Have a merry one!

Kontinenseken átívelő, ökumenikusan melegfrontos karácsonyt, mindenkinek. 

Évad vége

Zizi szabadságra megy - mondjuk úgy, hogy a sorozat nyári vakációját fogja tölteni, egészen január 13-ig.
Mindenkinek köszönöm a biztató szavait, velem töltött idejét, gondolatait, amiket kimondott és gondolatait, amelyeket megtartott magának.

Érdekesen, számomra érdekesen alakult ez a blog, hiszen azért kezdtem írni, hogy a legszűkebb barátaim értesüljenek arról, hogy mizu és aztán lett belőle 300-400 katt/némely bejegyzés és az a meglepetés, hogy én ezt szeretem csinálni, mert kimondottan szórakoztat. Nem azért, mert uncsizok és nincs más dolgom - ahogyan K megjegyezte, bár akkor már erősen ittas volt, így nem vesztem vele össze - hanem, mert szeretek írni, régóta nem gondolkoztam ezen, talán sose. De most ki tudom mondani: Ági vagyok, 35 éves és szeretek írni, szervuuuusz Ági. 

Nyilván, adott is volt a dolog, egy izgi városban, izgalmas dolgokat csinálva óhatatlan a közlésvágy, mert szeretném, hogy mindenki tudja: a világ nemcsak rántott hús és a rendezvénydíszlet nem velencei karnevál vagy Oscar-díj átadó 2013-ban; vagy nemcsak úgy lehet belépni egy üzletbe, hogy rákészülsz a támadásra, nemcsak olyan lehet az egyéni vállalkozó lét, hogy első napodtól el akarnak pusztítani, hogy lehet köszönni a buszsofőrnek, lehet csevegni a könyvedről a metrón, lehet vihogni Merkel lehallgatásán a pubban, mert a németeket nem árt lehallgatni, lehet természetesen idézni Monthy Pythont, mert mindenki tudja, hogy miről beszélsz és nemcsak a spanyol inkvizíció kapcsán, lehet kacagni az amerikaiakon, lehet betérni egyedül színházba és étterembe, mert a háztartások 65%-a egyedülálló és itt aztán senkit nem érdekel, hogy te miért élsz így, lehet lábvonalat kiemelő színes bokazoknit hordani, lehet színeket hordani, lehet mindenhol bankkártyával fizetni, lehet örülni a napsütésnek, lehet örülni az esőnek, lehet elfeledni, hogy esik és lehet örülni a napsütésnek. Lehet lehajolni a szemétért, mert zavar az utca közepén, lehet mosolyogni mindenkire, mert se hülyének nem néznek, se nem provokálsz vele, lehet mindenkihez egy kedves szavad és oda tudsz figyelni mindenkire, mert hülyebiztos a város és rád is odafigyel mindenki, mert hülyebiztos a város. 

És ami még van itt, az az, hogy elbuksz - valami nem sikerül - valami mást akarsz, akkor nem köszörüli rajtad a nyelvét a sok polihisztor sikerember, hanem nekiállsz és újrakezded, csinálod, újra és újra. Mert belső tartalékod is van, valahonnan magadból, neveltetésedből, inspiratív közegedből, konspiratív álmaidból. Van külső segítség, mert már az is egy óriási segítség, hogy nem köszörüli rajtad a nyelvét a sok polihisztor sikerember. És egy olyan helyen vagy, ami láthatóan és érezhetően pörög és megy és fogyaszt és oktat és integrál és távlatokban is és másnapokban is gondolkozik. Odafigyel, felmér, szolgáltat, fejleszt. 

És rettentően jó a humora. 

Zizi lassan 80 napra haza, majd 2 hónap Ázsia és onnan, ha nem ragadok ott, akkor jövök ide vissza. 

Abban megerősödtem, hogy nem én vagyok az ufó, minden, amit képzeltem, az létezik, megvalósult és elképesztő - ahhoz nincs erőm, hogy meg akarjam változtatni a világot otthon. Csináltam sokat, majd biztos csinálom is, de most egyelőre nem hiszem, hogy ez menne, nekem, egyedül.

Lubickolni szeretnék a működőben, hozzátenni, kooperálni és vinni előre. Nem küzdeni, anyámék küzdöttek eleget, én másik generáció vagyok, belefáradtam a hülyeségbe. És ami fontosabb: nem most vagyok először küffödön, mozgólépcső!street food!melegfelvonulás!, sokszor mondottam, most is elmondom: lehet úgy élni, hogy együttműködsz és egészen lenyűgöző, amikor nem arra megy el az energiád, hogy kivédj mindent. 

Január 13-án, kis színessel folytatjuk. Addig pedig fogyasszatok, olvassatok, beszélgessetek, szedjétek a szemetet, álljatok jobbra a mozgólépcsőn, engedjétek előre, akinek 2 cucc van a kosarában, sportoljatok, köszönjetek a buszsofőrnek és figyeljetek egymásra. És mondanám, hogy a haza fényre derül, de ez leírva is olyan nyál, hogy inkább nem mondom, csak gondolom. 

Csúcson kell abbahagyni

2009 nyarának valamely része lehetett, napfényes, meleg, megintnemjönabusz-sétálós, római.

Akkor már egy éve hol Bpesten vegetáltam, hol Rómában kerestem a munkát-kenyeret és vártam haza mindennap a zolaszomat, aki megjött, öltönyt farmerre és pólóra váltotta és már mentünk is a bárhova, csak ki a lakásból. Nyilván, ez k jó élet, dolce vita, ha az ember nem csinálja sokáig - de az egy év, az már sok volt, pláne, hogy akkor már négy éve az volt, hogy majd történik valami és akkor lesz normális életünk. (Jól jegyezzétek meg gyerekek, olasszal sosem lesz normális az élet: vagy van ehhez idegrendszeretek vagy nincs.)

Tehát sétáltam haza és hallgattam a kedvenc betelefonálós műsoromat - én vagyok a világon az utolsó, aki a mobilján rádiót hallgat, pláne beszélgetős műsorokat is - ahol az volt a téma, hogy mennyire klassz, hogy vannak bevásárlóközpontok és milyen jó, hogy lehet oda családi programra járni, mert ott nyáron hűvös van és amúgy mennyire demokratikus, mert a gazdagok ÉS a szegények is, egy helyen vannak és keverednek. (Nem minden rádióműsor ilyen idióta, amit hallgatok, de ez lett aznap a téma, na, evvan.) 

Akkor én már nem voltam jó fej és muszáj voltam betelefonálni, hogy ez k nem így van és egy rövid kifejtős kérdés kapcsán, erről értekeznem kellett a rettentő akcentusommal. 

El sem jutott az agyamig, hogy az ember, bizonyos kor felett, nem telefonálgat rádióba - 1990-ben például nyertem a Calypson 2000 HUF értékben győri kekszet, mert tudtam 20 másodperc alatt mondani rengeteg focistát, aki rúgott gólt az akkor tomboló VB-n. 

Az egészet el is meséltem volna az olaszomnak, de ő már értesült erről, mert hívta a Mamája, Campobassoból, hogy hallotta Ágikát a rádióban, milyen carina e' sta ragazza. Sosem felejtem el Michele arcát, aki erre a történetre csak annyit közölt, hogy talán itt lenne az ideje, hogy újra elkezdjek dolgozni. 

Most ugyan van igen szórakoztató vendég nálam, de ma pár órát külön töltöttünk, amikor is bandukoltam az öblöm egyik hajókkal teli partján és az volt ám a téma a rádióban, hogy ki mit hallott félre gyerekkorában vagy mostanában, popsláger szövegekből. 

Megérthetitek. 

Muszáj volt telefonálnom, hogy elmeséljem a Ricsárd, tács mi-t és a Ásúpiszuláki, láki, láki, láki-t. Sajnos, a Szentmihályon disco lesz - azt már nem értették, de a napi bölcsesség megvolt, miszerint, k jó, hogy nekik angol az anyanyelvük, sok-sok szempontból, de így lemaradnak arról a tréfáról, amiben a világ 5 milliárd másik állampolgára osztozik amikor halandzsázik angolul. 

A halandzsát nem tudtam ám, de körülírtam. 

Letettem a telefont, még elméláztam egy percig a yachtok és felhőkarcolók által beragyogott víztükörbe bámulva azon, hogy pár éve tudtam csak meg, hogy az nem a Föld fogságából kidőlni, hanem a Föld fog sarkából kitörni. 

És azt hiszem, Michelenek van igaza: itt az idő, hogy megint kicsit munkába álljak. 

Sajtóközlemény: fél év számokban

Huss, ma féléve, hogy betámadtam, nagy elánnal. Az elán ugyan aznap nem nézett ki nagynak (brühühü), de belülről lassan az lett. Vagy levődésben van. Sok-sok-sok-sok minden történt és zajlik, a jövő mozgásban van, hogy a klasszikust idézzem, de azt az irtózatosan nagy banalitást el tudom mondani, hogy az alapvető különbség az itteni létezésem és az otthoni napjaim között, hogy otthon csak várom, várom és várom a másnapokat, a jövő heteket, tavaszokat és negyedéveket és a valamit mindég, itt ellenben az aznapjaim is elviselhetőek, mit elviselhetőek, nem akarok belőlük másnapokat. Prózaibban? 

Tessék:

5 munkával töltött hónap, 3 (sikeresen) lemenedzselt rendezvény, majd 3 kétségbeesett nap, 10 darab állásinterjú, irdatlan mennyiségű életrajz, 1 adószám, 1 tb szám, 1 könyvelő, 2 bankszámla és jövő áprilisban 1 adóbevallás. 

Közel 3245 km metrón, nem számolom ki, hogy mennyi busz és séta: ezek egyik perce sem idegesítő, hiszen nem a Boráros téren várom a szakadó hóesésben a 2-es villamost vagy a Móriczon a tömött 7-est. Hanem üldögélek az emeletes busz tetején és bámulok vagy olvasok a metrón. Hoppá, vagy hajókázok. 

Minima 200 sporttal töltött óra: a 2db félmarton; vagy a vasárnap délelőtti frisbee klubbom, amit nem akartam elmesélni, mert sokkal gázabbul hangzik, mint amilyen, mindenkinek kellene életében kicsit csatlakozni vmilyen frisbee klubhoz, nagyon polgári érzés, arról nem beszélve, hogy a Hyde Parkban játszunk és az a csapat neve, hogy Jekyll és Hyde, ami szerintem vicces; a lenyűgöző bikram yoga, aminek következtében már, ha megfogom a lábfejem belülről, elkezdek előre hajolni, akkor a fejem teteje mögül előbukkan a talpam - most persze összevonhatjátok a szemöldökötöket, h vajon miért akarnám, hogy a fejem teteje mögül kibukkanjon előrehajolás közben a talpam, de erre azt tudom mondani, hogy, aki nem próbálta még, az nem tudja mit veszít.

Saccra 15 komoly kulturális élmény: koncert (Beyonce és Rolling Stones), humoristák teteje (Eddie Izzard), színház és felolvasás és 1 Jesus Christ Superstar musical 43 év után újra színpadra állítva - és anélkül, hogy elkezdeném ismertetni, ennek a szereposztását, a színpadképet, a hihetetlen profizmust az énekben, koreográfiában, a humort, az innovációt, azt, hogy tulajdonképpen született egy új mű a mára alkalmazva és senki nem akarta emiatt szakrális nyállal leköpni a rendezőket, szóval, enélkül jelezném, hogy ez a 2,5 óra nekem elég volt ahhoz, hogy tudjam, igaz a mondás, miszerint who is tired of london, tired of life.

3 lakás - miközben Bpesten egész életemben egyszer költöztem (amire emlékszem) és a két hely között 4 buszmegálló volt - azt szoktam mondani, hogy 25 éves koromban (amúgy 2001. szeptember 10-én) deklasszálódtam 4 megállót, mert lefele költöztem (a hegyen). A 3 lakás összesen nem volt itt 50nm, de ez Istenes, elférek, cipőim elférnek, hálni járok haza, a többi csak evilági hívság. 

1 elfuserált ausztrál szerelem - mely egyszer értelmet kap, ha összefutnánk, mondjuk a Borároson majd vagy Balin, megmagyaráznám, hogy én sokkal értelmesebb lány vagyok annál, mint, amit mutattam magamból, hja, mindenkinek van egy álma, viszem haza az ausztrál zászlót, hátha betörne egyszer egy ausztrál banda, mondhatnám, h hello mate, jóléti bűnözés, de ha nem futunk össze már soha, akkor is jó volt ez révedezni.

Olvasással töltött órák száma: komplett napok

Bárban töltött órák száma: 84

Vörös hajú fiúk csodálata és kedvesen rájuk mosolygása: komplett napok

Önsajnálattal töltött órák száma: 9

Önsajnálat miatt egészben megevett szardíniai kolbászos pizzák száma: 3

Sírással és hüppögéssel töltött órák száma: 3

Itt lévés miatt Istennek hálát adással töltött órák száma: 4 millió

Megfogyva bár, de törve nem

Úgy gondoltam, arról írok ma, hogy érdekel mindenki, aki idejön, aki engem választ: lehet turista és lehet olyan, aki letelepedni és új életet kezdeni szándékozik. Sokszor, sokat figyeltem az elhajózó ezreket, százezreket, akik a kirobbanó éhínséget, zsúfoltságot, bűzt, tűzvészt és veszteségeket úgy gondolták megoldani, hogy gyűrött zsebkendőjüket szorongatva felszállnak egy lélekvesztőre és elhajóznak nyugatra. Ahol éhínség ugyan nem volt; zsúfoltság csak addig, amíg nem mentek egyre beljebb és beljebb; bűz a mindennapok velejárójából egyre ritkábban látott vendég lett és a tűzvész nem az volt már, mint nálunk.Vagy elhajóztak kényszerből, majd szeretteiket, ismerőseiket, illetve a híreket követve, nagyon-nagyon messze délre mentek, ahol 200 év múlva mind azt mesélték, hogy a felmenőik fegyőrök voltak, áhhh, mindenki fegyőr volt, nyilván. 

Veszteségek voltak, eleinte úgy gondoltam, hogy ezek veszteségek, de végül - elhittem, hogy a történelem és a történetünk fejlődik. Nyilván; láttam ezt gyakorlatban, de hozzá is tett a megértéshez, annak a szakállas embernek a történelem során minden jobb lesz és fejlődünk nézete, aki itt fekszik a Zone3-ban, kis (fej)szobra van és egészen érdekes módon a Soho-ban egy mai bárban, akkori söntésben írta a Kommunista Kiáltványát. Mert mégis, hol máshol írta volna. 

Nem megy könnyen az elválás. Múlt héten két interjún voltam, az eheti két jelenés már megvolt, pedig most tartunk hétfőnél. Egyre jobban néz ki az életrajzom, nem állítanám, hogy távolodunk a valóságtól, mondjuk úgy, hogy árnyalódnak bizonyos pontok a szakmai múltamban. Mindeközben csütörtökön kaptam egy meglepő telefont otthonról, amelyben értesültem arról, hogy még van, akinek eszébe jutok, akinek most kimondottan nagy segítség lenne, ha kicsit dolgoznék nekije. És akkor pénteken is jött egy ilyen kérdés, hopp, el is feledtem, h neki ma ígértem választ, és ugyan csak azt tudtam mondani, hogy várjuk meg a hétfő-keddet, de mintha számítana, ha lennék.

Ma nem kaptam meg álmaim egyik állását és akkor mi sem értelmesebb döntés, mint, hogy a csodás és napfényes és vidám és kacagással teli november-december Budapesten talál. 

Nem Ajrópán keresztüli hazabukdácsolással, melynek bizonyos pontjait kimondottan vártam, hanem felnőttmódra hazamenetellel, Istennek hálát adással, hogy egy fény lennék, olyannyira, hogy projektre is felvennének, a kajakomig, csak legyek és csináljam. 

De nem vagyok szentimentális, nem szoktam az lenni. Ha valaki kérdezné - de mondjuk nem szoktunk ilyenről beszélgetni a haverokkal közgyűlésen - akkor azt mondanám, hogy az 1666-os tűzvész után, a pápista összeesküvés hiedelmének éveiben épülő Szent Pál Katedrális árnyéka az énképem. Felhőkarcolók ide - Tower oda, de ez az épület minden szögből befolyásolni tudja azt, amit hazavisz, aki hazamegy. Tornyosuló, szürkületet áttörő, Blitz ködéből diadalmasan és méltósággal kibukkanó, önmagában nem kételkedő erős alapnak gondolom magam. 

Ezért fogadom érdeklődéssel azokat a százezreket, akik minden időszakban, zivatarban tódulnak. Ez nem olyan olaszos érdeklődés, hogy egy-egy fagyiárus formájában kedveskedek nekik, pincérként flörtölök vagy Prada szemüvegkeretes öltönyösként elismerően végignézem a lábaik vonalát - mindig mondom az olasz kollégáknak, hogy fel kellene nőni és nem az efféle primer jókedvekre apellálni,  mert abból nem lesz progresszió, de Milánón és Velencén kívül a többiek ezt nem értik meg. 

Azért fogadom a jövevényeket érdeklődéssel, mert nem veszítek velük, hiszen hozzánk tesznek az idióta szokásaikkal, a megfakuló fényképeikkel, a fűszereikkel, a néha egészen elképesztő ragozásaikkal és kiejtéseikkel, de főleg a hitükkel, lojalitásukkal és akaratukkal. 

Nem megy könnyen az elválás, nem bírom az átmeneteket. Ma délután eldöntöttem, racionálisan - amit sosem szoktam - hogy akkor most kicsit haza, dolgozunk két hónapot, majd január 15-én huss, a kajakommal a hónom alatt el Bangkokba és a kambodzsai határra. Két hét a térerő nélküli világban - én, akinek amúgy a vas és acél és üveg a kombinált jele az óvoda óta - majd 3 hét, a még nem tudom hol, de most Indonézia felé tekergetem a földgömbömet irányba, szigorúan ismeretlenekkel, akikkel Isten illetve Buddha háta megetti városokban és hostelekben vagy épp 20 milliós Jakartákban futok össze és kötődök össze napokra. És aztán haza, lassan itt a március és azt érzem, hogy áldozatok  - talán elsősorban imádott gépjárművem áldozata árán - de én, akkor ide, áprilisban, legkésőbb, visszajövök. 

Újra nekilátok. Nagyobb alázattal. Most nem klappoltunk, de nekem itt jó. Pont ma tudtam kimondani az obligát, "mondd már meg nekem, hogy miért vagy itt" kérdésre, hogy értsd meg, évek után újra tudom mondani, hogy a helyemen vagyok. Csak még egy valami kellene, valami hiányzik - tettem hozzá gondolatban - de mintha, itt közelebb lennék ahhoz. Mert a Kárpát-medence csak a saját hülyeségem hangjait veri vissza, itt ellenben kapok friss levegőt. 

Néha elmennek. De, aki idevaló, aki megérezte, hogy mit adhat egy magában már nem kételkedő-, egy nem kompenzáló-, felnőtt- és fejlődése teljében lévő közeg - az visszatér. Jönnek-mennek, a kis bőröndjükkel, a tompuló emlékeikkel, a vágyaikkal, a hitükkel, hogy ők valami mást szeretnének az életükből kihozni, az elkámpicsorodásukkal, a letörtségükkel, a nyavalyáikkal és a rosszindulataikkal. Nem mondom, hogy könnyű őket megérteni, de nem is a feladatom. Azzal segítek nekik - és magamnak illetve a már lecövekelt többi 10 milliónak itt - ha nem veszem el a hitüket, ha táplálom és erősítem bennük azt, hogy itt felgyűrt ingujjnak helye van. A többi jön magától. 

Elmegyek. Hagyok itt dolgokat - az ágyneműimet, a szennyestartómat, talán pár cipőt, könyvet -E-nél elfér. És itt hagyom a nagy arcomat, hogy jöttem egy szerződéssel és akkor már nyugdíjig nem kell küzdenem. Itt hagyom a hülyeségemet, hogy ha rám mosolyog, napokig kitartóan, egy magas szőke ausztrál, akkor nem hiszem, hogy rám mosolyog, mert az elképzelhetetlen, hiszen engem le szoktak cserélni egy fiatalabbra. Biztos nem viszem magammal a kétségbeesést, hogy akkor én éhen fogok halni és megint a Bátyámnak kell adni pénzt Túró Rudira és villanyszámlára. Ezeket be fogom hajítani a Temzébe. 

A többi pedig áprilisban jön magától - mert mindennek helye és ideje van. 

Pár tévhit Londonról I.

Ma könnyebb poszt jön, mert középre nyitok és muszáj néha nem a történész-politikaelmélet végzettségnek csapatnia itt a klaviatúrát vagy nem lesz példányszám - kiskutyák és baba-mama tippek azért nem lesznek. De fogok ám még írni egyet arról, amit Ázsiában minden alkalommal megfogalmazok és rövid szöveges üzenet formájában valamely érzelmi túlcsordulásomban el is küldöm általában V barátomnak - vagyis arról, hogy minden percben nő a csodálatom a Brit Birodalom iránt. 

Ezt majd január-február itt a nyár kajaktúrám után, Ázsia-alsón írom, nem most. 

Tehát a tévhitek, amiket oly kedvesen az arcomba is nyomtatok, mielőtt ide leléptem. 

#1. Én nem bírnék ott élni, mert állandóan esik. Erre, csak azt tudom mondani, hogy muhaha. Egyrészt nekem van a világon a legmenőbb esőkabim, amiben konkrétan megállítanak az utcán Pesten, de itt is, ami k nagy szó ésés jó másfél éve, két milánói ultra designer öltönyös, 50es férfi azt bírta mondani, hogy "non ho mai visto un giubbino cosi cool". Le sem fordítom, mert a lényeget megértettétek. 

Megjöttem áprilisban, ami olyan volt, mint egy április.
A május olyan, mint egy május.
Míg elérkeztünk június 28 - hoz amikortól augusztus 2-ig egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. Azért tudom ezt, mert 28-án grasszáltam elsőre csatornaparton - írtam is róla, ugyebár kedves Olvasó - és augusztus 2-án léptem haza dajdalozni (azt írja a helyesírás-ellenőrző, hogy ezt javítsam ki dalolászni-ra, lassan itt is minden önálló életre kel), és tudom, amit tudok, mert minden évszámot és számot megjegyzek. Össze nem tudom őket adni, de meg tudom őket jegyezni, évekre visszamenőleg, évtizedekre visszamenőleg, mire persze az én Nagy és Okos Bátyám mondotta, hogy jegyezzem meg, hogy amikor összeadom őket, akkor mi jön ki, de szerintem ennyi időm nincs. 

Na, eső nem esett, ellenben 28-33 fok volt, hetekig, az a jó párásféle, ami Bangkokban van, istenes. Többször leégtem, mert minek kenném magam Angliában. És látszott az angolokon, hogy ezt az egészet nem tudják hová tenni, a parkok rettenetesen néztek ki, mert itt demokrácia van, nem beépített locsolófejek, minek is. A népek az utcán éltek, egy borzasztóan dinamikus mediterrán város benyomását keltette az egész, turisták nevetgéltek, angolok ismerkedtek, mindenki megőrült. 

Ellenben, mi itt tízmillióan (7,8 - 10 millió) úgy döntöttünk, hogy ezt nem mondjuk el senkinek, nehogy a sok suttyó, aki még nincs itt -  mert itt nem bírna élni, mert állandóan esik - az is idejöjjön. 

(Jó, ma esik, de pár órát, előfordul, szerintem más városban is.)

#2. Ott nincsenek ősszel olyan szép színek, mint például Bpesten. Nem tudom, h ezt melyikőtök mondotta, de valaki autentik lehetett, mert emlékszem, el is hittem és kimondottan szomorú voltam, hogy kimarad az őszöm. Nyilván, ha kicsit jobban belegondolok, hogy az ősz rozsdabarna színei majd a ruhatáramban felvonulnak és idén max nem festek gesztenyét vagy, hogy tulajdonképpen mitől ne lennének színek, akkor nem keseredek el, komolyan, több napra is. Láss csodát, elképesztő színek vannak. Nem elképesztők, hanem őszi színek: rozsdabarna, sárgás, zöldes-sárgás, mindenféle a panton-skálán, egyáltalán nem fakó a város. Illetve a tévhit alapja az lehet, hogy az Oxford Streeten nincsen ősz, de szerintem ott mitől is lenne, hiszen ott fények vannak, amiben az adott évszak visszaköszön. De az összes park, az idióta mókusokkal, amelyek most tökéletesen beolvadnak a bundájukkal a környezetükbe, nos, az pont olyan, mint a Normafa, mielőtt sportkomplexum lett.

#3. Az angol konyha, na az, borzasztó. A sima angol konyha sem borzasztó, egyáltalán, sok a husika, de ebbe, én mondjuk nem halok bele. Mindenféle pie-ok és halak és desszertek és jaj, de rengeteget ettem itt, össze-vissza. Anélkül, hogy megsértenék valakit....hogyan is fogalmazzak...tehát...amikor megyünk egy világvásárra, vagy a Garfield magyarnak van rajzolva, vagy keresünk valami felismerhető szimbólumot, akkor mindég előjön az a bajszos-csikós-gulyás romantika. Ami egy kis update-re (hehe) várna, mert a Rubik-kockán és az atombombán és a vízipólósokon kívül kellene valami más, kortárs, romkocsmás, Szigetes, magyar 2.0, amivel lehetne egy kicsit ezen a XIX. századi romantikán valamit javítani, mert a világ már nem Ábel rengetegébe vágyik. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy ne sértsek meg senkit, hogy kellene más is, mint a parasztbarokk, ami értelmezhető a Kárpátok véráztatta földjein kívül is. Most ezt miért is mondom? Azért, amiért az angol konyha már nemcsak pie és hal és Sunday roast, hanem egy gigantikus ízvilág serpenyő. És most mondhatja a kedves olvasó, hogy attól még, hogy van itt pizza meg wok - az nem lesz angol, vagy, hogy ugyan rendszeresen vacsizok curryt curryvel, de az sem angol, hanem indiai....Azt kellene megérteni, hogy ez mind-mind-mind angol.
És ez ugyan nem globalizáció-párti posztnak indult, de csak nem bírom ki, hogy ne ömlengjek kicsit arról, hogy azért tudnak ezek a jó népek itt versenyképesek lenni, mert ezek a dolgok, ízek, családi történetek, hagyományok, megfakult fényképek, bezárt bányák, nyíló garázscégek, a Londonban beszélt 250 nyelv  - az itt élő 7,8 millió emberből 1,7 milliónak nem ez az anyanyelve (vagyis majd 20%-ról beszélünk. Mintha Budapest XI. és XII. kerületének nem magyar lenne az anyanyelve) - az mind EGYÜTT brit immár.
Lehet, hogy a hetvenes években ez még egymástól sokkal elszeparáltabban élt és nem volt menő kebab halalt enni vagy etióp étterembe menni (az mekkora nyamm-nyamm pedig, és ellentétben, azzal, amit a magas kulináris- és társadalmi kultúrával bíró olaszom állít, hogy ők csak homokot esznek - ez egyáltalán nem igaz.) Vagyis, lehet itt enni, lehet jókat enni és lehet igazán jókat enni, csak körbe kell nézni és nyitni a bendőt és az agyat erre-arra. Szóval, a borzasztó angol konyháról szóló tévelygés, az egy újabb muhaha.

#4. Nem nő a körmöd és a hajad. 
Rendben, ez nem tévhit. Muszáj megosztanom, mert ha nem lenne döbbenetes a változás, akkor nem tűnt volna fel, hogy itt mennyire gyorsan nő az ember haja és körmei. Talán a pára teszi (#1), talán a sokféle étek (#3), talán a nemtommi, de empirikus tapasztalat és az iparágban dolgozó magyar szakemberek egybehangzó véleménye szerint is így van,  minden magyar ezt állítja.

Ezt a témát még folytatom, egyetemben a "London és a migráció a globalizáció derűjében" vonallal, csak nem akarok egyszerre annyit írni, amennyi elolvashatatlan lenne.
És lassan be fogok jelentkezni a Brit Országimázs Központba, mert egyelőre elég színes és kedvcsináló a blogból kirajzolódó kép, szerény meglátásom szerint.

Pár szóban Londonról és/vagy a magyarokról

Régóta szeretnék másról is írni, mint magamról, csak sosem fogyok ki a témából. 

Ellenben most nem azt mesélem el, hogy ma kicsit jobb kedvem volt, mert a pénteki önéletrajz küldés dömping 14 órás lezárása után, 16:01 perckor behívtak hétfőre (vagyis holnapra) egy interjúra; vagy, hogy hetek óta skype-on végre újra nyomom a kínai óráimat egy iszonyúan cukker otthoni tanárral (jobb is, óccobb is, mint az itteniek) és ma reggel is emiatt keltem a sirályokkal és ez kifejezetten nagyon jó nekem; illetve nem mesélem el kedves embereket, akik úton-útfélen leszólítanak - hogy mit olvasok (jaaaj, sosem kérdezték ezt meg tőlem, de rendszeresen előfordul itt a bkv-n), hogy mennyire egy delightful young ladynek nézek ki (se delightful nem vagyok, se young, de helyes volt a 3 méteres fiatalembertől), hogy mennyire gorgeous az éppen aktuális cipőkölteményem. Ésatöbbi, ésatöbbi. És nyilván, én is - minduntalan- leszólítok embereket illetve itt ez nem leszólítás, hanem a nap természetes része, hogy egymással beszélgetünk, szóba elegyedünk.

(Ágikám, mintha az lett volna a mai elgondolás, hogy nem magadról fecserészel, ismételten.) 

Sokféle, nagyon sokféle magyar van itt. Értelemszerűen, a nagy számok törvénye és a talán áprilisban publikált TÁRKI felmérés alapján, a társadalom egész metszete megjelenik, a betanított munkástól a szellemi szabadfoglalkozásúig, párok, egyedülállók, lányok, fiúk, fiatalok és nem annyira fiatalok, mindenki. Különbség is sokféle van közöttük: van, aki átmenetileg jön, van, aki már állampolgár, van, aki mosogat a szociológus diplomájával, van a megannyi Vállalkozó János, van a nyelvtudás nélküli, van, aki itt hagyja a párhónapos babáját és hazamegy, hogy a social service kezdje vele, amit akar. Van, aki családdal jön és van, aki itt talál magának szigorúan magyar párt. Van, aki a Zone4-be jár Tankcsapda és Ákos és Presser és mittoménmilyen koncertre, van, aki a Royal Albert Hall-ba, egyetemes kultúrára. Van, aki a magyar kifőzdében eszik 5 fontért tökfőzeléket, van, aki maximum néha csinál tejbegrízt (szerzőnk). Van, aki imádja és gond nélkül átveszi a sokszínűséget, részévé válik és van, akit ez megrémiszt, bezárkózik a magyar közegbe és az itteni pakisztániakat cigányozza, frusztrációját és félelmeit levezetve. Sokféle a magyar, mint ahogy otthon is sokfélék vagyunk, miért alakult volna itt ez máshogy. 

Nekem, minden vélt vagy valós nehézségem ellenére szerencsém van. Egyrészt angol közegben dolgoztam és van olyan cv-m, hogy esélyt lássak, visszakerülni oda (ez nem ennek a posztnak témája), másrészt a magyarok, akikkel itt összefutok akár átmenetileg, akár komolyabban, azok nem a cigányozó, homofób, rasszista, angolgyűlölő, önmagát gyűlölő magyarok csoportja, hanem olyanok, akik valamit szeretnének kezdeni magukkal. 

Sokfélék. A pincér fiú az egyik menő étteremben, aki  szegedi bölcsészkaron angol-olasz szakon végzett, öt évet volt smasszer a Csillagban (!!), majd egy éve ezt befejezte és kijött. És aki mondja, hogy ha gondolom, neki van ismerős-rokon kedvezménye, ha éhes lennék, ugorjak be, 50%-ra ehetek nála bármikor. 

A pedikűr-manikűr lány, aki diákhitelből agrár valamilyen főoskolát elvégzett, mert ez volt az álma, köztisztviselő lett, majd lehetőség nélküliséget- és az évek óta 180 ezer bruttó államigazgatási fizut egy pedikűr oklevéllel feloldotta és most soha jobban van - pár év múlva akár önálló szalonnal - mondja. Diákhitelt visszafizette, csak a jegyzőkönyv kedvéért. A spinning oktató, aki négy éve nyomja és saját stúdiót szeretne a többi magyar oktatóval. R a szomszédom, aki majd egy évtizede itt van, kölcsönadja a felmosóvödröt és még rántottát is főz, amikor visszaviszem a vasalót is. A fodrász, aki volt augusztusban egy év után otthon, Pécs mellett, kis falu, de többet nem megy, mert a barátaival már semmi közös témája nincs. És az egyik kedvencem történetem,  A. barinőm, akinek a harvardi és cornelli építészdiplomája Bpestre nem volt elég jó az építészirodákba... Mindegyikük kedves, segítőkész, barátságos és hihetetlenül autonóm/önálló személyiség, hiszen nem nagyon számított a zállamra, amikor újra nekilátott a bárminek.

Ezek nem a konzul haverinám történetei, amik higgyétek el, egészen elképesztőek. 

Mert valóban a világ egyik legdrágább városa, ahova, mint az aranyláz idején, ömlik mindenki Ajrópából, keletről-nyugatról-délről; úgy, hogy a korábban, a világ más részeiről beömlöttek azok, akiknek a gyerekei mára már vagy szép brit akcentussal beszélnek, vagy fejkendőben járnak. Vagy mindkettő. 

De a város befogadja, felszívja ezt a hordát és megtanítja őket/megtanít minket sorban állni a buszmegállóban, két kedves szót odavetni a biztonsági őröknek, szemetet magunk után összeszedni a parkban, magunk elé engedni azt, akinek csak két valami van a kosarában, hogy ne az egész hétvégi vásárlásom várja végig a közértben; és jobb oldalra állni a mozgólépcsőn. 

Ez van benne a levegőben - ezért jön ide mindenki, mert mindenkinek van egy története, amiben Jerzsi, Vaclav, Jorge, Jorgos, Mahmud Ilufer megcsinálta a szerencséjét, vagy csak épp nem halt otthon éhen, vagy csak épp nem lőtték le Bangalor alsón. Vagy csak épp perspektívát adott manikűrösnek-programozónak-fodrásznak-ápolónak-ágikának-pincérnek-Tercsinek-Fercsinke-Katának-Klárának. 

Sokféle a magyar. Akikkel én kapcsolatban vagyok - leszámítva a követség két igen szórakoztató és megbízható és nagyon sokat dolgozó munkatársát - azok nagy része azt mondja, hogy nem áll szándékában hazamenni. Politikai véleményük is van, persze, de ez most nem az az írás. Inkább mondom, hogy fiatal, huszon-harmincéves véleményük van, tervezhetőséget akarnak az életükbe, kiszámíthatóságot. A. kérdezte, amikor pár hete itt volt, hogy ha nincs állásom, mégis miért gondolom, hogy jobb itt nekem. Nem veszekedett, csak próbálta megérteni. Mondtam neki, hogy itt mindenki érzi az amerikai - nekünk, immár brit - álom megvalósulását - ha k dolgozol, akkor lehet belőled valami, édes fiam. Ez van benne a levegőben. 

És tartózkodnék a nagy szavaktól, mondottam már, hogy nem én vagyok a Haza Bölcse. 

Ellenben, azt azért jelezném, hogy ez a pár százezer ember, aki itt van, az nagyon fog otthon hiányozni. A körülöttem lévők nem születtek vállalkozónak, de itt hisznek magukban és hisznek a környezetükben - bármennyire is irdatlan banálisan és amerikaiul hangzik. 

Nem hiszem, hogy egy annyira gazdag ország lennénk, hogy megengedhettünk volna magunknak ezt a pár százezret most; egy '56 és egy '44 után. 

Konzekvenciák levonása

Most szólok, hogy ezért a posztért nem fogtok szeretni. De úgy vagyok vele, hogy, aki ismer, az tudja, hogy szoktam venni csokit a hajléktalanoknak, a nyünyükéim a Down-kórosok és az átlagnál kissé érzékenyebben reagálok, amikor valami szociális feszültségmorzsát látok, bárhol is. Aki meg nem ismer, az így járt, majd átküldöm neki az egyetemi publikációimat és amúgy is, szevasz. 

Úgy volt, hogy lesz munkám. Remek állás lett volna, 6 percre a lakásomtól, így megmaradt volna az a londoni szokásom, hogy 8:20-kor kelek. Ezt most nem írtam le, mert így elvesztem az összes szimpátiát, csak gondolom. Szakmailag is jó lett volna, de a három körös beszélgetés és a nagy főnök igenje és welcomja után a hr aztat mondta, hogy ezt mégsem lehet. Van teóriám, hogy miért nem és tulajdonképpen éreztem is ezt, de azért azon a szerdai napon, amikor délben felébredtem és ezt olvastam egy emailben, azért eléggé szíven ütődtem. A szokásos szenárió, 24 órás sokk, aztán a munka keresésének folytatása. 

Majd, amikor 10-15 év múlva dél-kelet Ázsiában beszélgetek a kis kajak kölcsönzőm bambusz-verandáján (vízibicikli nem lesz, se hekk) Frei Tamással, akkor talán erre a pár hétre fogom visszavezetni annak a kezdetét, amikor a realitás végleg átcsúszott az örök viccmezőbe. 

Sok állásra jelentkezek, mert itt nem jön velem szembe a gimnazista osztályfőnököm és nem kell attól rettegnem, hogy a nevét fel kell írnom a Starbucksban a kávéjára, "Lívia" - őmiatta tudtam egyetemre menni, mert a történelmet úgy verte belém, hogy nagyon, nagyon szomorú lenne, ha látná, hogy szendvicseket melegítek. 

Jelentkeztem pár catering céghez, amelyik rendezvényekre visz pincérnőket és welcome hostesseket. Gondoltam, ez mennyire menő, legalább egy csomó helyszínt és egy csomó estélyit megnézhetek. Talán valaki megkedvel és nekem adja a Burberry sálját, mondjuk olyanom pont van, hja, nehéz az élet, de kaptam, gyakran nem hordom, mert úgy nézek ki benne, mint egy menő stewardess a Qatar airways-en, na jó, ha úgy néznék ki, akkor már vmi sejk harmincnegyedik felesége lennék és megnéztem, sajna 2cm-vel alatta vagyok a minimumnak, amivel felvesznek stewardesseket bárhova (nem sejk feleségnek). Tehát, hátha hátha valaki nekem ad ott valami nagyon szépet. 

Felhívtak, volt egy rövid telefonos interjú. Minden rendben ment, nem gond, hogy nincs tapasztalatom, nem gond semmi, mert az a lényeg, hogy a busy szeptember-decemberi szezonban tudok sokat dolgozni. Kérdezték, hogy mit csinálok szabadidőmben, mondtam utazok, színházazok, sportolok, olvasok. És mit olvastam utoljára, folytatta a lány kedvesen, mire mondtam, hogy a "Down and out in London and Paris" - Csavargóként Londonban és Párizsban. Na, ha lett volna humora, akkor itt nem kínos csönd jön, hanem kis kacaj, de a hümmögést áthidalandó mondtam, hogy az Orwell, mondta, hogy tudja, mert nagyon szeret Orwellt olvasni. Tehát, nemcsak nem voltam szellemes a szemében, hanem még bunkónak is tartottam. 

Azóta is várom, hogy felvesznek-e. 

Tegnapelőtt láttam életem másik régi álmát - kedves FreiTamás - szeretnék ugyebár kicsit mosogatni. 

Hétvégékre keresnek, engem, ha jól értem a sorok közül, akkor ez fekete munka, valami naon kevés pénzt adnak, de van ebéd és van borravaló. Az ebédet értem, egy menő kensingtoni étterem, nagyon jól tudnék ott ebédezni, két napot egy héten, nyamm, lazaccal és kaviárral, bár a sanda gyanum, hogy az én ebédem nem lazac és kaviár lenne; a borravalót ellenben nem értem. Ha van valaki, aki nem kap borravalót az étteremben, az a mosogató. Kellett ám írni kis kísérőlevelet, amiben több sorban megmagyaráztam, hogy ugyan tapasztalatom nincs, de nem hazudok az életrajzomban, mert higgyék el, borzasztó régi álmom, hogy mosogathassak és ezért én lennék a leglelkesebb hétvégi mosogatójuk - felteszem 4 hétig, maximum, amíg ezt ki nem pipálom és én egy álommal, ők pedig egy dolgos fehér karpárral lesznek kevesebbek (ezt nyilván nem írtam le). Azt láttam ugyanis, hogy itt, nagyon sok pakisztáni mosogat és mintha ez egy maffia lenne, nem nagyon tudtam álcázni magam, talán életem egyetlen 2 perce volt, amikor sajnáltam, hogy nem vagyok cuki paki. 

Voltam ma azonban olyan helyen, ahova kimondottan szívesen mennék dolgozni és még a januári kajaktúrám is kihagynám...ha meg lehetne élni belőle. Már feladtam sok dolgot, már össze is költöznék itt emberekkel, elértem a mélypontot, de akkor sem menne, nem jönnék ki a pénzből. Lesz még két beszélgetésem, mert behívtak még ide-oda, rendezvényes munkákra, de valahogy ezek olyan jól indulnak és aztán elakadnak. De legalább behívnak. 

Így hatalmas élettapasztalatom alapján a szomorú, kétségbeejtő, könnyfakasztó tényállás, hogy ami nem megy, ennyire nem megy, azt el kell engedni. Továbbra is tudom, hogy ez a város nekem jó, itt minden van, amit szeretek, mintha sosem éltem volna máshol és sosem élnék máshol, van igenis rengeteg munka, töménytelen mennyiség, van rengeteg kedvesség és mindenki mosolyog és segítőkész és irdatlan humora van és működő piac és működő és prosperáló kapitalizmus és tervezés és előremutató gondolkodás és kooperáció - de most nem van itt az én időm, nem klappolunk.  

Felmondtam az albérletem, október végén kipecózok, nem lesz többet sirályokra ébredés és elvakító fényű felhőkarcoló, amikor kilépek a házból. 

Nem lesz ténfergés a stégen, nem lesz ma is minden lehetséges, nem lesz új kiállítás és csak még ez a balett, nem lesz mosolygás a metrón és vicceskedés a bárban, nem lesz táncolás a klubokban, nem lesz konyak és Singapore Sling, nem lesz tompítva az egész életemet belső hangként végigkísérő intellektuális kíváncsiság, nem lesz Temze-parton Tower Bridge-ig kocogás, nem lesz Jason Stathambe bárban véletlenül belebotlás, nem lesz londoni önmegvalósítás 2013-ban. 

Halottak napjáig maradás van, Halloweenre kiváncsi vagyok, aztán lelki alkattól függően, Párizs (Papám egyik barátjánál lógás) és Zürich (legjobb barinőmnél lógás) és talán Milánón (egy-két olasznál hehere) át, legeslegeslegkésőbb december elejére, de inkább november 20 körülre, haza esz a fene. 

Addig van még itt egy hónap, van még Ajrópában pár hét...talán történik valami. 

Ha nem, akkor január 15-én elrepülök Ázsiába, az utolsó kuporgatott fillérjeimen, pennyjeimen, centjeimen és nagyon remélem, hogy onnan megint azzal az energiával jövök vissza, hogy elhiszem, nekem tartogat még valamit a bármi. 

Morzsákok

Fény derült ám arra, hogy miért üvöltöznek állandóan az olaszok. 

Egy időben az volt a working theory-m, hogy azért, mert nagy náluk az alapzaj az állandó ásatások miatt. De mivel este is kiabálnak, ez a dolog megdőlt és ráfogtam a nagy alapzajra a motorok miatt. Amikor már szofisztikáltabb és a társadalomtudományokban jártasabb lettem - meg szomorúbb - akkor jutottam arra, hogy mivel állandóan egyszerre beszélnek, mert k nem foglalkoznak azzal, hogy mit is mond a másik, ezért kell mindig és egyre hangosabban beszélni. De ma, a Regent Streeten, este 8-kor választ kaptam erre a régóta nagyon égető kérdésre.

Irdatlan sok ember mászkált, mert 23 fok van, de már olyan fényekkel, mintha itt lenne a karácsony a sarkon - ami itt is van - és egy kicsit bizarr, hogy karácsony van és nem fázom és még csak rossz kedvem sincs. Na, nukleáris ugyan az előttem ténfergő olasz család, de az egész járdát képesek hárman feltartani. Kisfiú, 4 éves forma, húzza a kezét az építési kerítésen - nincs ezzel baj, minden náció 4 éves gyermeke hasonlóképpen járna el, maximum egy német/holland/japán anyuka rájönne és foglalkozna azzal, hogy ezzel feltartanak még 15 másik járókelőt, mert nem libasorban haladnak, hanem csatárláncban.

És akkor egyszerre, apuka hátraszól a leszakadt gyereknek és azt üvölti, hogy Giorgo, ricordati, se rimani da solo, urla  vagyis Dzsordzsó, ne feledd, ha egyedül maradsz, kiabálj. (Olaszul jobban hangzik, mert az urlare egy hangutánzó ige a kiabálásra, de ez most nem érdekes.) 

Ennyi. Nem emlékszem, hogy valaha mondák volna a szüleim, hogy ha elvesznék, akkor üvöltsek. 

Amúgy most nem is ezt akartam elmesélni, hanem azt, hogy tegnap megvolt az utolsó munkanapom a cégben és igenis meglepődtem, amikor kaptam "good luck with your new job" kártyát és tortát és nagyon kedvesen és hangosan megtapsoltak és az esti céges partin borzasztóan sokan sajnálták, hogy elmedek és ezt aláhúzandó, vettek nekem sokféle és sok italt. 

Meg is hatódtam volna, ha nem gondolnám, hogy itt nekem  nem volt jó, bár kétséget kizáró módon, nagyon sokat tanultam, úgy emberileg, mind szakmailag. Ezeket majd leírom, abban a posztban, ami végre akkor fog napvilágot látni, amikor tinta kerül az új cégnél az új szerződésemre. De mivel annak a felhőkarcolónak a malmai igen igen igen lassan őrölnek és én már csak azt hiszem el, amit látok, így amíg nincs szerződésem, addig egyrészt keresem tovább a munkát, másrészt élek a gyanuperrel, hogy nem is lesz, szóval, tehát, ez most nem az előremutató poszt. 

Hanem, péntek esti, két cég összeolvadásának ünneplésének leírása. 

Valamikor júliusban talán, hogy a jelenlegi cégemet megvette egy k k nagy amerikai sportmenedzseléssel és marketinggel foglalkozó behemót. Sok helyen vannak a világban, van nekik londoni irodájuk is vagy 50 emberrel - velük múlattuk az időt a kedélyes péntek éjszakában. Az irodájukban indultunk, ahol három perc után mellém lépett, nos, mellém lépett egy széles váll. Április óta vagyok itt és ez volt a második alkalom, hogy valakivel úgy tudtam 2 órán keresztül vihogni, hogy mindketten igen viccesek voltunk (szerintem) és én végre a saját humoromat adtam (meggyőződéssel) és ez nemcsak egy 4 perces tréfarépa szeánszra volt elegendő.

Széles vállról azt hittem, hogy egy itt született fekete, vagy pakisztáni, mert nem kávébarna volt, hanem sötétebb - ez nem rasszista poszt, hanem leíró. Kiderült, hogy nem van igazam, mert jamaikai-angol, londoni, sosem élt máshol, mint Hackney. Ha valaki nem lenne ismerős a londoni negyedekben, akkor jelzem, hogy Hackney az bizonyos részeken olyan, mint Józsefváros. Csak sokkal, de sokkal olyanabb, mert ez egy 10 milliós város, a maga társadalmi feszkóival, amiről majd egyszer értekezek - aminthogy arról is, hogy Hackney ide, Józsefváros oda, itt az állam nem hagyja a véletlenre, hogy majd ott kialakulja magát valami a parlagfüvön kívül is, ha szerencsénk van, hanem strukturált beruházásokkal, irdatlan fejlesztésekkel, de visz oda életet, re-ha-bi-li-tál.

Szóval, mutatott egy videót, augusztus vége nagymamánál, utcabál, 65 ember, mind-mind unokatesó és ilyen-olyan rokon. Kérdezte, hogy nálunk milyen a karácsony (miért pont a karácsony), mondtam, hogy jaja, majdnem olyan, mint az utcabál a nagymamánál, csak kevesebb a Bob Marley és elférünk egy asztalnál, mert mink heten vagyunk, de abban már a Stille Nacht is benne van, uh igazából hatan. 

Kaptam tőle névjegyet, amit eltettem és később a bárban kiesett a wc-ben a zsebemből egy másik névjeggyel együtt - itt ez a szokás, én kapom a srácok névjegyét, nem ők stresszelnek azzal, hogy adjam már meg a számomat. Na, a wc-ben egy kis tanakodás után, hogy melyik lehet az új hackney-i  cimbim - éles, de 2 pohár bor - 2 ánizslikőr - 2 Pimms után lassabban forgó eszemmel, kikövetkeztettem, hogy a cégnév és a logó fog rávezetni a megoldásra. Így kitaláltam, hogy úgy hívják őt, hogy Leon, ami azért igen vicces, mert vannak biztos pontok az életemben - a menetrendszerűen megjelenő olasz fiúk; a karácsony, ami mindig jön; a meszesedő és melegfrontra fájó nyakam illetve Canary Wharfos lakásom egyetlen ismeretlen szomszédjának szombat esti hb-je igen kevéssé elviselhető zenével - és Leon, előbb, mint technikai szolgáltató cég, utóbb, mint sokéves életem és vérem munkaadóm, is egy ilyen. Na, Leonnal, hihi, abban maradtunk újabb 2 ánizslikőr után, hogy majd én keresem, de azt hiszem a másik Leonnal is ebben maradtunk. 

Képtelen vagyok a sablonjaimból kilépni. 

Hazafele ettem egy Bic Mac-et, mert az felszívja az alkoholt és azt tudom, hogy ültem egy utcazenész mellett a metróban vagy egy órát, mert Oasist játszott, én meg el-elbóbiskolva hallgattam. Aztán az is megvan még, hogy a metrón két angol lány rettentő hangosan arról beszélget, hogy vmi haverjuk csináltatott Taiwan-on egy tetoválást, mondtam is, hogy remélem, hogy nem kapott hepatitiszt, mondták, hogy ők is pont ezt mondták neki, hehe. Hehe, az. De rég is volt, hogy mindenki beszélgetésébe beleszóltam a BKV-n.  

Csuda klassz ez a London, mondtam már? 

--------------------------------------------

És most látom, hogy kezdek olyan lenni, mint Selmeczi Gabriella, csak én Bajnai Gordon helyett a karácsonyt mondom ki egyre gyakrabban. 

Indigó

Mindenkinek kellene, hogy legyen egy fantasy-landje. 

Olyan, mint amikor ötévesek vagyunk és esik és bámulunk ki a SZOT üdülő ablakán és memóriázás helyett, kitalálunk Star Wars őrsöt és ugrálunk a Gazsó gyerekekkel, mint a hülyék, hetekig. 

Amíg valami mást nem találunk ki. 

Ebből persze az ember kinő, mégsem játszhat detektívest és lépegetőst egész életében. 

Aztán van, aki elmegy OTP-be 9-5-ig, van, aki tanár lesz, van, aki EU-s pályázati finanszírozó. 

És a SZOT üdülő ablaka ugyan felváltódik, de azért bámulni az esőbe, kifele, megy felnőttként is. Csak nincsenek már ott a Gazsó gyerekek, hogy ugráljunk. 

Vannak viszont - nekem legalábbis - folyamatos olasz mentsváraim. 

Amikor gimiben kellett választani, h mi legyen a második nyelv, akkor a mai napig emlékszem a döbbenetemre, amikor rájöttem, hogy nem mindenki németet fog velem tanulni, hanem kb. ugyanannyian lesznek az olaszosok. Mert ki a k élet akarna olaszt tanulni? - tépelődtem magamban, 1992-ben. 

Aztán a némettel kb. annyira mentem, wie war die Reise, danke gut, nur anstrengend, hogy életem egyik k nagy szerelmének és másik felemnek azért van diplomája, mert khmm, segítettem, hmm, a német nyelvvizsgájában. (Ugye drágám, ide ne írjam a neved)

Aztánaztán eljött a '98, amikor az egyik végletből (amikor pölö egyszer utaztak vhova, Anyám feliratozta post it-tel a tojást, hogy "tojás", nem tudom mit akart ezzel mondani, de azóta is gyakran szórakozunk ezen a Bátyámmal) átestem a másik végletbe és egyszer csak tök igazságtalanul, de meghalt a Mamám, szóval, akkor jött az első olasz, Váléério a zéletembe. Firenze és napfény, fantasyland, mozzarella, motor, hektoliter fagyi, Nápoly melletti analfabéta nagymama, aki ki nem állhatott, firenzei anyuka, aki imádott és állandóan nekem főzött, ésatöbbi, ésatöbbi. Eszem megjött közben és aztán ennek vége szakadt, de arra remek volt, hogy elkezdjek olaszul tanulni. Több évvel később kissé megkattantam, elmentem hát Reggio Calabriaba nyelvet tanulni, 2 hétre, ahonnan 3 hónap után sikerült hazakeveredni, amikor már túl voltam egy R-beszélgetésen, akkor még volt R-beszélgetés, jézusmária, amikor felhívtam a Bátyám, h küldjön már pár száz eurót vagy el kell mennem 5 euró/óráért mosogatni. Így, retróspektíve, az az 5 eurós mosogatási órabér nem is lett volna olyan rossz, pláne nem Dél-Olaszországban. 

Jött 2004 és vele amikor a Papám halt meg borzasztóan gyorsan és felettébb igazságtalanul és hogy, de hogy nem, abból a döbbenetből is egy olasz húzott ám kifele, ahogy a Bátyám hívta Petrocselli Mihály, de igazából Michele Petrilli az ő anyakönyvezett neve. Ez már 5 év volt és gyakorlatilag rommá utaztuk magunkat, én Rómába hozzá, de állandóan, aztán együtt szüleihez, akik imádtak és a mamája nekem még külön is főzött, mindig pestot, meg felkelt reggel 6-kor hogy a ravioli tésztát és tölteléket megcsinálja, pedig esküszöm nem kértem, ésés mentünk jobbra és balra és fel, s alá, vagy csak maradtunk Rómában és a végén már nagyon sokat veszekedtünk, amit nem lehetett, mert állítása szerint, amikor veszekszem olaszul, akkor pont annyira ragozok érthetően, mint egy albán, így alapvetően veszekedés nélkül, sok-sok-sok ki nem mondott machecazzopensidifare, után, azért ennek is nehezen, de elértünk a végére. 

Annyira, hogy azóta is, majd 4 éve lassan, de minden héten beszélünk és vihogunk. És felhívom még Shanghaiból is, ahol elsőre együtt voltunk és irgalmatlanul veszekszem vele, mert nem voltunk itt, meg ott, meg mert elvett éveket a zéletemből, ő meghallgat türelmesen és mondja, hogy ha ettől nekem jobb lesz, akkor hívjam bátran, hajnal 3-kor is, máskor is, nyugodtan.

Miért is mesélem el mindezt, pláne egy londoni blog keretén belül, 8 oldalon? 

Mert ma találkoztam M-mel. M Petrocslli Mihály haverja, azóta lett nyilvánvalóan haverja, mióta én nem vagyok, mert akkor az a kapcsolat vehetett volna érdekes fordulatot is. Ide-ide ruccan Londonba, talán áthozzák a dübörgő olasz gazdaságban menő rendezvényes vállalkozásukat, a kék szemével és a főnökével, de csak azután, hogy végre a posztposzt tanulmányait is befejezi, az ország egyik legjobb egyetemén, a széles vállaival. Anyukája magyar tanár, vagyis olasz tanár, vagyisvagyis irodalmat tanít, uh amitől én mindig szenvedtem abban az országban, hogy őket aztán magukon kívül a lehető legkevésbé sem érdekli semmi, az nála nem van így - meg is beszéltük, hogy amikor next time jön, akkor elmegyünk színházba. 

Meghívott az estebédemre - nem rendeltem italt, mert megvártam, amíg ő mondta, hogy csak vizet kér és így nem blamáltam magam azzal, hogy délután 4-kor már egy pezsgőkoktélt igyak, huhh - és nagyon kedvesen megölelt és most írt is, hogy felettébb örül, hogy megismerkedtünk. Meg, effélék. 

Nem tudom ám eldönteni, hogy én ennek most valóban örülök, vagy csak a fantasy-land hív vissza, töltekezni, 2 óra olasz csevej olyannyira kiszakított mindenből, mint a Star Wars őrs az esőből, 84-ben. 

De inkább erről meséltem most, mint a tegnapi r e t t e n e t rendezvényemről a McLaren központban, aminek minden perce egy totális mélypont volt. 

Ehhez képest érkezhetett most M, a menterendszerű olasz faktorával. 

, 

Se a a haraszt nem zörög

, se a szél nem fúj, de azért az elég cuki, hogy egy hello, mennyire képes eltolni a setét fellegeket az ember homlokának egéről.
Ez nem egy mély poszt és sem alapja, sem értelme nincs sok.
Csak régen volt már ilyen, hátha unnátok a mivégrehát nyomoromat, itt Londonban.

Szóval, nincsenek jó kedvű napjaim, ma megint azzal ébredtem, hogy azonnal hazamegyek. 20 fok van, nem tudok parkokban 2 órás ebédszüneteket tartani, csak be-beugrok egy-egy képtárba, max 1 órára, eszegetem az M&M-semet ebédre az obligált, szigorúan dobozos colámmal és kicsit aggaszt, hogy nagyon gyorsan ki fog derülni az új account directornak, h nekem itt kiba k semmi dolgom nincs és így talán nem tartok ki szeptember 20-ig. Lassan lejár a bikram yoga trial bérletem, ahol 20 napra fizettem 30 fontot és tovább kell állnom másik stúdióba, mert magyar vagyok, látom, h máshol is van ez az offer, így, akkor én most végignyújtózom London különböző termeit, óccón, nem fizetek itt a következő bérletért 130 fontot, hahh. 

Na, slattyogtam vissza a bankból - ahol megint új kártyát kellett Ágikának rendelni, ezúttal a chippel történt valami (nem kell fizetnem az új kártyáért persze) - és vettem chipset ebédre. (eating disordernek nem a zabikálós korszaka van, hanem a nem evős, nem is baj az, nem érdekel, mint mondtok.)

Kilépek a hátsó liftből és hallom, hogy egy sportember épp akkor toppan mellém, felszaladva az ötödik emeletre. Oldalt pillantok és háááááát ki az, na, ki az? Jaj, régi és régen elfeledett szerelmünk az ausztrál. Sőt, az Ausztrál. Nick - mert, aki velem egyidősen végigizgulta a Heartbreak High '90-es évek vasárnap délutáni epizódjait, a nem mindig megszakított Kacsamesék után az pontosan tudja, hogy minden ausztrált Nicknek hívnak. Szóval, odatoppant Nick, és azt mondta, aaaaazt mondta, hogy hello. 

És mosolygott hozzá. De talán azt mondta, hogy oh, hello. Nem emlékszem pontosan, mert a chipssel zörögtem. Én erre azt mondtam, hogy hello. És rövid, hezitálás után hozzátettem, hogy oh, de sportos vagy. Angolul persze, mert nem feltételezem, hogy az irántam való titkolt rajongásból kifolyólag Relaxán az utóbbi hónapokban megtanult volna magyarul.
Mondta, hogy köszi és nevetett. 

Na, ez mind történt ma 14:10 és 14:11 között. Ja, és előre engedett az ajtónál. 

A morale della favola, mondaná a rég nem látott olaszom, az, hogy azóta azt gondolom, hogy vannak még csodák és még lehet, hogy lesz nekem munkám, amit szeretek és egy Nick-em, vagy Svennem, Timothym, vagy Jenőm, de most inkább Nicket szeretnék. Isszonyúan jóképű fiú ez. 

Fellegek eltolva, ma elmentem yogára, ott kitisztult az agyam és letisztult, hogy a január-február itt a nyár kajak túra után hova esz majd a fene. És holnap pedig sok-sok idő után megint naon csinosan fel fogok öltözni a munkahelyemre.  

Az elmúlt hetek megannyi vacsorája, színháza, matróza a Temze Fesztiválon, beiratkozott filmklubja (holnap megyek Cápa 1-et nézni, amit annak idején Anyukám nem engedett), Canary Wharfon köszönő biztonsági őre (Goood morning, my love), munkalehetőség csírája, napsütéses-stéges-Blair memoáros-Coca-colás délutánja sem nyom annyit latban, mint egy hello.

Ennyi. Rettentően egyszerű az élet. 

És én magam is rettentően egyszerű vagyok. 

hihihiiiiiiihi.  

No pain, no gain

Reuters ugyan még nem jelzett vissza, semmit, és ez nálam már inkább a nembe hajlik, mint az igenbe, de ennek ellenére ma 18 órakor, 4 napos töprengés, másodperces hangulatváltások és megannyi kapuzárási pánikként megvásárolt színházjegy után, azt mondtam valakinek, akit nagyon szeretek, hogy köszönöm a magyar viszonylatban igen jó ajánlatot, de nem megyek haza szeptember 17-én.

Meghatódtam egyébként, mert ő megkapta álmai munkáját, amiben ki tud teljesedni és úgy érezte, hogy megbízik bennem és szeretné, ha osztoznék az álmában. Nem sokan szoktak megkérni arra, hogy osztozzak az álmukban. Egyszer Amerikában az iskolaigazgató mondta ezt, már nem emlékszem melyik atlétika verseny előtt, sajnos én sokban nem tettem teljessé, mert már akkor is ilyen hosszúságú lábaim voltak, ellenben a sok két méteres csupa izom fekete gazellával, akik kicsit könnyedebben futottak. (ja, a részvétel.) Életem első komoly munkahelyén tettem teljessé valakinek az álmát azzal, hogy tartottam egy könyvet a Ponton-hídnál Medgyessi Péter bácsinak és rettegtem, h bele ne csússzon a Dunába - a könyv, vagy a toll, vagy a sarkam vagy Péter bácsi. Egy terrorista álmát tettem volna teljessé, ha Firenzében a kivilágított Ponte Vecchionál azt mondom neki, h si, mi trasferisco qua e ti sposo, de hála Istennek, akkor már nagyon nevettem és nem költöztem hozzá, hehe, 20 évesen. 

Ezekhez képest, felüdülés volt a mostani kérés, de valami miatt k sokat képzelek magamról és azt mondtam, hogy én még nem bírok hazamenni. Beszélgettem az itteni főnökömmel, most, hogy már nem nyomaszt, hogy itt dolgozok, őt pedig nyomasztja, hogy ki kellett tennie (tudom, hogy nem az ő döntése volt), kimondottan jóban vagyunk. Azt mondta ma nekem, hogy mióta ismer (tavaly 2 hónap és idén), én azóta azzal nyaggatom, hogy Londonban akarok élni és akkor most haza ne menjek - adjak még kis időt magamnak. Annyival tud hozzájárulni, hogy ha gondolom, még egy plusz hetet dolgozhatok itt (értsd: internetezhetek az irodában) és akkor ezzel a pénzzel támogatja a tartózkodásom. Lassan én leszek ár/értékben az egyik legnagyobb ingyenélő itt a városban. 

Szóval, anélkül, hogy Arisztotelész előjönne megint belőlem vagy a csí, adtam magamnak itt egy kis haladékot, mert én itt még nem végeztem. Vagy még nem vagyok kész, hogy hazamenjek. Még nem jutottam el oda, ahova akartam, még ugyanabba az idegállapotba mennék vissza, ahonnan elindultam. Na és azt nem, sok mindenre ráérek, de arra már egy percet sem fogok áldozni. Segítene persze, ha tudnám, hogy hova akarok eljutni, de erről már annyit, de annyit írtam, hogy magam is k unom.

Nem zárom ki, hogy Reuters még válaszol; a legnagyobb arccal elküldöm már magam minden érdekes rendezvényes munkára; bejelentkeztem egy Down-kóros egyesülethez, hogy jönnék kicsit önkénteskedni; és esküszöm, legalább egy hetet, de szeretnék fekete mosogató lenni. 

Az a megbeszélésem magammal, hogy ha nincs itt munka, akkor halottak napján hazamegyek. 

De csak van valami humora az univerzumnak, vagy anyáméknak a felhőn, lábat lógatva és történik valami. 

Bár, épp London történik, az, hogy novemberben otthon majd hol fogok dolgozni, hájáj, az majd nyomaszt akkor, amikor november van és hó és halál. 

Addig meg ezt igyekszem elhessenteni, k élet, Londonban vagyok elvégre. és mantrázom, amit M barátnőm tett, aki évekig ezzel indította  napját: csinos vagyok, okos vagyok, legközelebb jól választok. 

Go with the flow

Igyekszem fejemet kitartani a hullámokból és keresni a deszkákat magam mellett.

Nagyon helyesek vagytok, kedves és támogató üzeneteket kaptam mindenféle emberektől és ez meghat - gondolom a Télapó is ezért vállalja be azt a hajsza decembert, mert egész évben írogatnak neki a kedves gyerekek. 

Van az ember életében annál nagyobb tragédia, mint, hogy elveszti az állását egy egészen tűrhető városban és hála Istennek van még annyi pénzügyi, morális, lelki (?) tartaléka, hogy kihúzza egy darabig.

De persze, ettől még nem állítom, hogy az elmúlt 10 évem legjobb napjait élem. 

Egyfajta kulturális kapuzárási pánikom lett, mert azt hiszem, hogy ha innen hazamegyek, akkor soha-soha-soha többet nem lesz pénzem arra, hogy színházba járjak. És pláne ilyen darabokat nézzek. 10-12 fontokért beülök a kakasülőre, szépen kinézem, hogy hol van hely a földszinten és a második felvonás már mindig ott talál - Fülig Jimmy és Apukám legnagyobb örömére. Láttam a héten Ibsen: Babaházát (magyar fordításban Nóra) és lelkendezve írtam is kedvenc volt magyartanáromnak, hogy ha ő nem beszél erről olyan érdekesen, sosem olvasom el és a a k életbe sosem ülök erre be 18 év után. Nem kezdek itt színikritikába, de klasszikus darab volt, vér, ló, üvöltés nélkül, csodás szereplőkkel, nagyon jó angol fordítással, ami abból jött le, hogy mintha angolokra - angol mimikára és humorra - írták volna a darabot. A maga idejében ez egy igen merész mondanivalóval megáldott mű lehetett, mindenki olvasson szépen utána a 101 híres darabban vagy a wikipédián vagy ne adj Isten, olvassa el az eredetit - nekem teljesen más volt a mondanivaló (egyáltalán volt mondanivaló), mint 17 évesen. (oszt-szoroz, megkapja hány éves a blog írója). Mondjuk, nekem az is csak 2 éve jött le, amikor elmentem március 15-én megnézni a Bánk bánt (egyedül, mert erre nem volt arcom senkit elhívni), hogy bizony Bánk feleségét megerőszakolják, ő nem áll ki érte, hiszen a főnöke tesója volt (királyné öccse), így Bánk felesége öngyilkos lesz. Na, tegye fel a kezét, akinek ez második gimnáziumban kiadta magát. Vagy említhetném régi barinőm K történetét, aki az egyetemen, egy beszélgetés során említette, hogy Rómeó és Júlia nem is feküdtek le. Akkor kellett neki elmesélnem, hogy dehogynem. Ennyit arról, hogy a kötelező olvasmányokat talán máshogy kellene magyarázni - hacsak nem az a cél, hogy mindenki 20-25 év múlva jöjjön rá a mondanivalókra. Ibsen kapcsán pedig élés logikával azt is fel kellett fedeznem, hogy a skandináv lélek rajza, nekem nem most, a skandináv krimikkel és a 90-es évek végén Lars von Trier Születésnapjával kezdődött, hanem, biza Ibsennel. (Hagyjuk most Veinemöinent, akire a fentiek miatt (is) egyáltalán nem emlékszem, neki még nem volt meg a comebackje az életemben). 

A másik iszonyúan jó darab Tennessee Williams: Sweet bird of youth - ja volt, főszerepben a Szex és New York Samathajával. Aki olyan, de olyan lenyűgöző alakítást nyújtott, hogy nem tartom véletlennek állandó színház szerepeit London legmenőbb társulataival és deszkáin. A darab is jó, a Vágy Villamosán kívül talán még a Macska a forró bádogtetőn lehet meg az írótól, de ez utóbbi két művét biztosan kötelezővé tenném. Amit majd 10 év múlva meg is ért a kölök. A színház artistic directora pedig Kevin Spacey. Ennyi. A Sweet bird of youth-ot pedig mindenki nézze meg/olvassa el, akinek gondja van a korával, mert rá fog jönni a nagy igazságra. Leírjam a mű mondanivalóját, hogy mire gondolt az író vagy majd a témazáróban legyen kifejtős kérdés?

A go with the flow jegyében elkezdtem bikram yogara járni, acciós, 20 alkalom, 30 font. Azért ez elég kedves, 10 percre a pecómtól. Ez a yoga nem új, van otthon is, több ismerősöm nyomja már régóta. Csak én most untam meg, hogy a Tower Bridge felé fussak, naphosszat a Temze mellett, hahh, és váltottam a 40 fokra felfűtött teremben eltöltött másfél órás yogára. Elég meglepő, hogy hova tud fejlődni az ember, ha megnézem a rakás indiait körülöttem, akik mind-mind-mind fakírok voltak az előző életeikben, mert olyan helyekre csavarják magukat, amitől az én kis hurkáim kerek-perec elzárkóztak. De ráérek és imádom a 40 fokot, ma vettem matracot is, mert hosszútávra tervezek.

És jöjjön, amiről voltaképpen írni akartam, amit kérdeztetek kedvesen, a mai interjúm. 

Szóval, reggel 9 óra, Reuters. Most Andrew-vel beszélgetek, aki a team leader. Ma kiderült számomra, hogy ők, mind a hatvanan a házon belüli több ezer traderernek szoftvereket fejlesztenek és dizájnolják. Van egy irodájuk New Yorkban, egy Bangkokban, egy Párizsban, meg még csomó helyen, csak azokat nem jelezték a világórákon. Andrew már arról beszélt, hogy eddig nem volt itt, aki a külső és belső rendezvényeiket koordinálja, trainer napokat menedzselje, de már k kellene, mert az egész csapat 450 fő, világszerte. A portékából ítélve ők nem fesztivál megjelenésre gondolhattak - akkor két korsó, két vodka-szóda és adjon egy olyan szoftvert is - amikor a kitelepülő rendezvényekről beszél, hanem, ha jól értettem, akkor most például Bangkokban csinálnak ottani Reutersnek bemutatót valamiről. Mutatott egy labort, ahol a trainer és tesztelő napok vannak, olyan kütyükkel, amiket már láttam a Minority Reportban.

A héten Andrew és Esteban leül, hogy megbeszéljék a benyomásaikat rólam és ha tetszenék, akkor leülünk és elmondják, hogy itt mire lenne nagyjából szükség. Erről elvileg a héten visszajeleznek.  

Pénzről még nem beszéltünk, úriemberek vagyunk - majd ott jön a meglepetés. 

Ne kérdezzetek, nem tudom, hogy mit gondolok. 

Próbálok nem összecsúszni és ugyan ma nagyon rossz kedvem volt hajnalban, de miért nem alszom inkább. 

Hah, a céges irodát ellenben kirabolták, fényes nappal, munkaszüneti napon, CCTV hegyek között. Láttam rendőrt és ujjlenyomat-szedőket, sokkal lassúbb, mint a filmekben, de mondjuk, itt nem kellett Hála Istennek senkit körberajzolni. Haza is jöttem, napoztam és olvastam a stégemen, mert eluntam a várakozástot bent. 

Megyek-maradok, megyek-maradok, nem tudom, de már-már, néha-néha sikerül nem foglalkozni ezzel és értelmes időtöltéssel  hagyni, hogy a dolgok kialakulják magukat. 

Fejlemények Nyugaton II. - Hajrá Mari néni

Amint visszaértem a 10 napos Szigetemről, rögvest megcsapott a változás szele az irodában. 

Kedvesek voltak, akik azok szoktak lenni, de nem úgy. 

Kaptam 150 emailt, de nem olyanokat, amiket kellett vna kapnom. 

2 hónapra visszajött az ausztrál egykori sweetheartom - hahh, ma már csak emlék, hogy némely bejegyzés kizárólag róla szólt - bedolgozni egy projektbe és ez volt az az utolsó jel, amit dekódoltam és irodába lépésem után 6 órával telefonáltam az egyik barinőmnek haza, hogy innen engem ki fognak rúgni. 

Másnap, ha nem is ebben a formában, de megtörtént. Az indok az volt, hogy a pénz, amit kértem - nem tudtam volna belőle a Ritzben vacsorázni, de mondjuk kijöttem volna nullszaldóra - az nem állt pariban azzal, amit nyújtani tudtok a cégnek. Ajánlottak egy éhenhalós-gyakornok alatt kettővel fizut, amire én 4 hónap és 2 sikeres helyi projekt lemenedzselése után nemet mondtam. Nem is elsősorban azért, mert ebből nem tudom még az albim sem kifizetni, mert ha látnám, hogy van itt előrelépés és van ennek értelme, akkor megoldottam volna a pótlékot. Emberileg nem tudom azt elfogadni, hogy három hete még arról beszélgetünk, h én vagyok a szilveszteri dzsembori production managere, ebben a minőségemben járok megbeszélésekre, szerződésem van és új telefonom és új névjegyem...majd egyszerre történik valami és visszavágnak egy olyan szintre, ahol sosem voltam. Anélkül, hogy az elhangzana, h most ez van Ágikám, de 6 hónap múlva, amikor megtanultál angolul és érted végre az angol humort, akkor ebből kiszedünk, tehát döntsd el, hogy akarod-e ezt. Akkor eldöntöttem volna. Így nem állítottak döntés elé, nem volt mit eldönteni. Szeptember 16-án könnyes búcsút veszünk egymástól. 

24 órát sokkban voltam, felmondtam az albérletem, A-val vacsoráztam és folyamatosan arról beszéltem, hogy melyik repülővel megyek azonnal haza. 

Aztán az egyik közvetlen kollégám lelket öntött belém és 48 óra múlva már a friss életrajzommal kezdtem bombázni a rendezvény fejvadász ügynökségeket. 

72 óra múlva már az első interjúmon ültem, 75 óra múlva a másodikon és 78 óra múlva a harmadikat egyeztettem. 

Jó lenne, ha most itt az jönne, hogy 96 óra múlva pedig új állásom volt, 102 óra múlva pedig felfedeztem az AIDS ellenszerét, de azért mindent nem lehet.

Ahogy V megjegyezte, C-3PO-t idézve, 3720:1-hez az aránya annak, hogy Bpesten találok munkát, itt meg nem. Tegnap még azt írtam volna, hogy október elejéig adtam időt magamnak, mert addig bőven ki fog derülni, hogy van-e itt annak realitása, amit elképzeltem, hívnak-e interjúkra, ott meggyőzőm-e őket annyira, hogy benyomjanak ügynökségek közvetlen beszélgetéseire.
Ma azonban azt írom, hogy voltam egy beszélgetésen és képzeljétek, kedd reggel 9-kor megyek a második körre.

Van nekem egy argentin kolléganőm, aki szikrázó személyiségében nem nyűgözött teljesen le: egyszer ebédeztünk és csak azért nem dudorásztam Máté Pétert magamban - egyszer véget ér a lázas ifjúság - mindig azt dúdolom, fejben, ha értetlenkedek, hogy most miért vagyok ott ahol, a dögunalom tengerében - szóval, azért nem dudorásztam, mert legalább 2 évet éltek NYC-ben, 4-et Chicagoban, újabb 2-t Madridban, így valami érdekességet elő tudtam belőle húzni. Van neki egy férje, nem fogjátok kitalálni, Esteban, gondolom mindenkit így hívnak Mehikotól délre. Amikor kiderült, hogy nem velem fog szilveszterezni, akkor mondta, hogy küldjek egy CV-t, mert a férje mindig keres embereket. Pont arra gondoltam én is, mint tik, hogy Esteban mire kereshet embereket, de nyitott lány vagyok, ha lesz belőle Range Roverem, viszek kis csomagokat a gyomromban, addig sem eszek csokit-csokival. Azonban kiderült, h Esteban nem abban a biznicben utazik, hanem Thomas Reuters egyik vezető mittoménkije. Jött a mail, hogy akkor menjek beszélgetni. Beszélgetek én mindenkivel, rá is érek, mert mióta tudom, hogy szeptember 16-án kicsengetnek, a két futó projektem kivezetem, de másba már nem kezdek.
A munkahely-interjúhely, Thomas Reuters, látótávolságban van, Canary Wharf közepén, egy kisebb, de igen barátságos felhőkarcoló. Pontosan 7 percre a lakásomtól, így a hajam még igencsak vizeske volt, amikorra ma odaértem. Esteban pont olyan, mint aminek elképzeljük, leszámítva az Omega Sea Master óráját, amit csak azért tudok, hogy az, mert annak idején P a halálba stresszelt vele, hogy kapta diploma ajándéknak, de az uszodába nem merte levenni, így leszokott az úszásról. (mellékszál). 40 percet csevegtünk, kilátással egy kis öbölre. Személyiség-teszt volt; mennyire fontos nekem a kulturális sokszínűség - állandóan Ázsiában vagyok, Shanghaiban nyomtam egy hónapot, mert azt képzelem, hogy meg lehet tanulni azt a nyelvet vagy voltak külföldi csávóim - hangzott a professzionális válasz. Mi az én igazi erősségem, mondhatom a vezetést vagy a festést, bármit, mondja Esteban - hezitáltam, de a kínai operamaszk festést eltettem jobb időkre és az érzelmi intelligenciám emeltem ki. Ennek kimondottan örült. Mire vagyok büszke, igeeen és mivel magyarázom, hogy adaptív vagyok - hááát, azzal, hogy Bangkokban 2 perc után a járda szélén ettem, pacskerben és nem tévedtem el. (Erre persze az én Nagy és Okos Bátyám később megkérdezte, hogy azt említettem-e, amikor 17 évesen felhívtam őt a Blaháról, hogy merre van az Akácfa utca. Ezt a kis szösszenetet hajlamos vagyok elfeledni, de az én Nagy és Okos Bátyám a velem élő emlékezetem. Jelezném: azóta már megtalálom az Akácfa utcákat.) Kérdezte, hogy mit kezdek azzal a szituval, voltam-e már olyanban, hogy az emberek elmesélik nekem az életüket. Hajaj, mondom, ez az én keresztem, minden helyen, legkésőbb 2 hét után mindenki elmeséli az életét nekem - és nem tettem hozzá, hogy jaja, tegnap pont két órát zokogott a feleséged a vállamon egy templomban, hogy szétköltöztök és váltok.
Elhangzott még, hogy mit nem akarok csinálni, mit csinálnék és azzal zártuk, hogy jöjjek vissza kedden, ha van kedvem, nem tántorított el azokkal, amiket mesélt, és akkor beszélek még a Team Leaderrel is. Utána pedig, ha neki is megfelelek, akkor leülönk és elmesélik, hogy itt milyen irányok vannak és megnézzük, hogy bele tudom-e képzelni magam valamelyikbe.

Ha őszintén megnézem, nyugodtabb vagyok, egyrészt mióta tudom, hogy nem kell ott dolgoznom, ahol dolgozok - valami nem stimmolt, sokaknak meséltem, amikor otthon voltam. Másrészt mióta megint sokat császkálok és szívom magamban a várost, és bármennyire is paolocoelosan (vagy hogy mondják a nevét, brr) hangzik, de minden percben, amit ebben a városban töltök, az nekem jó. Kisimít, hízlal persze, kulturálisan hozzámad - megint állandóan 10 fontos jegyekkel ülök mindenféle színházban és baletten. (Mondjuk a Shanghai Balett: Jane Eyre, az megér egy külön posztot, mintha Mátyás felesége Beatrixről táncolna el valamit a híres mozambiki társulat. Nem volt rossz, én nagyon élveztem, de ne ezzel kezdje, aki még nem látott balettet.) Megint 30 fok van és zsizsi-pezsi, mindenütt.
Nem tudom, hogy mi fog történni kedden, nem tudom, hogy októberig találok-e valamit itt. De amikor lehull, az, ami idén február 12-én Hong-Kongban lehullt (mi végre hát, ha nem lesz családom nem lesz, de én ráérek mindenre, megnézem hova sodor az élet ésatöbbi ésatöbbi), szóval, amikor ez lehull, teljesen izgaott leszek, a lehetőségek tárházától. Lehetek pincérnő - 15 éve vágyok rá, hogy kipróbáljam, bár akkor még kicsit nagyobb volt a tolerancia-szintem, valószínűleg az első idiótára ráönteném a sörét; lehetek eladó a luxory kedvenc cipőboltomban - és kaphatok ajiba olyan pipellőt, amit sosem tudnék megvenni, de felvenni sem a körútra; lehetek személyi asszisztens v kisegítő a Harrodsban; önkéntes Down-kórosoknál és alapvetően vadakat terelő juhász.
Most akkor az van, hogy kis időm még van, lényegében, amíg el nem fogyik a pénzem - ez a lakás miatt mondjuk október közepe ohne munka, kis munkával tovább ér a takaró - addig mórikálhatok itt a mi leszek, ha nagy leszek témakörben. Hazamenni lehet utána is, meg előtte is, meg állandóan, nincs abban semmi rossz. Csak várom a jeleket, hogy merre tovább a lenini úton.
Ez nagyon kamasz?

Reisefieber

Naon szívesen írnék arról, h milyen szép, amikor ülök a kis stégemen, iszom a chilei boraimat a minden estére jutó vendégekkel, miközben hallgatjuk a kacsákat és sirályokat. És nézzük, ahogy eltűnik a lemenő nap az öböl 200 méterrel arrébb fekvő másik oldalán álló felhőkarcolók megett. Kis mediterrán házacskák, teljes csend, amit csak a hajnali sirályébredés karattyolása (milyen hangot ad ki a sirály?) zavar meg - de majd hozzászokok valahogy ehhez is, hja. Egy kicsit jobb, mint a kukáskocsik v a Family Frost. 

Ha valakit érdekel, akkor annak megírom. (ld. még mellékszál című bejegyzést.)
Fülledt meleg, rettentő páratartalom, megint 32 fok és csupa mosoly, itt a bankárokkal a Canary Wharf-on.

Vagy mesélnék arról is, h tegnap voltam szilveszteri rendezvény megbeszélésen, ahol egyedül nálam volt A3-as print térkép - mondjuk nem megyek el enélkül megbeszélésre 10 éve és ez meg is hozta a gyümölcsét, mac-ek ide, k high-tech irodák oda. Mivel most az a fázis van, h be kell bizonyítanom, h megérem a pénzemet és rettentően elengedhetetlen vagyok a sikeres kivitelezéshez, ezért a találkozó után olyan kis memót rittyentettem, h büszke lehet rám minden corporate spirit. Mondjuk, a hátsó szándék is megvolt bennem: akinek a dolga lett volna, az nem írta meg, uh nagyon kedvesen fűnek-fának körbeküldtem, lássák csak, h én dolgozok. (Hiába, a Kárpát-medence szelleme a DNS-emben van.)

Az csoportdinamikában n érdekes, h lett vagy 6-8 új ember hirtelen az irodában, így én már simán a régiekhez tartozok és olyan nagy arccal járkálok, mintha nem 3, hanem minimum 30 hónapja itt dolgoznék. 

De most semmi ilyesmiről nem bírok írni, mert holnap este hazamedek kicsikét és ugyan az égegyadtavilágon semmi nem hiányzott április óta, most, h tudom, h megyek, már k be vagyok zsongva. Nem lesz nagyon őszinte a vakáció, mert Szigetre megyek és ott azért Bpest a legjobb arcát szokta mutatni, azonkívül, h lesz programom folyamatosan, nem kell már a harmadik napon otthon ülnöm magányosan, és várni, hogy talán valakinek eszébe jussak és visszahívjon. Lesz nyüzsi-pezsi, fröccsike pálinkával, de jelenleg azt feltételezem, h rám fog jönni a hoppáré és majd erősen fogom magam sajnálni, hogy vissza kell jönnöm a sirályok közé a nyugalomba. 

Most, mindenesetre bepakolok, megvárom a mosás, h lemenjen, majd visszaslattyogok még egy koktélt meginni. Miközben n n n n várom, h jövő héten intézhessem a Tb-met, vehessem a heti bkv bérletet, lángosozhassak, kolbászozhassak, fújhassam az orromból a port, tovább süljek a 40 fokban és Class FM-et hallgathassak. 

Tehát, egy kis szünet következik, de csak London tekintetében, a belső fejlődésem nem akaszthatja meg ez a kis hellosziaszevasz otthon.

-----------------------------------------------------------------
Nem koktél volt ma, hanem egy isteni indiai kifőzde, végrevégre. Csipős, tikla, takla, mittoménmi, de végre ettem jó indiait itten. Eztán akkor rajta a vendégek menüjén. 

Feudalizmusból jöttem

Néha igazi magyar vagyok itt.

Tudjátok milyen szitunak nem voltam tanuja itt 4 hónap alatt? Annak, h a buszsofőr rábx-ta volna vkire az ajtót v nem várta volna meg a futó utazót. Minden alkalommal lenyűgöz ez.

De az is, h a minap zárás után 20 perccel érkeztem a local Sainsbury ajtajába, h vegyem az esti szőlőmet. Megnéztem a nyitás-zárás időpontok feliratot, lemondóan sóhajtottam, és akkor előtoppant a biztonsági őr, kacsintott és mondta, h menjek még be, de ne tartson sokáig. Nem a k anyám, h zárás előtt 20 perccel próbálkozok, már zárjuk a kasszát és felmosunk, mi is emberek vagyunk, hanem konkrétan zárás után is még volt bent élet.

Vagy a héten, amikor teljesen hülyének nézett egy másik biztonsági őr a Tescoban, midőn bemenetelkor megmutattam neki, h van nálam egy Sainsburyben vásárolt doboznyi szőlő (én ezen élek itt). Kérdezte, h csipogott, amikor bejöttem? Mondom, h nem. Akkor? A totális értetlenség ült ki az arcára és én meg nem kezdtem magyarázni, h ahonnan én jövök ott n súlyos következménye van annak, ha nem kapok kis matricát a máshol vásárolt árura  sekurititől belépéskor – csippenés ide vagy oda.

Vagyvagy, amikor a berendelt ruhácskáim-cipőm megérkezik és persze visszaküldöm a cipőt, mert rájöttem, h abból a pénzből inkább ennem kellene. De hónom alatt a dobozzal becsaplatok a postára, ott pedig nem értik, h miért akarok még nagyobb dobozt venni a meglévő cipős doboznál és abba dobozolni a pakkot. Mondom, mert megsérül a szállításkor és nem mondom ki, h mert ebből ki lehet szedni simán.. Miért sérülne meg a szállításkor – kérdi a dolgozó és én nem tudom elmondani, h azért, mert ahol én jövök, ott nem lenne elég egy k nagy befőttes gumi egy ultra vékony dobozra, sosem érne vissza a cipő a rendeltetési helyére.

Tudom, h minden normális országban ingyenes a számlavezetés a bankoknál és ingyért van a kártya is, de amikor a savings accountom nyitom, csak megkérdem, h a második számlám is ingyen van-e. És nem értik. És megint az öreganyámnak érzem magam.

Hja, amikor visszaviszem a ruhát a Banana Republicba, mert fel sem próbáltam (k nagy sor volt), uh persze nem lett jó. És az egy dolog, h visszaadják a pénzt, de az milyen, h odateszem a kártyám, amivel vettem és arra teszik vissza, iziben?

És mivel új helyre kecózok, felhívom az APEH-et, h csókolom, akkor új lesz a címem, tessék mondani, itt kell ezt bejelenteni? Itt is lehet, mondja, hova költözik. Elmondom, leírja, rendben. Telefonálok tb-be, ott is azzal kezdem, h csókolom egyrészt megváltozik a címem – köszönjük, rendben, már bent van a rendszerben. Oh, akkor itt egy szisztem van, és össze van ez kötve? És nem kell 100 helyre leadnom? Nahát.

Másrészt, tetszik látni a rendszerben, h befizettem a büntimet, mert nem tudtam eldönteni, h a fizetési határidő július 6 vagy június 7. (06.07 v 07.06), mert nem mindig tudom, h ők milyen sorrendben írják ezt. Szóval, tetszik látni, h bedelláztam a 300 fontot, a 22 helyett? Igen, látom aranyom. És akkor miért tetszett írni a levelet, h visszatetszik adni, de ne forduljon elő máskor? Mert befizette és ezzel lezártnak tekintjük az ügyet. De ne forduljon elő máskor.

Lassan mondom, h mindenki megértse: befizettem a kirótt teljesen jogos büntetést és azt pedagógiai jelleggel visszaadja a TB, h ne forduljon ez elő még egyszer.

Nem véletlen, h ezek tudtak egy világbirodalmat menedzselni. Egyszerűen nem megy el az energiájuk 75 százaléka azzal, h egymást szívatják. 

Az Első Negyedév

Bevezetésként annyit, h aki ismer, az pontosan tudja, h eating disorderem van, már jó pár éve. Nem hányok, csak vagy n jól szoktam lakni, kolbászt kolbásszal és halat hallal és kis krumplifőzelék és nasi itt és nasi ott, vagy napi egy dobozos colat nyomok, kis csokival, aztán szevasz. Miközben mindennap tornázok, h ne hízzak 48 kg-nál többre. Na, itt sikerált, gyakorlatilag 2002 óta nem voltam ilyen dagadt. Állandóan eszikélek és a futás a hasam, azt nem viszi le. Minden nadrágom kihíztam – thanks God kánikula van – és a múlt héten megtörtént a rettenet: megpróbálták átadni a helyet a metrón, mert azt hitték, h terhes vagyok. Mikor rájött a csávó, h nem ez a helyzet, az arcán rajta volt, h élete legnagyobb hibáját követte el, én pedig napokig teljesen bekészültem. Ma megint megtörtént ugyanez az eset, azzal a különbséggel, h elfogadtam a helyet, leültem és a következő 20 percet békében olvastam. Hja, evvan. Majd lefogyok, amikor rossz kedvem lesz és/vagy ősz lesz, meg tél, addig meg élvezem, amit nyújt a szituáció. 

Mindenkinek meg kell találnia a saját Londonját - mondotta a nagyon bölcs helyi pedikűr-manikűrösöm.
Ez egy átjáróház, ugyanis. A város maga is, ettől is könnyű itt beilleszkedni. Mert illeszkedsz az olaszok közé, amikor érted, mit üvöltöznek a metrón és érted, amikor csendesebben arról beszélgetnek, h mit vásároljanak hazafele. Illeszkedsz az orosz pultoshoz, aki érzi rajtad, h te sem lehetsz helyi, uh kicsit több alkoholt tesz a koktélodba. Illeszkedsz a színházak max 1,5 havonta változó repertoárjához és ironikusan elmosolyodsz, h itt 5 év múlva akkor nem nézhetnéd meg a Machbetet még mindig a Katonában - csak a Egérfogót, 40 év elteltével, de az más, ugyebár. Simán kapcsolódsz a pakisztáni éjjel-nappali boltoshoz, ahol veszed a lottódat; ráncolod a homlokod, amikor a macedón főbérlőd azt mondja, h lehet, h majd hazamész  januárban, de szerinte vissza fogsz jönni, mert, ha már most sem hiányzik a zédes otthon, akkor nem fog az félév múlva sem. Illeszkedsz a vmi miatt pár évig itt állomásozó magyarok közé; ami nekem egy meglepő élmény az életemben, hiszen sohasoha nem mentem oda magyarokhoz külföldön, már távolról felismertem őket a szalámis szendóról a szicíliai helyközi járaton vagy a morgásukról Pekingben és az elég is volt. De itt vannak páran, akikkel kimondottan kedvelek időt eltölteni.
Nem illeszkedek még a brit társadalomba, de már hatalmasat léptünk előre, mert múlt hétvégén 2 kolléga elhívott a kertjükbe grill-partira. Az est igen fontos része volt, h milyen zombi filmet nézzek meg még, amiről nem tudtam (the shaun of the dead, azok kedvéért, akiket érdekel ez a műfaj még) ill. n n n nevettem magamban, amikor egyszer csak az egyikük elővette a telefonját és azt kérdezte, h "Do you guys wanna see a cool app?" És mutatta, h h lehet felismertetni a csillagképeket. Tudom, h régi app, de nem tudom elképzelni, h a barátaimmal ülünk a teraszon és mondjuk G. felteszi ezt a kérdést. Szóval, a meghívás kedves volt, hoztam is kölcsönbe könyveket, de valszeg nem az én korosztályom.
Nem illeszkedek még a brit társadalomba, amikor elhívnak céges baseballra - nem arra, hanem runnerre v mire -  és ugyan hajlok rá, h elmenjek, de mivel a wikipediat olvasgatva fél nap alatt sem értem meg a szabályokat, nem érzem azt, h odaálljak és minden labdaütésnél megkérdezzem, h most merre szaladjak és egyáltalán nekem kell-e ütnöm.
És nem illeszkedek a brit társadalomba, amikor a hozzám érkező v csak a városban rövidebb időt töltő ismerősök-barátokkal nevetgélek hosszú hétvégéket. Nyilván, ez kényelmesebb, mint megerőltetni magam és résztvenni társalgásokban, amikben nem akarok.

Negyedéve itt vagyok. Ez semmi egy rendes emigráns életében és semmi, ámbátor semmi időtartam egy emberöltőben vagy akár annak bármely szakaszában. De mintha ezer éve lenne, mintha sosem éltem volna máshol. Vannak a rosszabb percek-órák, amikor valami történik - jellemzően a munkahelyemen -  ami valós vagy vélt problémát gerjeszt bennem és ettől azt gondolom, h nekem bizony nagyon rossz és majd haza fogok menni. Majd. Mert sosem azt gondolom, h most azonnal csapot-papot, hanem majd ..most éppen januárban.
A szerződésem szóban meghosszabbítva január végéig, bértárgyalások folyamatban. De ma már végigültem egy 2 órás megbeszélést, ahol többször elhangzott, h a szilveszterben mi lesz a kifejezetten Ági feladat. Például holnap egyedül megyek helyszínbejárni, a Temze-partra, oda ahol a tűzijáték alatt 200ezer ember fog toporogni és nekem kell 50 olyan helyet kijelölnöm, ahol elhelyezhetjük és rögzíthetjük a nemmondhatommegmit.
Betettek egy számomra szerintem mentor típusú ember mellé és így, ma 3 hónap leteltével, leírtam egy emailben a brit főnökeimnek, h thanks for making it happen. 
És néztem 3-4 lakást (zugot indiaiaknál, kérek-e egy kis curryt, elegánsabb studiót vonatállomásra nézve, menőbb 1 hálószobát vonatállomásra nézve, studiót Szaud-Arábiában, ahol talpig kendőben rollereztek a lányok, de mindenki kedvesen útbaigazított, bár mondták, h a parkon szerintük nem kellene most átsétálni).
Majd megtaláltam és beleszerettem az új lakásomba, első pillantásra. Canary Wharfon, a felhőkarcolókra néző ablakkal, a folyó kis öblétől 1 méterre, nagyon-nagyon helyes főbérlővel, aki a zsánerem és a 4 lakásos társasház másik emeletén lakik a, khmm, feleségével. Küldök majd képet róla - már a lakásról és a környékről, nem a vörösesszőke bankár fiúról, aki David. Ahh,  ki ne akarna felhőkarcolók és stégek között sétálni, nap, mint nap? Holnap kifizetem a sec. depositot és jövő hétvégén költözés van.
Kérdeztétek többen, h miért költözök, minek szívatom magam még ezzel? Egyrészt itt benne a levegőben a you have to keep moving, vagy legalábbis az én levegőmben ez van. Másrészt, imádom, h újabb városrészbe mehetek, ahol mondjuk konyhám is lesz és süthetek végre tortát v bármit, mert még nem vagyok eléggé dagadt. És mert mindenkinek meg kell találnia a saját Londonját és valami miatt azt érzem, hogy ott közelebb leszek kicsit hozzá.
Hogy az én szakmai és belső fejlődésemhez miben leszek közelebb 2014. (uhh) január 10-ig, azt nem tudom. Azt olvastam a kölcsön skandináv ponyvában, h ne koncentrálj egyetlen dologra, amikor nem vagy benne egészen biztos, h mit is keresel, mert akkor elveszted a sok minden mást, ami szembe jöhet. Így, ha egy mondattal kellene metaforát állítani a módosulásban lévő tudatállapothoz, akkor azt mondanám, h kérek egy gyrost és most mehet bele minden. 

Kozmikus Napok

Történik: Londonban
Amikor: 2013. július 4-5-én
Amiért: A Kozmikus Napok, amikor minden összecseng

Nem, sajnos még nem Harry jött szembe, de július 5-én gyakorlatilag ő is jöhetett volna.

Van nekem egy dönörű ruhám. Tudom, h amikor felszínes napom van, akkor mindig azzal jövök, h van nekem egy dönörű ruhám - és persze hozzá szandim v csizmám - de mint tehetek, ha jó pár éve úgy (is) járom a világot, h itt egy ru-ha, ott egy ci-pő, zsákomban minden jó. Például Kuala Lumpurban voltam ám azon a piacon, ami ellentétben a többi fake piaccal, azokat a Ralph Lauren és Hilfiger termékeket tartalmazza, amiket ottan kilopnak a gyárból. És depisebb magyarországi napjaimon nemhogy kiszámoltam, h hány pólót kellene behozni (50), h nullszaldós legyen egy 5 napos KL utam, hanem ki is próbáltam, h befér-e a nagy piros bőröndödönömbe az 50 póló. (befér). Itt jelezném a VPOP munkatársainak, h sosem adtam erre a fejem, mégsenem. Vagy a texasi outlet is hazajött velem. Meg a bangkoki minden. Szóval, imádlak globalizáció. 

Na, van nekem egy dönörű ruhám. Hong-Kongban vettem és mivel most azért ülök itt, mert HK-ban eldőlt valami, természetes - így utólag - h az a ruha is kozmikus jelentőséggel bír. Sárga alapon barna manga arcú kínai gyerekek, kaligráfia és lágy vonalvezetés. Anyagát tekintve selyem és szatén között, mintha egy k nagy háromszög lenne rajtam elől és hátul is, vállaimon sárga pánttal összemasnizva. Bő, nagyon, de oldalt combközépig felsliccleve, fiúk kedvéért: felvágva. Ehhez van egy szépséges barna-sárga bőr pántos magastalpú igen mutatós szandim, amit 2 éve vettem Houston mellett egy akkora outletben, mint Győr, de kellett hozzá két év, h megfelelő ruhám is legyen vele. 

Ezen csodában és összeállításban mentem pénteken dolgozni, mert hőségriadóban az ember kánikulára öltözik. 

Ebben az igen aszexuális országban, ahol a kőművesek SEM kiabálnak az ember lányának és ugyan a pezsgőkoktéljaimat javarészt kifizetik ismeretlenek, ruházkodásra nem szokott beszólás érkezni. Egészen a sárga ruháig. A munkahely liftjéből kiléptem, fiatalember utánam kiáltott, h nice dress. Hazafele az obligát pub után, egy X5-ös BNW lelassított és két agyontetovált, igen magasan képzett úriember kiabált vmit, amiből csak a "dress" szót értettem. És végül a buszon mellém ült Dave, aki olyannyira fűszagot árasztott, h már attól a 6 perctől teljesen beálltam. Kérdezte, h honnan van a ruhám. Mondom Hong-Kongból. Mondja, nahát, ő buddhista v kong-fuzik v mittoménmi, érthetetlenül beszélt, de a lényeg, h ott vmi templom van, ahova egyszer el fog jutni és sose jön már haza. Mondom, ezt ismerem. Mondja, ő már 20 éve él Londonban, már nem hiányzik neki Jamaika, de HK-val sokat álmodik. Aha. Vhogy nem győzött meg, h lelkitársak lennénk. Aztán mondta - huszáros fordulattal - hogy megadja a számát (ő, nekem, ez London, baby, legalább nem tolakodó az én számommal) és hívjam fel, menjünk igyunk kávét és közben majd scrabble-t játszunk. Scrabble-t játsszon mindenki az anyanyelvén, de gondolom ez itt a megmutatom a bélyeggyűjteményem szinonimája. (szinonimára vagy 10 pont is járna a scrabble-ben). Szeretteim és rokonaim megnyugtatására jegyzem meg, h nem fogok kávézni Dave-vel. 

Nem mintha, nem nagy dolgok ezek. De a hőség itt is mindenki agyára megy. 

Nekem a hátamra, karomra, mert a második hétvége, h harminc fok felett vagyunk és nem vagyok hajlandó kenni magam, mert a. minden perc egy ajándék b. nem hiszem el, h Angliában le lehet ennyire égni. Pedig de. Jövő héten, egész héten ez lesz, next weekend be fogom kenni magam, csak félek, az elijeszti a nyarat. 

És a Figyelmes Olvasó kérdezheti, h amit olvasott, az csak egy nap leírása, hová lett a csütörtök. Hát, az a másik posztban vagyon, amiben leírom, h életemben először kiálltam magamért és lett is eredménye. Mert eldöntöttem, h ugyan nem tudom, h akarok-e rend.szervezőt játszani már és nehezebb napjaimon mentem volna haza és mennék is, de tudom, h arra még nem készültem fel. Úgy szeretnék hazamenni, h eljutottam oda, ahova belső fejlődésileg akartam és ez még nem augusztus. Így ha héten aláírunk - van még egy lépés hátra - akkor ez azt jelenti, h mindenki foglalhat jegyet, a londoni szilveszteri főrendezvény csapata fog egy magyar lyányt tartalmazni.