energiám és kiba k sok pénzem a februári Shanghai-omba (másik poszt tárgya), akkor azért azt sem fogom veszni hagyni. 

És mit nem hagyok még veszni? Naaaa? Az ép eszemet. Az a csávó, aki mögöttem ül és egész nap hallgatom az irgalmatlan meggyőző hangját és látom mosolyogni, az azért megér egy konyakot. Bár, ahogy viselkedek vele, az még nem üti meg a szeszesitalt vásárolhat korhatárt. Tegnap megtudtam, h biza, na milyen nemzetiségű, naaaa? Nem, nem olasz, ugyanugyan, hanem ausztrál, ahh. 20 éve mondogatom és tudom, h ha egyszer oda eljutok soha nem jövök vissza. 5 éve él Londonban és nyilván megnézem egy népszerű közösségi oldalon, h mit hirdet magáról - azt, h single és nálam 2 évvel fiatalabb. Ez utóbbi jelenleg nem érdekel, mert tudom, h statisztikailag hamarabb hal meg és így legalább több időnk lesz, mintha idősebb lenne - azt hiszem, nem ezzel a teóriával fogok jelentkezni a görög filosz iskolába. Mindenesetre, tegnap óta már sokkal jobban pörgök a témán és ez meg is látszik. Tegnap köszönt, én, a felnőtt és okos és kiegyensúlyozott nő, a bajszom alatt morogtam vmit és rá sem bírtam nézni. Ma kaptam még egy esélyt. 

Csinosan felöltöztem - sportot űzök belőle, h mindennap visszafogott divatbemutatót tartsak az irodában, amiben nyilván segítségemre van a 30 pár cipőm, ami jött velem - és magabiztosan beléptem a konyhába a müzlimmel. (irdatlan éhségrohamaim vannak, napi 2-3-5, amikor azonnal kell ennem és ez így megy vagy 2 hete. Nem, nem terhes vagyok, hanem éhes. És egyre dagadtabb.)

Szóval, ő is úgy gondolhatta, h tegnap nem voltam jó formában, mert utánam jött a konyhába vagy véletlenül keveredett oda nem tudom, de hirtelen ott termett. Mondta, h hi. Ekkor elejtettem a kanalamat és lejoghurtoztam a ruhám alját. Gondolom, el is vörösödhettem. Kérdezte, h honnan jöttem, erre tudtam válaszolni, miközben szalvétát kerestem, h a joghurtot törölgessem, lazán, mintha nem lennék zavarban, a nem tudom mitől. Aztán kérdeztem, h ő honnan jött, mintha nem nézegettem vna végig az összes fényképét, bejegyzését és még a brisbane-i egyetemének a fakultációját is megnéztem - bár itt már éreztem, h kicsit gáz vagyok. Szokásos téma, h miért van az összes ausztrál itt, szokásos válasz, h mert itt pl. lehet utazni, mondjuk eljöhet Magyarországra - ezt ő mondta. Én, meg, éreztem, h eljött az idő és mondtam, h remek, akkor majd jöjjön és látogasson meg. Na. Lehetne rosszabb, mondhattam vna, h akkor mielőtt végre visszaköltözünk a kontinensedre, nézzünk be kicsit Pestre. Még vagy 3 mondatot váltottunk és aztán visszament, én pedig álldogáltam, h akkor ez most ennyi volt-e. Valamivel később írtam neki egy emailt, mert nem éreztem még elég meggyőzőnek a konyhai jelenetet, küldtem neki egy semmiséget, amire válaszolt, de mi a cosmopolitan alapszabály a válasznál, naaa, mind együtt, kórusban? Az alapszabály, h hülye sms/emailre is válaszolunk bármit, csak teszünk a végére egy kérdőjelet, h a társalgás ne akadjon meg. Ő mit nem csinált?Nem tett kérdőjelet. (Felkiáltó jelet rakott.)Vagyis én jelet adtam, de elakadtam. 

Azóta nem merek ránézni. Egyáltalán. Zizz-zizz.

Neverending lakás, adószámigénylés és kis színes az irodából

Meglehetősen katatón állapotban vagyok a lakás mizéria miatt, ami hol megoldódni látszik, hol elmerül a Temze mélyére. A maláj öregasszony, a megannyi orosz és a homályos, setét lyukak után találtam egy helyeske viszonylag nagyobb studiot, az angol középosztállyal egy környéken, Putney-ben. (én is Putninak hívom, nemcsak te ejted annak, nyájas olvasó.) Hála Istennek 2 percre egy krikett pályától és 10 percre a metrótól, kulturált, drágább, mint gondoltam, de olcsóbb, mint az oroszok. 

A közvetítő egy kis arab agency, az apuka jó arc, ellenben a fia tök hülye és egy ideje már ő menedzsel. Bedelláztam nekik a 3 hónapot előre, mert nincs credit history-m - ez ok, erre fel voltam készülve. Kifizettetek velem még egy hónapot, mint depositot, ami kezdett hasonlítani a 13.havi nyugdíj intézményére, de épp jött ki E+P+B, uh hoztak még pénzt, kifizettem.

Aztán 2 nappal költözés előtt közölte a hülyegyerek, h sajna az albérlő nem költözik ki, uh én nem tudok menni. Mondottam, h ez highly unacceptable, mert már én is mondok ilyeneket, oh Anglia. A visszafogott értelmiségi énem nem engedte meg, h kiabáljak, piha, de úgy látszik a mondataim megtették a hatásukat, mert 1 nap múlva már telefonált Szálemalejkum, h akkor kidobták az eddigi albérlőt (kerestek neki másik pecót..hmm) és akkor én költözhetek. Mert ez nekik is kínos. Nagyszerű, de ennek ellenére nem vártak meg, amikor mentem a szerződésért, mert be kellett zárniuk és hiába telefonáltam - de ezektől a szituktól csak előjön az ügyintéző magyar énem, majd ti hamarabb feladjátok, haha, én több hatóságot láttam, mint ti Kába követ. Ma megint hülyék voltak, elém tették a szerződést, mondták, h usual stuff, nem kell ám elolvasni, de ugyebár, életem első legal documentje itten, nyilván elolvasom. Persze bele volt írva, h a bérleti díjban nincs benne a rezsi költség, khmm jeleztem, h akkor ezen a ponton már talán hívjuk ide Apukát, mert én elfáradtam, és lám-lám Apuka nekem adott igazat. 

Elvileg hétfőn költözhetek, majd ha minden rendben és van meleg víz és villany és nem raktak svábbogarakat az ágyamba, akkor leírom a címet, h megnézhessétek a google maps-en, h hol is tengetem a következő 3 hónapomat. 

Amúgy már k régen ott is hagytam volna az egész hitközséget, ha nem ma mentem volna adószám interjúra, amihez kell egy szerződés, h hol lakom. Elvileg itt beszélget veled egy ügyintéző, megpróbálja kideríteni, h te is büdös bevándorló vagy-e, aki csak segélyért jön, aztán 4 hét múlva mondják, h kapsz adószámot és dolgozhatsz legálisan vagy odavetnek a kizsákmányolók arénájába. Szépen felöltöztem, elvittem az útlevelemet, a szerződésemet és a lakáspapírjait az igazolással, h aztat biza már ki is fizettem. A center az pont olyan, mint elképzelitek: mindenféle náció, jön időpontra, magyaráz és pantominezik. Az én ügyintézőm, Mani, sok információt már nem tudott feldolgozni; és például a lakás szerződésemre rá volt kapcsolva az arab agency névkártyája, arról simán leírta a címet, mintha az én lakáscímem lett volna. Mindegy, legalább megköszönte, amikor átnéztem a kérdőívet és felhívtam a figyelmét a csacskaságokra benne. (mind jegyezzük meg gyerekek, h a hill-t két l-lel írják). 

Hajnalban arra riadtam, h legalább kérdés tárgya lesz, h mi a k életért van nekem olasz bejelentett lakcímem és adószámom és tb-m, de nyilván UK pont nem foglalkozik semmi kontinentális dologgal és amúgy miért ne lehetne nekem Hencidától-Boncidáig egy rakás lakcímem. (Majd egyszer azért kijelentkezek a 3 éve szakított olasz csávóm szüleitől, tökre el is feledtem, h ott is élek, beszélünk elég gyakran, majd mondom nekik, h hihihi, terítenek-e még nekem, mint a zsidók Pészachkor a Messiásnak. Milyen vallásos poszt lett ez.)

Amikor megvoltam ezzel - aláírásokban gazdag nap volt - akkor végre bementem a dolgozóba, ahol két dolog fogadott. Az egyik egy email, h Nike 10 km-es éjszakai futásra, aki akar, az menjen, fizeti a cég. Persze becsekkoltam, 30 fontért, már miért ne futnék Londonyban és 3 percig nálam volt a cég hitelkártyája. Amúgy, mintha egy sportklubhoz jöttem volna dolgozni - kétnaponta vannak emailek, ilyen-olyan sporteseményekről, amik nem is a műkedvelő kategória: triatlon, fél maraton, ilyesmi. És mindenki csinál vmit, vagy ebédidőben elmegy futni 40 percre, vagy olyan jógákra jár, amikről nem hallottam még, de el fogok menni, mert k vicces (külön poszt tárgya), vagy akár triatlonozik. Szóval, végre nem én vagyok az ufó, h hetente 5-6x járok tornázni/mozogni, hanem a közegem is ilyen. Szombaton megyek az új fitness klubba, majd mesélek róla. 

A másik dolog, ami hétfő óta fogad, az az egyik srác, aki a múzik menedzsment tagja és minden alkalommal nagyon kedvesen mosolyog. Az első néhány alkalommal nem gondoltam, h ez nekem szól, klasszik szitu volt, h körülnéztem kire nézhet ilyen kedvesen. Aztán felfogtam, h ez valszeg nekem küldi - de ilyet én a farsangi bulik óta nem láttam, pláne ilyen mennyiségben -  uh kellett 24 óra, hogy visszamosolyogjak. Azóta vigyorgok, mint a tökkelütött (ez egy szó vajon?), de gyakorlatilag sok dolog nem történt, azt leszámítva, h nekimentem tegnap a konyhában. Pont olyan magas, mint, amit szeretek, a mellkasáig érek, szőke és kék szeme van és k k jó a hangja. Háttal ülök neki, csak szoktam hallgatni, ahogy a múlt héten még Beyoncee-t szervezett, tegnap már Jennifer Lopezékkel tárgyalt vmi vicceset, amin mindenki nevetett, de én sajnos nem értettem. Ma visszasandítottam rá és összeakadt a tekintetünk (Romana), tehát nem a helloka, új lány, hogy megy a beilleszkedés vonal van. Vagy igen, mert gondolom, aki Beyoncee-t szervez, az, ha akarna vmit, legalább mondaná, hogy helloka, új lány, hogy megy a beilleszkedés. Most megnéztem a cég honlapján, h mi lehet a neve, de nem tudom beazonosítani a képek alapján, vagyis vagy vki bejár az utcáról telefonálgatni és akkor egy nemzetközi összeesküvés áldozata vagyok, vagy egyszerűen nincs róla kép. Ez utóbbit nem hiszem, tehát valszeg a képe nem mondhat semmit. Mindenesetre jóképű fiú és ha be tudna vinni a június 2-i Beyoncee és mindenki ott lesz koncertre, én már jól járnék. 

Holnap és kedden még vigyorgok - hfő szünnap - aztán vagy leejtem a keszkenőm v írok neki egy mailt, ha tudnám a nevét persze, hogy hello és öööö, majd még kitalálom, h mit írjak. 

Ennyit mára, hnap nyugi lesz, mert a cég nagy része kivette a pénteket. A napom valszeg azzal fog elmenni, h a július közepén Moszkvában megrendezésre kerülő autók a belvárosban programhoz keresek hátteret a stábnak. Amennyi pénzből szeretnének lakni a Kreml mellett abból max Leninnel alhatnak titokban, de azért eltöltök ezzel egy levezető pénteket. 

És bazsajgok majd folyamatosan. 

pusz