Have a merry one!

Kontinenseken átívelő, ökumenikusan melegfrontos karácsonyt, mindenkinek. 

Sajtóközlemény: fél év számokban

Huss, ma féléve, hogy betámadtam, nagy elánnal. Az elán ugyan aznap nem nézett ki nagynak (brühühü), de belülről lassan az lett. Vagy levődésben van. Sok-sok-sok-sok minden történt és zajlik, a jövő mozgásban van, hogy a klasszikust idézzem, de azt az irtózatosan nagy banalitást el tudom mondani, hogy az alapvető különbség az itteni létezésem és az otthoni napjaim között, hogy otthon csak várom, várom és várom a másnapokat, a jövő heteket, tavaszokat és negyedéveket és a valamit mindég, itt ellenben az aznapjaim is elviselhetőek, mit elviselhetőek, nem akarok belőlük másnapokat. Prózaibban? 

Tessék:

5 munkával töltött hónap, 3 (sikeresen) lemenedzselt rendezvény, majd 3 kétségbeesett nap, 10 darab állásinterjú, irdatlan mennyiségű életrajz, 1 adószám, 1 tb szám, 1 könyvelő, 2 bankszámla és jövő áprilisban 1 adóbevallás. 

Közel 3245 km metrón, nem számolom ki, hogy mennyi busz és séta: ezek egyik perce sem idegesítő, hiszen nem a Boráros téren várom a szakadó hóesésben a 2-es villamost vagy a Móriczon a tömött 7-est. Hanem üldögélek az emeletes busz tetején és bámulok vagy olvasok a metrón. Hoppá, vagy hajókázok. 

Minima 200 sporttal töltött óra: a 2db félmarton; vagy a vasárnap délelőtti frisbee klubbom, amit nem akartam elmesélni, mert sokkal gázabbul hangzik, mint amilyen, mindenkinek kellene életében kicsit csatlakozni vmilyen frisbee klubhoz, nagyon polgári érzés, arról nem beszélve, hogy a Hyde Parkban játszunk és az a csapat neve, hogy Jekyll és Hyde, ami szerintem vicces; a lenyűgöző bikram yoga, aminek következtében már, ha megfogom a lábfejem belülről, elkezdek előre hajolni, akkor a fejem teteje mögül előbukkan a talpam - most persze összevonhatjátok a szemöldökötöket, h vajon miért akarnám, hogy a fejem teteje mögül kibukkanjon előrehajolás közben a talpam, de erre azt tudom mondani, hogy, aki nem próbálta még, az nem tudja mit veszít.

Saccra 15 komoly kulturális élmény: koncert (Beyonce és Rolling Stones), humoristák teteje (Eddie Izzard), színház és felolvasás és 1 Jesus Christ Superstar musical 43 év után újra színpadra állítva - és anélkül, hogy elkezdeném ismertetni, ennek a szereposztását, a színpadképet, a hihetetlen profizmust az énekben, koreográfiában, a humort, az innovációt, azt, hogy tulajdonképpen született egy új mű a mára alkalmazva és senki nem akarta emiatt szakrális nyállal leköpni a rendezőket, szóval, enélkül jelezném, hogy ez a 2,5 óra nekem elég volt ahhoz, hogy tudjam, igaz a mondás, miszerint who is tired of london, tired of life.

3 lakás - miközben Bpesten egész életemben egyszer költöztem (amire emlékszem) és a két hely között 4 buszmegálló volt - azt szoktam mondani, hogy 25 éves koromban (amúgy 2001. szeptember 10-én) deklasszálódtam 4 megállót, mert lefele költöztem (a hegyen). A 3 lakás összesen nem volt itt 50nm, de ez Istenes, elférek, cipőim elférnek, hálni járok haza, a többi csak evilági hívság. 

1 elfuserált ausztrál szerelem - mely egyszer értelmet kap, ha összefutnánk, mondjuk a Borároson majd vagy Balin, megmagyaráznám, hogy én sokkal értelmesebb lány vagyok annál, mint, amit mutattam magamból, hja, mindenkinek van egy álma, viszem haza az ausztrál zászlót, hátha betörne egyszer egy ausztrál banda, mondhatnám, h hello mate, jóléti bűnözés, de ha nem futunk össze már soha, akkor is jó volt ez révedezni.

Olvasással töltött órák száma: komplett napok

Bárban töltött órák száma: 84

Vörös hajú fiúk csodálata és kedvesen rájuk mosolygása: komplett napok

Önsajnálattal töltött órák száma: 9

Önsajnálat miatt egészben megevett szardíniai kolbászos pizzák száma: 3

Sírással és hüppögéssel töltött órák száma: 3

Itt lévés miatt Istennek hálát adással töltött órák száma: 4 millió

Megfogyva bár, de törve nem

Úgy gondoltam, arról írok ma, hogy érdekel mindenki, aki idejön, aki engem választ: lehet turista és lehet olyan, aki letelepedni és új életet kezdeni szándékozik. Sokszor, sokat figyeltem az elhajózó ezreket, százezreket, akik a kirobbanó éhínséget, zsúfoltságot, bűzt, tűzvészt és veszteségeket úgy gondolták megoldani, hogy gyűrött zsebkendőjüket szorongatva felszállnak egy lélekvesztőre és elhajóznak nyugatra. Ahol éhínség ugyan nem volt; zsúfoltság csak addig, amíg nem mentek egyre beljebb és beljebb; bűz a mindennapok velejárójából egyre ritkábban látott vendég lett és a tűzvész nem az volt már, mint nálunk.Vagy elhajóztak kényszerből, majd szeretteiket, ismerőseiket, illetve a híreket követve, nagyon-nagyon messze délre mentek, ahol 200 év múlva mind azt mesélték, hogy a felmenőik fegyőrök voltak, áhhh, mindenki fegyőr volt, nyilván. 

Veszteségek voltak, eleinte úgy gondoltam, hogy ezek veszteségek, de végül - elhittem, hogy a történelem és a történetünk fejlődik. Nyilván; láttam ezt gyakorlatban, de hozzá is tett a megértéshez, annak a szakállas embernek a történelem során minden jobb lesz és fejlődünk nézete, aki itt fekszik a Zone3-ban, kis (fej)szobra van és egészen érdekes módon a Soho-ban egy mai bárban, akkori söntésben írta a Kommunista Kiáltványát. Mert mégis, hol máshol írta volna. 

Nem megy könnyen az elválás. Múlt héten két interjún voltam, az eheti két jelenés már megvolt, pedig most tartunk hétfőnél. Egyre jobban néz ki az életrajzom, nem állítanám, hogy távolodunk a valóságtól, mondjuk úgy, hogy árnyalódnak bizonyos pontok a szakmai múltamban. Mindeközben csütörtökön kaptam egy meglepő telefont otthonról, amelyben értesültem arról, hogy még van, akinek eszébe jutok, akinek most kimondottan nagy segítség lenne, ha kicsit dolgoznék nekije. És akkor pénteken is jött egy ilyen kérdés, hopp, el is feledtem, h neki ma ígértem választ, és ugyan csak azt tudtam mondani, hogy várjuk meg a hétfő-keddet, de mintha számítana, ha lennék.

Ma nem kaptam meg álmaim egyik állását és akkor mi sem értelmesebb döntés, mint, hogy a csodás és napfényes és vidám és kacagással teli november-december Budapesten talál. 

Nem Ajrópán keresztüli hazabukdácsolással, melynek bizonyos pontjait kimondottan vártam, hanem felnőttmódra hazamenetellel, Istennek hálát adással, hogy egy fény lennék, olyannyira, hogy projektre is felvennének, a kajakomig, csak legyek és csináljam. 

De nem vagyok szentimentális, nem szoktam az lenni. Ha valaki kérdezné - de mondjuk nem szoktunk ilyenről beszélgetni a haverokkal közgyűlésen - akkor azt mondanám, hogy az 1666-os tűzvész után, a pápista összeesküvés hiedelmének éveiben épülő Szent Pál Katedrális árnyéka az énképem. Felhőkarcolók ide - Tower oda, de ez az épület minden szögből befolyásolni tudja azt, amit hazavisz, aki hazamegy. Tornyosuló, szürkületet áttörő, Blitz ködéből diadalmasan és méltósággal kibukkanó, önmagában nem kételkedő erős alapnak gondolom magam. 

Ezért fogadom érdeklődéssel azokat a százezreket, akik minden időszakban, zivatarban tódulnak. Ez nem olyan olaszos érdeklődés, hogy egy-egy fagyiárus formájában kedveskedek nekik, pincérként flörtölök vagy Prada szemüvegkeretes öltönyösként elismerően végignézem a lábaik vonalát - mindig mondom az olasz kollégáknak, hogy fel kellene nőni és nem az efféle primer jókedvekre apellálni,  mert abból nem lesz progresszió, de Milánón és Velencén kívül a többiek ezt nem értik meg. 

Azért fogadom a jövevényeket érdeklődéssel, mert nem veszítek velük, hiszen hozzánk tesznek az idióta szokásaikkal, a megfakuló fényképeikkel, a fűszereikkel, a néha egészen elképesztő ragozásaikkal és kiejtéseikkel, de főleg a hitükkel, lojalitásukkal és akaratukkal. 

Nem megy könnyen az elválás, nem bírom az átmeneteket. Ma délután eldöntöttem, racionálisan - amit sosem szoktam - hogy akkor most kicsit haza, dolgozunk két hónapot, majd január 15-én huss, a kajakommal a hónom alatt el Bangkokba és a kambodzsai határra. Két hét a térerő nélküli világban - én, akinek amúgy a vas és acél és üveg a kombinált jele az óvoda óta - majd 3 hét, a még nem tudom hol, de most Indonézia felé tekergetem a földgömbömet irányba, szigorúan ismeretlenekkel, akikkel Isten illetve Buddha háta megetti városokban és hostelekben vagy épp 20 milliós Jakartákban futok össze és kötődök össze napokra. És aztán haza, lassan itt a március és azt érzem, hogy áldozatok  - talán elsősorban imádott gépjárművem áldozata árán - de én, akkor ide, áprilisban, legkésőbb, visszajövök. 

Újra nekilátok. Nagyobb alázattal. Most nem klappoltunk, de nekem itt jó. Pont ma tudtam kimondani az obligát, "mondd már meg nekem, hogy miért vagy itt" kérdésre, hogy értsd meg, évek után újra tudom mondani, hogy a helyemen vagyok. Csak még egy valami kellene, valami hiányzik - tettem hozzá gondolatban - de mintha, itt közelebb lennék ahhoz. Mert a Kárpát-medence csak a saját hülyeségem hangjait veri vissza, itt ellenben kapok friss levegőt. 

Néha elmennek. De, aki idevaló, aki megérezte, hogy mit adhat egy magában már nem kételkedő-, egy nem kompenzáló-, felnőtt- és fejlődése teljében lévő közeg - az visszatér. Jönnek-mennek, a kis bőröndjükkel, a tompuló emlékeikkel, a vágyaikkal, a hitükkel, hogy ők valami mást szeretnének az életükből kihozni, az elkámpicsorodásukkal, a letörtségükkel, a nyavalyáikkal és a rosszindulataikkal. Nem mondom, hogy könnyű őket megérteni, de nem is a feladatom. Azzal segítek nekik - és magamnak illetve a már lecövekelt többi 10 milliónak itt - ha nem veszem el a hitüket, ha táplálom és erősítem bennük azt, hogy itt felgyűrt ingujjnak helye van. A többi jön magától. 

Elmegyek. Hagyok itt dolgokat - az ágyneműimet, a szennyestartómat, talán pár cipőt, könyvet -E-nél elfér. És itt hagyom a nagy arcomat, hogy jöttem egy szerződéssel és akkor már nyugdíjig nem kell küzdenem. Itt hagyom a hülyeségemet, hogy ha rám mosolyog, napokig kitartóan, egy magas szőke ausztrál, akkor nem hiszem, hogy rám mosolyog, mert az elképzelhetetlen, hiszen engem le szoktak cserélni egy fiatalabbra. Biztos nem viszem magammal a kétségbeesést, hogy akkor én éhen fogok halni és megint a Bátyámnak kell adni pénzt Túró Rudira és villanyszámlára. Ezeket be fogom hajítani a Temzébe. 

A többi pedig áprilisban jön magától - mert mindennek helye és ideje van. 

Pár tévhit Londonról I.

Ma könnyebb poszt jön, mert középre nyitok és muszáj néha nem a történész-politikaelmélet végzettségnek csapatnia itt a klaviatúrát vagy nem lesz példányszám - kiskutyák és baba-mama tippek azért nem lesznek. De fogok ám még írni egyet arról, amit Ázsiában minden alkalommal megfogalmazok és rövid szöveges üzenet formájában valamely érzelmi túlcsordulásomban el is küldöm általában V barátomnak - vagyis arról, hogy minden percben nő a csodálatom a Brit Birodalom iránt. 

Ezt majd január-február itt a nyár kajaktúrám után, Ázsia-alsón írom, nem most. 

Tehát a tévhitek, amiket oly kedvesen az arcomba is nyomtatok, mielőtt ide leléptem. 

#1. Én nem bírnék ott élni, mert állandóan esik. Erre, csak azt tudom mondani, hogy muhaha. Egyrészt nekem van a világon a legmenőbb esőkabim, amiben konkrétan megállítanak az utcán Pesten, de itt is, ami k nagy szó ésés jó másfél éve, két milánói ultra designer öltönyös, 50es férfi azt bírta mondani, hogy "non ho mai visto un giubbino cosi cool". Le sem fordítom, mert a lényeget megértettétek. 

Megjöttem áprilisban, ami olyan volt, mint egy április.
A május olyan, mint egy május.
Míg elérkeztünk június 28 - hoz amikortól augusztus 2-ig egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. Azért tudom ezt, mert 28-án grasszáltam elsőre csatornaparton - írtam is róla, ugyebár kedves Olvasó - és augusztus 2-án léptem haza dajdalozni (azt írja a helyesírás-ellenőrző, hogy ezt javítsam ki dalolászni-ra, lassan itt is minden önálló életre kel), és tudom, amit tudok, mert minden évszámot és számot megjegyzek. Össze nem tudom őket adni, de meg tudom őket jegyezni, évekre visszamenőleg, évtizedekre visszamenőleg, mire persze az én Nagy és Okos Bátyám mondotta, hogy jegyezzem meg, hogy amikor összeadom őket, akkor mi jön ki, de szerintem ennyi időm nincs. 

Na, eső nem esett, ellenben 28-33 fok volt, hetekig, az a jó párásféle, ami Bangkokban van, istenes. Többször leégtem, mert minek kenném magam Angliában. És látszott az angolokon, hogy ezt az egészet nem tudják hová tenni, a parkok rettenetesen néztek ki, mert itt demokrácia van, nem beépített locsolófejek, minek is. A népek az utcán éltek, egy borzasztóan dinamikus mediterrán város benyomását keltette az egész, turisták nevetgéltek, angolok ismerkedtek, mindenki megőrült. 

Ellenben, mi itt tízmillióan (7,8 - 10 millió) úgy döntöttünk, hogy ezt nem mondjuk el senkinek, nehogy a sok suttyó, aki még nincs itt -  mert itt nem bírna élni, mert állandóan esik - az is idejöjjön. 

(Jó, ma esik, de pár órát, előfordul, szerintem más városban is.)

#2. Ott nincsenek ősszel olyan szép színek, mint például Bpesten. Nem tudom, h ezt melyikőtök mondotta, de valaki autentik lehetett, mert emlékszem, el is hittem és kimondottan szomorú voltam, hogy kimarad az őszöm. Nyilván, ha kicsit jobban belegondolok, hogy az ősz rozsdabarna színei majd a ruhatáramban felvonulnak és idén max nem festek gesztenyét vagy, hogy tulajdonképpen mitől ne lennének színek, akkor nem keseredek el, komolyan, több napra is. Láss csodát, elképesztő színek vannak. Nem elképesztők, hanem őszi színek: rozsdabarna, sárgás, zöldes-sárgás, mindenféle a panton-skálán, egyáltalán nem fakó a város. Illetve a tévhit alapja az lehet, hogy az Oxford Streeten nincsen ősz, de szerintem ott mitől is lenne, hiszen ott fények vannak, amiben az adott évszak visszaköszön. De az összes park, az idióta mókusokkal, amelyek most tökéletesen beolvadnak a bundájukkal a környezetükbe, nos, az pont olyan, mint a Normafa, mielőtt sportkomplexum lett.

#3. Az angol konyha, na az, borzasztó. A sima angol konyha sem borzasztó, egyáltalán, sok a husika, de ebbe, én mondjuk nem halok bele. Mindenféle pie-ok és halak és desszertek és jaj, de rengeteget ettem itt, össze-vissza. Anélkül, hogy megsértenék valakit....hogyan is fogalmazzak...tehát...amikor megyünk egy világvásárra, vagy a Garfield magyarnak van rajzolva, vagy keresünk valami felismerhető szimbólumot, akkor mindég előjön az a bajszos-csikós-gulyás romantika. Ami egy kis update-re (hehe) várna, mert a Rubik-kockán és az atombombán és a vízipólósokon kívül kellene valami más, kortárs, romkocsmás, Szigetes, magyar 2.0, amivel lehetne egy kicsit ezen a XIX. századi romantikán valamit javítani, mert a világ már nem Ábel rengetegébe vágyik. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy ne sértsek meg senkit, hogy kellene más is, mint a parasztbarokk, ami értelmezhető a Kárpátok véráztatta földjein kívül is. Most ezt miért is mondom? Azért, amiért az angol konyha már nemcsak pie és hal és Sunday roast, hanem egy gigantikus ízvilág serpenyő. És most mondhatja a kedves olvasó, hogy attól még, hogy van itt pizza meg wok - az nem lesz angol, vagy, hogy ugyan rendszeresen vacsizok curryt curryvel, de az sem angol, hanem indiai....Azt kellene megérteni, hogy ez mind-mind-mind angol.
És ez ugyan nem globalizáció-párti posztnak indult, de csak nem bírom ki, hogy ne ömlengjek kicsit arról, hogy azért tudnak ezek a jó népek itt versenyképesek lenni, mert ezek a dolgok, ízek, családi történetek, hagyományok, megfakult fényképek, bezárt bányák, nyíló garázscégek, a Londonban beszélt 250 nyelv  - az itt élő 7,8 millió emberből 1,7 milliónak nem ez az anyanyelve (vagyis majd 20%-ról beszélünk. Mintha Budapest XI. és XII. kerületének nem magyar lenne az anyanyelve) - az mind EGYÜTT brit immár.
Lehet, hogy a hetvenes években ez még egymástól sokkal elszeparáltabban élt és nem volt menő kebab halalt enni vagy etióp étterembe menni (az mekkora nyamm-nyamm pedig, és ellentétben, azzal, amit a magas kulináris- és társadalmi kultúrával bíró olaszom állít, hogy ők csak homokot esznek - ez egyáltalán nem igaz.) Vagyis, lehet itt enni, lehet jókat enni és lehet igazán jókat enni, csak körbe kell nézni és nyitni a bendőt és az agyat erre-arra. Szóval, a borzasztó angol konyháról szóló tévelygés, az egy újabb muhaha.

#4. Nem nő a körmöd és a hajad. 
Rendben, ez nem tévhit. Muszáj megosztanom, mert ha nem lenne döbbenetes a változás, akkor nem tűnt volna fel, hogy itt mennyire gyorsan nő az ember haja és körmei. Talán a pára teszi (#1), talán a sokféle étek (#3), talán a nemtommi, de empirikus tapasztalat és az iparágban dolgozó magyar szakemberek egybehangzó véleménye szerint is így van,  minden magyar ezt állítja.

Ezt a témát még folytatom, egyetemben a "London és a migráció a globalizáció derűjében" vonallal, csak nem akarok egyszerre annyit írni, amennyi elolvashatatlan lenne.
És lassan be fogok jelentkezni a Brit Országimázs Központba, mert egyelőre elég színes és kedvcsináló a blogból kirajzolódó kép, szerény meglátásom szerint.

Pár szóban Londonról és/vagy a magyarokról

Régóta szeretnék másról is írni, mint magamról, csak sosem fogyok ki a témából. 

Ellenben most nem azt mesélem el, hogy ma kicsit jobb kedvem volt, mert a pénteki önéletrajz küldés dömping 14 órás lezárása után, 16:01 perckor behívtak hétfőre (vagyis holnapra) egy interjúra; vagy, hogy hetek óta skype-on végre újra nyomom a kínai óráimat egy iszonyúan cukker otthoni tanárral (jobb is, óccobb is, mint az itteniek) és ma reggel is emiatt keltem a sirályokkal és ez kifejezetten nagyon jó nekem; illetve nem mesélem el kedves embereket, akik úton-útfélen leszólítanak - hogy mit olvasok (jaaaj, sosem kérdezték ezt meg tőlem, de rendszeresen előfordul itt a bkv-n), hogy mennyire egy delightful young ladynek nézek ki (se delightful nem vagyok, se young, de helyes volt a 3 méteres fiatalembertől), hogy mennyire gorgeous az éppen aktuális cipőkölteményem. Ésatöbbi, ésatöbbi. És nyilván, én is - minduntalan- leszólítok embereket illetve itt ez nem leszólítás, hanem a nap természetes része, hogy egymással beszélgetünk, szóba elegyedünk.

(Ágikám, mintha az lett volna a mai elgondolás, hogy nem magadról fecserészel, ismételten.) 

Sokféle, nagyon sokféle magyar van itt. Értelemszerűen, a nagy számok törvénye és a talán áprilisban publikált TÁRKI felmérés alapján, a társadalom egész metszete megjelenik, a betanított munkástól a szellemi szabadfoglalkozásúig, párok, egyedülállók, lányok, fiúk, fiatalok és nem annyira fiatalok, mindenki. Különbség is sokféle van közöttük: van, aki átmenetileg jön, van, aki már állampolgár, van, aki mosogat a szociológus diplomájával, van a megannyi Vállalkozó János, van a nyelvtudás nélküli, van, aki itt hagyja a párhónapos babáját és hazamegy, hogy a social service kezdje vele, amit akar. Van, aki családdal jön és van, aki itt talál magának szigorúan magyar párt. Van, aki a Zone4-be jár Tankcsapda és Ákos és Presser és mittoménmilyen koncertre, van, aki a Royal Albert Hall-ba, egyetemes kultúrára. Van, aki a magyar kifőzdében eszik 5 fontért tökfőzeléket, van, aki maximum néha csinál tejbegrízt (szerzőnk). Van, aki imádja és gond nélkül átveszi a sokszínűséget, részévé válik és van, akit ez megrémiszt, bezárkózik a magyar közegbe és az itteni pakisztániakat cigányozza, frusztrációját és félelmeit levezetve. Sokféle a magyar, mint ahogy otthon is sokfélék vagyunk, miért alakult volna itt ez máshogy. 

Nekem, minden vélt vagy valós nehézségem ellenére szerencsém van. Egyrészt angol közegben dolgoztam és van olyan cv-m, hogy esélyt lássak, visszakerülni oda (ez nem ennek a posztnak témája), másrészt a magyarok, akikkel itt összefutok akár átmenetileg, akár komolyabban, azok nem a cigányozó, homofób, rasszista, angolgyűlölő, önmagát gyűlölő magyarok csoportja, hanem olyanok, akik valamit szeretnének kezdeni magukkal. 

Sokfélék. A pincér fiú az egyik menő étteremben, aki  szegedi bölcsészkaron angol-olasz szakon végzett, öt évet volt smasszer a Csillagban (!!), majd egy éve ezt befejezte és kijött. És aki mondja, hogy ha gondolom, neki van ismerős-rokon kedvezménye, ha éhes lennék, ugorjak be, 50%-ra ehetek nála bármikor. 

A pedikűr-manikűr lány, aki diákhitelből agrár valamilyen főoskolát elvégzett, mert ez volt az álma, köztisztviselő lett, majd lehetőség nélküliséget- és az évek óta 180 ezer bruttó államigazgatási fizut egy pedikűr oklevéllel feloldotta és most soha jobban van - pár év múlva akár önálló szalonnal - mondja. Diákhitelt visszafizette, csak a jegyzőkönyv kedvéért. A spinning oktató, aki négy éve nyomja és saját stúdiót szeretne a többi magyar oktatóval. R a szomszédom, aki majd egy évtizede itt van, kölcsönadja a felmosóvödröt és még rántottát is főz, amikor visszaviszem a vasalót is. A fodrász, aki volt augusztusban egy év után otthon, Pécs mellett, kis falu, de többet nem megy, mert a barátaival már semmi közös témája nincs. És az egyik kedvencem történetem,  A. barinőm, akinek a harvardi és cornelli építészdiplomája Bpestre nem volt elég jó az építészirodákba... Mindegyikük kedves, segítőkész, barátságos és hihetetlenül autonóm/önálló személyiség, hiszen nem nagyon számított a zállamra, amikor újra nekilátott a bárminek.

Ezek nem a konzul haverinám történetei, amik higgyétek el, egészen elképesztőek. 

Mert valóban a világ egyik legdrágább városa, ahova, mint az aranyláz idején, ömlik mindenki Ajrópából, keletről-nyugatról-délről; úgy, hogy a korábban, a világ más részeiről beömlöttek azok, akiknek a gyerekei mára már vagy szép brit akcentussal beszélnek, vagy fejkendőben járnak. Vagy mindkettő. 

De a város befogadja, felszívja ezt a hordát és megtanítja őket/megtanít minket sorban állni a buszmegállóban, két kedves szót odavetni a biztonsági őröknek, szemetet magunk után összeszedni a parkban, magunk elé engedni azt, akinek csak két valami van a kosarában, hogy ne az egész hétvégi vásárlásom várja végig a közértben; és jobb oldalra állni a mozgólépcsőn. 

Ez van benne a levegőben - ezért jön ide mindenki, mert mindenkinek van egy története, amiben Jerzsi, Vaclav, Jorge, Jorgos, Mahmud Ilufer megcsinálta a szerencséjét, vagy csak épp nem halt otthon éhen, vagy csak épp nem lőtték le Bangalor alsón. Vagy csak épp perspektívát adott manikűrösnek-programozónak-fodrásznak-ápolónak-ágikának-pincérnek-Tercsinek-Fercsinke-Katának-Klárának. 

Sokféle a magyar. Akikkel én kapcsolatban vagyok - leszámítva a követség két igen szórakoztató és megbízható és nagyon sokat dolgozó munkatársát - azok nagy része azt mondja, hogy nem áll szándékában hazamenni. Politikai véleményük is van, persze, de ez most nem az az írás. Inkább mondom, hogy fiatal, huszon-harmincéves véleményük van, tervezhetőséget akarnak az életükbe, kiszámíthatóságot. A. kérdezte, amikor pár hete itt volt, hogy ha nincs állásom, mégis miért gondolom, hogy jobb itt nekem. Nem veszekedett, csak próbálta megérteni. Mondtam neki, hogy itt mindenki érzi az amerikai - nekünk, immár brit - álom megvalósulását - ha k dolgozol, akkor lehet belőled valami, édes fiam. Ez van benne a levegőben. 

És tartózkodnék a nagy szavaktól, mondottam már, hogy nem én vagyok a Haza Bölcse. 

Ellenben, azt azért jelezném, hogy ez a pár százezer ember, aki itt van, az nagyon fog otthon hiányozni. A körülöttem lévők nem születtek vállalkozónak, de itt hisznek magukban és hisznek a környezetükben - bármennyire is irdatlan banálisan és amerikaiul hangzik. 

Nem hiszem, hogy egy annyira gazdag ország lennénk, hogy megengedhettünk volna magunknak ezt a pár százezret most; egy '56 és egy '44 után. 

No pain, no gain

Reuters ugyan még nem jelzett vissza, semmit, és ez nálam már inkább a nembe hajlik, mint az igenbe, de ennek ellenére ma 18 órakor, 4 napos töprengés, másodperces hangulatváltások és megannyi kapuzárási pánikként megvásárolt színházjegy után, azt mondtam valakinek, akit nagyon szeretek, hogy köszönöm a magyar viszonylatban igen jó ajánlatot, de nem megyek haza szeptember 17-én.

Meghatódtam egyébként, mert ő megkapta álmai munkáját, amiben ki tud teljesedni és úgy érezte, hogy megbízik bennem és szeretné, ha osztoznék az álmában. Nem sokan szoktak megkérni arra, hogy osztozzak az álmukban. Egyszer Amerikában az iskolaigazgató mondta ezt, már nem emlékszem melyik atlétika verseny előtt, sajnos én sokban nem tettem teljessé, mert már akkor is ilyen hosszúságú lábaim voltak, ellenben a sok két méteres csupa izom fekete gazellával, akik kicsit könnyedebben futottak. (ja, a részvétel.) Életem első komoly munkahelyén tettem teljessé valakinek az álmát azzal, hogy tartottam egy könyvet a Ponton-hídnál Medgyessi Péter bácsinak és rettegtem, h bele ne csússzon a Dunába - a könyv, vagy a toll, vagy a sarkam vagy Péter bácsi. Egy terrorista álmát tettem volna teljessé, ha Firenzében a kivilágított Ponte Vecchionál azt mondom neki, h si, mi trasferisco qua e ti sposo, de hála Istennek, akkor már nagyon nevettem és nem költöztem hozzá, hehe, 20 évesen. 

Ezekhez képest, felüdülés volt a mostani kérés, de valami miatt k sokat képzelek magamról és azt mondtam, hogy én még nem bírok hazamenni. Beszélgettem az itteni főnökömmel, most, hogy már nem nyomaszt, hogy itt dolgozok, őt pedig nyomasztja, hogy ki kellett tennie (tudom, hogy nem az ő döntése volt), kimondottan jóban vagyunk. Azt mondta ma nekem, hogy mióta ismer (tavaly 2 hónap és idén), én azóta azzal nyaggatom, hogy Londonban akarok élni és akkor most haza ne menjek - adjak még kis időt magamnak. Annyival tud hozzájárulni, hogy ha gondolom, még egy plusz hetet dolgozhatok itt (értsd: internetezhetek az irodában) és akkor ezzel a pénzzel támogatja a tartózkodásom. Lassan én leszek ár/értékben az egyik legnagyobb ingyenélő itt a városban. 

Szóval, anélkül, hogy Arisztotelész előjönne megint belőlem vagy a csí, adtam magamnak itt egy kis haladékot, mert én itt még nem végeztem. Vagy még nem vagyok kész, hogy hazamenjek. Még nem jutottam el oda, ahova akartam, még ugyanabba az idegállapotba mennék vissza, ahonnan elindultam. Na és azt nem, sok mindenre ráérek, de arra már egy percet sem fogok áldozni. Segítene persze, ha tudnám, hogy hova akarok eljutni, de erről már annyit, de annyit írtam, hogy magam is k unom.

Nem zárom ki, hogy Reuters még válaszol; a legnagyobb arccal elküldöm már magam minden érdekes rendezvényes munkára; bejelentkeztem egy Down-kóros egyesülethez, hogy jönnék kicsit önkénteskedni; és esküszöm, legalább egy hetet, de szeretnék fekete mosogató lenni. 

Az a megbeszélésem magammal, hogy ha nincs itt munka, akkor halottak napján hazamegyek. 

De csak van valami humora az univerzumnak, vagy anyáméknak a felhőn, lábat lógatva és történik valami. 

Bár, épp London történik, az, hogy novemberben otthon majd hol fogok dolgozni, hájáj, az majd nyomaszt akkor, amikor november van és hó és halál. 

Addig meg ezt igyekszem elhessenteni, k élet, Londonban vagyok elvégre. és mantrázom, amit M barátnőm tett, aki évekig ezzel indította  napját: csinos vagyok, okos vagyok, legközelebb jól választok. 

Go with the flow

Igyekszem fejemet kitartani a hullámokból és keresni a deszkákat magam mellett.

Nagyon helyesek vagytok, kedves és támogató üzeneteket kaptam mindenféle emberektől és ez meghat - gondolom a Télapó is ezért vállalja be azt a hajsza decembert, mert egész évben írogatnak neki a kedves gyerekek. 

Van az ember életében annál nagyobb tragédia, mint, hogy elveszti az állását egy egészen tűrhető városban és hála Istennek van még annyi pénzügyi, morális, lelki (?) tartaléka, hogy kihúzza egy darabig.

De persze, ettől még nem állítom, hogy az elmúlt 10 évem legjobb napjait élem. 

Egyfajta kulturális kapuzárási pánikom lett, mert azt hiszem, hogy ha innen hazamegyek, akkor soha-soha-soha többet nem lesz pénzem arra, hogy színházba járjak. És pláne ilyen darabokat nézzek. 10-12 fontokért beülök a kakasülőre, szépen kinézem, hogy hol van hely a földszinten és a második felvonás már mindig ott talál - Fülig Jimmy és Apukám legnagyobb örömére. Láttam a héten Ibsen: Babaházát (magyar fordításban Nóra) és lelkendezve írtam is kedvenc volt magyartanáromnak, hogy ha ő nem beszél erről olyan érdekesen, sosem olvasom el és a a k életbe sosem ülök erre be 18 év után. Nem kezdek itt színikritikába, de klasszikus darab volt, vér, ló, üvöltés nélkül, csodás szereplőkkel, nagyon jó angol fordítással, ami abból jött le, hogy mintha angolokra - angol mimikára és humorra - írták volna a darabot. A maga idejében ez egy igen merész mondanivalóval megáldott mű lehetett, mindenki olvasson szépen utána a 101 híres darabban vagy a wikipédián vagy ne adj Isten, olvassa el az eredetit - nekem teljesen más volt a mondanivaló (egyáltalán volt mondanivaló), mint 17 évesen. (oszt-szoroz, megkapja hány éves a blog írója). Mondjuk, nekem az is csak 2 éve jött le, amikor elmentem március 15-én megnézni a Bánk bánt (egyedül, mert erre nem volt arcom senkit elhívni), hogy bizony Bánk feleségét megerőszakolják, ő nem áll ki érte, hiszen a főnöke tesója volt (királyné öccse), így Bánk felesége öngyilkos lesz. Na, tegye fel a kezét, akinek ez második gimnáziumban kiadta magát. Vagy említhetném régi barinőm K történetét, aki az egyetemen, egy beszélgetés során említette, hogy Rómeó és Júlia nem is feküdtek le. Akkor kellett neki elmesélnem, hogy dehogynem. Ennyit arról, hogy a kötelező olvasmányokat talán máshogy kellene magyarázni - hacsak nem az a cél, hogy mindenki 20-25 év múlva jöjjön rá a mondanivalókra. Ibsen kapcsán pedig élés logikával azt is fel kellett fedeznem, hogy a skandináv lélek rajza, nekem nem most, a skandináv krimikkel és a 90-es évek végén Lars von Trier Születésnapjával kezdődött, hanem, biza Ibsennel. (Hagyjuk most Veinemöinent, akire a fentiek miatt (is) egyáltalán nem emlékszem, neki még nem volt meg a comebackje az életemben). 

A másik iszonyúan jó darab Tennessee Williams: Sweet bird of youth - ja volt, főszerepben a Szex és New York Samathajával. Aki olyan, de olyan lenyűgöző alakítást nyújtott, hogy nem tartom véletlennek állandó színház szerepeit London legmenőbb társulataival és deszkáin. A darab is jó, a Vágy Villamosán kívül talán még a Macska a forró bádogtetőn lehet meg az írótól, de ez utóbbi két művét biztosan kötelezővé tenném. Amit majd 10 év múlva meg is ért a kölök. A színház artistic directora pedig Kevin Spacey. Ennyi. A Sweet bird of youth-ot pedig mindenki nézze meg/olvassa el, akinek gondja van a korával, mert rá fog jönni a nagy igazságra. Leírjam a mű mondanivalóját, hogy mire gondolt az író vagy majd a témazáróban legyen kifejtős kérdés?

A go with the flow jegyében elkezdtem bikram yogara járni, acciós, 20 alkalom, 30 font. Azért ez elég kedves, 10 percre a pecómtól. Ez a yoga nem új, van otthon is, több ismerősöm nyomja már régóta. Csak én most untam meg, hogy a Tower Bridge felé fussak, naphosszat a Temze mellett, hahh, és váltottam a 40 fokra felfűtött teremben eltöltött másfél órás yogára. Elég meglepő, hogy hova tud fejlődni az ember, ha megnézem a rakás indiait körülöttem, akik mind-mind-mind fakírok voltak az előző életeikben, mert olyan helyekre csavarják magukat, amitől az én kis hurkáim kerek-perec elzárkóztak. De ráérek és imádom a 40 fokot, ma vettem matracot is, mert hosszútávra tervezek.

És jöjjön, amiről voltaképpen írni akartam, amit kérdeztetek kedvesen, a mai interjúm. 

Szóval, reggel 9 óra, Reuters. Most Andrew-vel beszélgetek, aki a team leader. Ma kiderült számomra, hogy ők, mind a hatvanan a házon belüli több ezer traderernek szoftvereket fejlesztenek és dizájnolják. Van egy irodájuk New Yorkban, egy Bangkokban, egy Párizsban, meg még csomó helyen, csak azokat nem jelezték a világórákon. Andrew már arról beszélt, hogy eddig nem volt itt, aki a külső és belső rendezvényeiket koordinálja, trainer napokat menedzselje, de már k kellene, mert az egész csapat 450 fő, világszerte. A portékából ítélve ők nem fesztivál megjelenésre gondolhattak - akkor két korsó, két vodka-szóda és adjon egy olyan szoftvert is - amikor a kitelepülő rendezvényekről beszél, hanem, ha jól értettem, akkor most például Bangkokban csinálnak ottani Reutersnek bemutatót valamiről. Mutatott egy labort, ahol a trainer és tesztelő napok vannak, olyan kütyükkel, amiket már láttam a Minority Reportban.

A héten Andrew és Esteban leül, hogy megbeszéljék a benyomásaikat rólam és ha tetszenék, akkor leülünk és elmondják, hogy itt mire lenne nagyjából szükség. Erről elvileg a héten visszajeleznek.  

Pénzről még nem beszéltünk, úriemberek vagyunk - majd ott jön a meglepetés. 

Ne kérdezzetek, nem tudom, hogy mit gondolok. 

Próbálok nem összecsúszni és ugyan ma nagyon rossz kedvem volt hajnalban, de miért nem alszom inkább. 

Hah, a céges irodát ellenben kirabolták, fényes nappal, munkaszüneti napon, CCTV hegyek között. Láttam rendőrt és ujjlenyomat-szedőket, sokkal lassúbb, mint a filmekben, de mondjuk, itt nem kellett Hála Istennek senkit körberajzolni. Haza is jöttem, napoztam és olvastam a stégemen, mert eluntam a várakozástot bent. 

Megyek-maradok, megyek-maradok, nem tudom, de már-már, néha-néha sikerül nem foglalkozni ezzel és értelmes időtöltéssel  hagyni, hogy a dolgok kialakulják magukat. 

Fejlemények Nyugaton II. - Hajrá Mari néni

Amint visszaértem a 10 napos Szigetemről, rögvest megcsapott a változás szele az irodában. 

Kedvesek voltak, akik azok szoktak lenni, de nem úgy. 

Kaptam 150 emailt, de nem olyanokat, amiket kellett vna kapnom. 

2 hónapra visszajött az ausztrál egykori sweetheartom - hahh, ma már csak emlék, hogy némely bejegyzés kizárólag róla szólt - bedolgozni egy projektbe és ez volt az az utolsó jel, amit dekódoltam és irodába lépésem után 6 órával telefonáltam az egyik barinőmnek haza, hogy innen engem ki fognak rúgni. 

Másnap, ha nem is ebben a formában, de megtörtént. Az indok az volt, hogy a pénz, amit kértem - nem tudtam volna belőle a Ritzben vacsorázni, de mondjuk kijöttem volna nullszaldóra - az nem állt pariban azzal, amit nyújtani tudtok a cégnek. Ajánlottak egy éhenhalós-gyakornok alatt kettővel fizut, amire én 4 hónap és 2 sikeres helyi projekt lemenedzselése után nemet mondtam. Nem is elsősorban azért, mert ebből nem tudom még az albim sem kifizetni, mert ha látnám, hogy van itt előrelépés és van ennek értelme, akkor megoldottam volna a pótlékot. Emberileg nem tudom azt elfogadni, hogy három hete még arról beszélgetünk, h én vagyok a szilveszteri dzsembori production managere, ebben a minőségemben járok megbeszélésekre, szerződésem van és új telefonom és új névjegyem...majd egyszerre történik valami és visszavágnak egy olyan szintre, ahol sosem voltam. Anélkül, hogy az elhangzana, h most ez van Ágikám, de 6 hónap múlva, amikor megtanultál angolul és érted végre az angol humort, akkor ebből kiszedünk, tehát döntsd el, hogy akarod-e ezt. Akkor eldöntöttem volna. Így nem állítottak döntés elé, nem volt mit eldönteni. Szeptember 16-án könnyes búcsút veszünk egymástól. 

24 órát sokkban voltam, felmondtam az albérletem, A-val vacsoráztam és folyamatosan arról beszéltem, hogy melyik repülővel megyek azonnal haza. 

Aztán az egyik közvetlen kollégám lelket öntött belém és 48 óra múlva már a friss életrajzommal kezdtem bombázni a rendezvény fejvadász ügynökségeket. 

72 óra múlva már az első interjúmon ültem, 75 óra múlva a másodikon és 78 óra múlva a harmadikat egyeztettem. 

Jó lenne, ha most itt az jönne, hogy 96 óra múlva pedig új állásom volt, 102 óra múlva pedig felfedeztem az AIDS ellenszerét, de azért mindent nem lehet.

Ahogy V megjegyezte, C-3PO-t idézve, 3720:1-hez az aránya annak, hogy Bpesten találok munkát, itt meg nem. Tegnap még azt írtam volna, hogy október elejéig adtam időt magamnak, mert addig bőven ki fog derülni, hogy van-e itt annak realitása, amit elképzeltem, hívnak-e interjúkra, ott meggyőzőm-e őket annyira, hogy benyomjanak ügynökségek közvetlen beszélgetéseire.
Ma azonban azt írom, hogy voltam egy beszélgetésen és képzeljétek, kedd reggel 9-kor megyek a második körre.

Van nekem egy argentin kolléganőm, aki szikrázó személyiségében nem nyűgözött teljesen le: egyszer ebédeztünk és csak azért nem dudorásztam Máté Pétert magamban - egyszer véget ér a lázas ifjúság - mindig azt dúdolom, fejben, ha értetlenkedek, hogy most miért vagyok ott ahol, a dögunalom tengerében - szóval, azért nem dudorásztam, mert legalább 2 évet éltek NYC-ben, 4-et Chicagoban, újabb 2-t Madridban, így valami érdekességet elő tudtam belőle húzni. Van neki egy férje, nem fogjátok kitalálni, Esteban, gondolom mindenkit így hívnak Mehikotól délre. Amikor kiderült, hogy nem velem fog szilveszterezni, akkor mondta, hogy küldjek egy CV-t, mert a férje mindig keres embereket. Pont arra gondoltam én is, mint tik, hogy Esteban mire kereshet embereket, de nyitott lány vagyok, ha lesz belőle Range Roverem, viszek kis csomagokat a gyomromban, addig sem eszek csokit-csokival. Azonban kiderült, h Esteban nem abban a biznicben utazik, hanem Thomas Reuters egyik vezető mittoménkije. Jött a mail, hogy akkor menjek beszélgetni. Beszélgetek én mindenkivel, rá is érek, mert mióta tudom, hogy szeptember 16-án kicsengetnek, a két futó projektem kivezetem, de másba már nem kezdek.
A munkahely-interjúhely, Thomas Reuters, látótávolságban van, Canary Wharf közepén, egy kisebb, de igen barátságos felhőkarcoló. Pontosan 7 percre a lakásomtól, így a hajam még igencsak vizeske volt, amikorra ma odaértem. Esteban pont olyan, mint aminek elképzeljük, leszámítva az Omega Sea Master óráját, amit csak azért tudok, hogy az, mert annak idején P a halálba stresszelt vele, hogy kapta diploma ajándéknak, de az uszodába nem merte levenni, így leszokott az úszásról. (mellékszál). 40 percet csevegtünk, kilátással egy kis öbölre. Személyiség-teszt volt; mennyire fontos nekem a kulturális sokszínűség - állandóan Ázsiában vagyok, Shanghaiban nyomtam egy hónapot, mert azt képzelem, hogy meg lehet tanulni azt a nyelvet vagy voltak külföldi csávóim - hangzott a professzionális válasz. Mi az én igazi erősségem, mondhatom a vezetést vagy a festést, bármit, mondja Esteban - hezitáltam, de a kínai operamaszk festést eltettem jobb időkre és az érzelmi intelligenciám emeltem ki. Ennek kimondottan örült. Mire vagyok büszke, igeeen és mivel magyarázom, hogy adaptív vagyok - hááát, azzal, hogy Bangkokban 2 perc után a járda szélén ettem, pacskerben és nem tévedtem el. (Erre persze az én Nagy és Okos Bátyám később megkérdezte, hogy azt említettem-e, amikor 17 évesen felhívtam őt a Blaháról, hogy merre van az Akácfa utca. Ezt a kis szösszenetet hajlamos vagyok elfeledni, de az én Nagy és Okos Bátyám a velem élő emlékezetem. Jelezném: azóta már megtalálom az Akácfa utcákat.) Kérdezte, hogy mit kezdek azzal a szituval, voltam-e már olyanban, hogy az emberek elmesélik nekem az életüket. Hajaj, mondom, ez az én keresztem, minden helyen, legkésőbb 2 hét után mindenki elmeséli az életét nekem - és nem tettem hozzá, hogy jaja, tegnap pont két órát zokogott a feleséged a vállamon egy templomban, hogy szétköltöztök és váltok.
Elhangzott még, hogy mit nem akarok csinálni, mit csinálnék és azzal zártuk, hogy jöjjek vissza kedden, ha van kedvem, nem tántorított el azokkal, amiket mesélt, és akkor beszélek még a Team Leaderrel is. Utána pedig, ha neki is megfelelek, akkor leülönk és elmesélik, hogy itt milyen irányok vannak és megnézzük, hogy bele tudom-e képzelni magam valamelyikbe.

Ha őszintén megnézem, nyugodtabb vagyok, egyrészt mióta tudom, hogy nem kell ott dolgoznom, ahol dolgozok - valami nem stimmolt, sokaknak meséltem, amikor otthon voltam. Másrészt mióta megint sokat császkálok és szívom magamban a várost, és bármennyire is paolocoelosan (vagy hogy mondják a nevét, brr) hangzik, de minden percben, amit ebben a városban töltök, az nekem jó. Kisimít, hízlal persze, kulturálisan hozzámad - megint állandóan 10 fontos jegyekkel ülök mindenféle színházban és baletten. (Mondjuk a Shanghai Balett: Jane Eyre, az megér egy külön posztot, mintha Mátyás felesége Beatrixről táncolna el valamit a híres mozambiki társulat. Nem volt rossz, én nagyon élveztem, de ne ezzel kezdje, aki még nem látott balettet.) Megint 30 fok van és zsizsi-pezsi, mindenütt.
Nem tudom, hogy mi fog történni kedden, nem tudom, hogy októberig találok-e valamit itt. De amikor lehull, az, ami idén február 12-én Hong-Kongban lehullt (mi végre hát, ha nem lesz családom nem lesz, de én ráérek mindenre, megnézem hova sodor az élet ésatöbbi ésatöbbi), szóval, amikor ez lehull, teljesen izgaott leszek, a lehetőségek tárházától. Lehetek pincérnő - 15 éve vágyok rá, hogy kipróbáljam, bár akkor még kicsit nagyobb volt a tolerancia-szintem, valószínűleg az első idiótára ráönteném a sörét; lehetek eladó a luxory kedvenc cipőboltomban - és kaphatok ajiba olyan pipellőt, amit sosem tudnék megvenni, de felvenni sem a körútra; lehetek személyi asszisztens v kisegítő a Harrodsban; önkéntes Down-kórosoknál és alapvetően vadakat terelő juhász.
Most akkor az van, hogy kis időm még van, lényegében, amíg el nem fogyik a pénzem - ez a lakás miatt mondjuk október közepe ohne munka, kis munkával tovább ér a takaró - addig mórikálhatok itt a mi leszek, ha nagy leszek témakörben. Hazamenni lehet utána is, meg előtte is, meg állandóan, nincs abban semmi rossz. Csak várom a jeleket, hogy merre tovább a lenini úton.
Ez nagyon kamasz?

Reisefieber

Naon szívesen írnék arról, h milyen szép, amikor ülök a kis stégemen, iszom a chilei boraimat a minden estére jutó vendégekkel, miközben hallgatjuk a kacsákat és sirályokat. És nézzük, ahogy eltűnik a lemenő nap az öböl 200 méterrel arrébb fekvő másik oldalán álló felhőkarcolók megett. Kis mediterrán házacskák, teljes csend, amit csak a hajnali sirályébredés karattyolása (milyen hangot ad ki a sirály?) zavar meg - de majd hozzászokok valahogy ehhez is, hja. Egy kicsit jobb, mint a kukáskocsik v a Family Frost. 

Ha valakit érdekel, akkor annak megírom. (ld. még mellékszál című bejegyzést.)
Fülledt meleg, rettentő páratartalom, megint 32 fok és csupa mosoly, itt a bankárokkal a Canary Wharf-on.

Vagy mesélnék arról is, h tegnap voltam szilveszteri rendezvény megbeszélésen, ahol egyedül nálam volt A3-as print térkép - mondjuk nem megyek el enélkül megbeszélésre 10 éve és ez meg is hozta a gyümölcsét, mac-ek ide, k high-tech irodák oda. Mivel most az a fázis van, h be kell bizonyítanom, h megérem a pénzemet és rettentően elengedhetetlen vagyok a sikeres kivitelezéshez, ezért a találkozó után olyan kis memót rittyentettem, h büszke lehet rám minden corporate spirit. Mondjuk, a hátsó szándék is megvolt bennem: akinek a dolga lett volna, az nem írta meg, uh nagyon kedvesen fűnek-fának körbeküldtem, lássák csak, h én dolgozok. (Hiába, a Kárpát-medence szelleme a DNS-emben van.)

Az csoportdinamikában n érdekes, h lett vagy 6-8 új ember hirtelen az irodában, így én már simán a régiekhez tartozok és olyan nagy arccal járkálok, mintha nem 3, hanem minimum 30 hónapja itt dolgoznék. 

De most semmi ilyesmiről nem bírok írni, mert holnap este hazamedek kicsikét és ugyan az égegyadtavilágon semmi nem hiányzott április óta, most, h tudom, h megyek, már k be vagyok zsongva. Nem lesz nagyon őszinte a vakáció, mert Szigetre megyek és ott azért Bpest a legjobb arcát szokta mutatni, azonkívül, h lesz programom folyamatosan, nem kell már a harmadik napon otthon ülnöm magányosan, és várni, hogy talán valakinek eszébe jussak és visszahívjon. Lesz nyüzsi-pezsi, fröccsike pálinkával, de jelenleg azt feltételezem, h rám fog jönni a hoppáré és majd erősen fogom magam sajnálni, hogy vissza kell jönnöm a sirályok közé a nyugalomba. 

Most, mindenesetre bepakolok, megvárom a mosás, h lemenjen, majd visszaslattyogok még egy koktélt meginni. Miközben n n n n várom, h jövő héten intézhessem a Tb-met, vehessem a heti bkv bérletet, lángosozhassak, kolbászozhassak, fújhassam az orromból a port, tovább süljek a 40 fokban és Class FM-et hallgathassak. 

Tehát, egy kis szünet következik, de csak London tekintetében, a belső fejlődésem nem akaszthatja meg ez a kis hellosziaszevasz otthon.

-----------------------------------------------------------------
Nem koktél volt ma, hanem egy isteni indiai kifőzde, végrevégre. Csipős, tikla, takla, mittoménmi, de végre ettem jó indiait itten. Eztán akkor rajta a vendégek menüjén. 

Feudalizmusból jöttem

Néha igazi magyar vagyok itt.

Tudjátok milyen szitunak nem voltam tanuja itt 4 hónap alatt? Annak, h a buszsofőr rábx-ta volna vkire az ajtót v nem várta volna meg a futó utazót. Minden alkalommal lenyűgöz ez.

De az is, h a minap zárás után 20 perccel érkeztem a local Sainsbury ajtajába, h vegyem az esti szőlőmet. Megnéztem a nyitás-zárás időpontok feliratot, lemondóan sóhajtottam, és akkor előtoppant a biztonsági őr, kacsintott és mondta, h menjek még be, de ne tartson sokáig. Nem a k anyám, h zárás előtt 20 perccel próbálkozok, már zárjuk a kasszát és felmosunk, mi is emberek vagyunk, hanem konkrétan zárás után is még volt bent élet.

Vagy a héten, amikor teljesen hülyének nézett egy másik biztonsági őr a Tescoban, midőn bemenetelkor megmutattam neki, h van nálam egy Sainsburyben vásárolt doboznyi szőlő (én ezen élek itt). Kérdezte, h csipogott, amikor bejöttem? Mondom, h nem. Akkor? A totális értetlenség ült ki az arcára és én meg nem kezdtem magyarázni, h ahonnan én jövök ott n súlyos következménye van annak, ha nem kapok kis matricát a máshol vásárolt árura  sekurititől belépéskor – csippenés ide vagy oda.

Vagyvagy, amikor a berendelt ruhácskáim-cipőm megérkezik és persze visszaküldöm a cipőt, mert rájöttem, h abból a pénzből inkább ennem kellene. De hónom alatt a dobozzal becsaplatok a postára, ott pedig nem értik, h miért akarok még nagyobb dobozt venni a meglévő cipős doboznál és abba dobozolni a pakkot. Mondom, mert megsérül a szállításkor és nem mondom ki, h mert ebből ki lehet szedni simán.. Miért sérülne meg a szállításkor – kérdi a dolgozó és én nem tudom elmondani, h azért, mert ahol én jövök, ott nem lenne elég egy k nagy befőttes gumi egy ultra vékony dobozra, sosem érne vissza a cipő a rendeltetési helyére.

Tudom, h minden normális országban ingyenes a számlavezetés a bankoknál és ingyért van a kártya is, de amikor a savings accountom nyitom, csak megkérdem, h a második számlám is ingyen van-e. És nem értik. És megint az öreganyámnak érzem magam.

Hja, amikor visszaviszem a ruhát a Banana Republicba, mert fel sem próbáltam (k nagy sor volt), uh persze nem lett jó. És az egy dolog, h visszaadják a pénzt, de az milyen, h odateszem a kártyám, amivel vettem és arra teszik vissza, iziben?

És mivel új helyre kecózok, felhívom az APEH-et, h csókolom, akkor új lesz a címem, tessék mondani, itt kell ezt bejelenteni? Itt is lehet, mondja, hova költözik. Elmondom, leírja, rendben. Telefonálok tb-be, ott is azzal kezdem, h csókolom egyrészt megváltozik a címem – köszönjük, rendben, már bent van a rendszerben. Oh, akkor itt egy szisztem van, és össze van ez kötve? És nem kell 100 helyre leadnom? Nahát.

Másrészt, tetszik látni a rendszerben, h befizettem a büntimet, mert nem tudtam eldönteni, h a fizetési határidő július 6 vagy június 7. (06.07 v 07.06), mert nem mindig tudom, h ők milyen sorrendben írják ezt. Szóval, tetszik látni, h bedelláztam a 300 fontot, a 22 helyett? Igen, látom aranyom. És akkor miért tetszett írni a levelet, h visszatetszik adni, de ne forduljon elő máskor? Mert befizette és ezzel lezártnak tekintjük az ügyet. De ne forduljon elő máskor.

Lassan mondom, h mindenki megértse: befizettem a kirótt teljesen jogos büntetést és azt pedagógiai jelleggel visszaadja a TB, h ne forduljon ez elő még egyszer.

Nem véletlen, h ezek tudtak egy világbirodalmat menedzselni. Egyszerűen nem megy el az energiájuk 75 százaléka azzal, h egymást szívatják. 

Az Első Negyedév

Bevezetésként annyit, h aki ismer, az pontosan tudja, h eating disorderem van, már jó pár éve. Nem hányok, csak vagy n jól szoktam lakni, kolbászt kolbásszal és halat hallal és kis krumplifőzelék és nasi itt és nasi ott, vagy napi egy dobozos colat nyomok, kis csokival, aztán szevasz. Miközben mindennap tornázok, h ne hízzak 48 kg-nál többre. Na, itt sikerált, gyakorlatilag 2002 óta nem voltam ilyen dagadt. Állandóan eszikélek és a futás a hasam, azt nem viszi le. Minden nadrágom kihíztam – thanks God kánikula van – és a múlt héten megtörtént a rettenet: megpróbálták átadni a helyet a metrón, mert azt hitték, h terhes vagyok. Mikor rájött a csávó, h nem ez a helyzet, az arcán rajta volt, h élete legnagyobb hibáját követte el, én pedig napokig teljesen bekészültem. Ma megint megtörtént ugyanez az eset, azzal a különbséggel, h elfogadtam a helyet, leültem és a következő 20 percet békében olvastam. Hja, evvan. Majd lefogyok, amikor rossz kedvem lesz és/vagy ősz lesz, meg tél, addig meg élvezem, amit nyújt a szituáció. 

Mindenkinek meg kell találnia a saját Londonját - mondotta a nagyon bölcs helyi pedikűr-manikűrösöm.
Ez egy átjáróház, ugyanis. A város maga is, ettől is könnyű itt beilleszkedni. Mert illeszkedsz az olaszok közé, amikor érted, mit üvöltöznek a metrón és érted, amikor csendesebben arról beszélgetnek, h mit vásároljanak hazafele. Illeszkedsz az orosz pultoshoz, aki érzi rajtad, h te sem lehetsz helyi, uh kicsit több alkoholt tesz a koktélodba. Illeszkedsz a színházak max 1,5 havonta változó repertoárjához és ironikusan elmosolyodsz, h itt 5 év múlva akkor nem nézhetnéd meg a Machbetet még mindig a Katonában - csak a Egérfogót, 40 év elteltével, de az más, ugyebár. Simán kapcsolódsz a pakisztáni éjjel-nappali boltoshoz, ahol veszed a lottódat; ráncolod a homlokod, amikor a macedón főbérlőd azt mondja, h lehet, h majd hazamész  januárban, de szerinte vissza fogsz jönni, mert, ha már most sem hiányzik a zédes otthon, akkor nem fog az félév múlva sem. Illeszkedsz a vmi miatt pár évig itt állomásozó magyarok közé; ami nekem egy meglepő élmény az életemben, hiszen sohasoha nem mentem oda magyarokhoz külföldön, már távolról felismertem őket a szalámis szendóról a szicíliai helyközi járaton vagy a morgásukról Pekingben és az elég is volt. De itt vannak páran, akikkel kimondottan kedvelek időt eltölteni.
Nem illeszkedek még a brit társadalomba, de már hatalmasat léptünk előre, mert múlt hétvégén 2 kolléga elhívott a kertjükbe grill-partira. Az est igen fontos része volt, h milyen zombi filmet nézzek meg még, amiről nem tudtam (the shaun of the dead, azok kedvéért, akiket érdekel ez a műfaj még) ill. n n n nevettem magamban, amikor egyszer csak az egyikük elővette a telefonját és azt kérdezte, h "Do you guys wanna see a cool app?" És mutatta, h h lehet felismertetni a csillagképeket. Tudom, h régi app, de nem tudom elképzelni, h a barátaimmal ülünk a teraszon és mondjuk G. felteszi ezt a kérdést. Szóval, a meghívás kedves volt, hoztam is kölcsönbe könyveket, de valszeg nem az én korosztályom.
Nem illeszkedek még a brit társadalomba, amikor elhívnak céges baseballra - nem arra, hanem runnerre v mire -  és ugyan hajlok rá, h elmenjek, de mivel a wikipediat olvasgatva fél nap alatt sem értem meg a szabályokat, nem érzem azt, h odaálljak és minden labdaütésnél megkérdezzem, h most merre szaladjak és egyáltalán nekem kell-e ütnöm.
És nem illeszkedek a brit társadalomba, amikor a hozzám érkező v csak a városban rövidebb időt töltő ismerősök-barátokkal nevetgélek hosszú hétvégéket. Nyilván, ez kényelmesebb, mint megerőltetni magam és résztvenni társalgásokban, amikben nem akarok.

Negyedéve itt vagyok. Ez semmi egy rendes emigráns életében és semmi, ámbátor semmi időtartam egy emberöltőben vagy akár annak bármely szakaszában. De mintha ezer éve lenne, mintha sosem éltem volna máshol. Vannak a rosszabb percek-órák, amikor valami történik - jellemzően a munkahelyemen -  ami valós vagy vélt problémát gerjeszt bennem és ettől azt gondolom, h nekem bizony nagyon rossz és majd haza fogok menni. Majd. Mert sosem azt gondolom, h most azonnal csapot-papot, hanem majd ..most éppen januárban.
A szerződésem szóban meghosszabbítva január végéig, bértárgyalások folyamatban. De ma már végigültem egy 2 órás megbeszélést, ahol többször elhangzott, h a szilveszterben mi lesz a kifejezetten Ági feladat. Például holnap egyedül megyek helyszínbejárni, a Temze-partra, oda ahol a tűzijáték alatt 200ezer ember fog toporogni és nekem kell 50 olyan helyet kijelölnöm, ahol elhelyezhetjük és rögzíthetjük a nemmondhatommegmit.
Betettek egy számomra szerintem mentor típusú ember mellé és így, ma 3 hónap leteltével, leírtam egy emailben a brit főnökeimnek, h thanks for making it happen. 
És néztem 3-4 lakást (zugot indiaiaknál, kérek-e egy kis curryt, elegánsabb studiót vonatállomásra nézve, menőbb 1 hálószobát vonatállomásra nézve, studiót Szaud-Arábiában, ahol talpig kendőben rollereztek a lányok, de mindenki kedvesen útbaigazított, bár mondták, h a parkon szerintük nem kellene most átsétálni).
Majd megtaláltam és beleszerettem az új lakásomba, első pillantásra. Canary Wharfon, a felhőkarcolókra néző ablakkal, a folyó kis öblétől 1 méterre, nagyon-nagyon helyes főbérlővel, aki a zsánerem és a 4 lakásos társasház másik emeletén lakik a, khmm, feleségével. Küldök majd képet róla - már a lakásról és a környékről, nem a vörösesszőke bankár fiúról, aki David. Ahh,  ki ne akarna felhőkarcolók és stégek között sétálni, nap, mint nap? Holnap kifizetem a sec. depositot és jövő hétvégén költözés van.
Kérdeztétek többen, h miért költözök, minek szívatom magam még ezzel? Egyrészt itt benne a levegőben a you have to keep moving, vagy legalábbis az én levegőmben ez van. Másrészt, imádom, h újabb városrészbe mehetek, ahol mondjuk konyhám is lesz és süthetek végre tortát v bármit, mert még nem vagyok eléggé dagadt. És mert mindenkinek meg kell találnia a saját Londonját és valami miatt azt érzem, hogy ott közelebb leszek kicsit hozzá.
Hogy az én szakmai és belső fejlődésemhez miben leszek közelebb 2014. (uhh) január 10-ig, azt nem tudom. Azt olvastam a kölcsön skandináv ponyvában, h ne koncentrálj egyetlen dologra, amikor nem vagy benne egészen biztos, h mit is keresel, mert akkor elveszted a sok minden mást, ami szembe jöhet. Így, ha egy mondattal kellene metaforát állítani a módosulásban lévő tudatállapothoz, akkor azt mondanám, h kérek egy gyrost és most mehet bele minden. 

Kozmikus Napok

Történik: Londonban
Amikor: 2013. július 4-5-én
Amiért: A Kozmikus Napok, amikor minden összecseng

Nem, sajnos még nem Harry jött szembe, de július 5-én gyakorlatilag ő is jöhetett volna.

Van nekem egy dönörű ruhám. Tudom, h amikor felszínes napom van, akkor mindig azzal jövök, h van nekem egy dönörű ruhám - és persze hozzá szandim v csizmám - de mint tehetek, ha jó pár éve úgy (is) járom a világot, h itt egy ru-ha, ott egy ci-pő, zsákomban minden jó. Például Kuala Lumpurban voltam ám azon a piacon, ami ellentétben a többi fake piaccal, azokat a Ralph Lauren és Hilfiger termékeket tartalmazza, amiket ottan kilopnak a gyárból. És depisebb magyarországi napjaimon nemhogy kiszámoltam, h hány pólót kellene behozni (50), h nullszaldós legyen egy 5 napos KL utam, hanem ki is próbáltam, h befér-e a nagy piros bőröndödönömbe az 50 póló. (befér). Itt jelezném a VPOP munkatársainak, h sosem adtam erre a fejem, mégsenem. Vagy a texasi outlet is hazajött velem. Meg a bangkoki minden. Szóval, imádlak globalizáció. 

Na, van nekem egy dönörű ruhám. Hong-Kongban vettem és mivel most azért ülök itt, mert HK-ban eldőlt valami, természetes - így utólag - h az a ruha is kozmikus jelentőséggel bír. Sárga alapon barna manga arcú kínai gyerekek, kaligráfia és lágy vonalvezetés. Anyagát tekintve selyem és szatén között, mintha egy k nagy háromszög lenne rajtam elől és hátul is, vállaimon sárga pánttal összemasnizva. Bő, nagyon, de oldalt combközépig felsliccleve, fiúk kedvéért: felvágva. Ehhez van egy szépséges barna-sárga bőr pántos magastalpú igen mutatós szandim, amit 2 éve vettem Houston mellett egy akkora outletben, mint Győr, de kellett hozzá két év, h megfelelő ruhám is legyen vele. 

Ezen csodában és összeállításban mentem pénteken dolgozni, mert hőségriadóban az ember kánikulára öltözik. 

Ebben az igen aszexuális országban, ahol a kőművesek SEM kiabálnak az ember lányának és ugyan a pezsgőkoktéljaimat javarészt kifizetik ismeretlenek, ruházkodásra nem szokott beszólás érkezni. Egészen a sárga ruháig. A munkahely liftjéből kiléptem, fiatalember utánam kiáltott, h nice dress. Hazafele az obligát pub után, egy X5-ös BNW lelassított és két agyontetovált, igen magasan képzett úriember kiabált vmit, amiből csak a "dress" szót értettem. És végül a buszon mellém ült Dave, aki olyannyira fűszagot árasztott, h már attól a 6 perctől teljesen beálltam. Kérdezte, h honnan van a ruhám. Mondom Hong-Kongból. Mondja, nahát, ő buddhista v kong-fuzik v mittoménmi, érthetetlenül beszélt, de a lényeg, h ott vmi templom van, ahova egyszer el fog jutni és sose jön már haza. Mondom, ezt ismerem. Mondja, ő már 20 éve él Londonban, már nem hiányzik neki Jamaika, de HK-val sokat álmodik. Aha. Vhogy nem győzött meg, h lelkitársak lennénk. Aztán mondta - huszáros fordulattal - hogy megadja a számát (ő, nekem, ez London, baby, legalább nem tolakodó az én számommal) és hívjam fel, menjünk igyunk kávét és közben majd scrabble-t játszunk. Scrabble-t játsszon mindenki az anyanyelvén, de gondolom ez itt a megmutatom a bélyeggyűjteményem szinonimája. (szinonimára vagy 10 pont is járna a scrabble-ben). Szeretteim és rokonaim megnyugtatására jegyzem meg, h nem fogok kávézni Dave-vel. 

Nem mintha, nem nagy dolgok ezek. De a hőség itt is mindenki agyára megy. 

Nekem a hátamra, karomra, mert a második hétvége, h harminc fok felett vagyunk és nem vagyok hajlandó kenni magam, mert a. minden perc egy ajándék b. nem hiszem el, h Angliában le lehet ennyire égni. Pedig de. Jövő héten, egész héten ez lesz, next weekend be fogom kenni magam, csak félek, az elijeszti a nyarat. 

És a Figyelmes Olvasó kérdezheti, h amit olvasott, az csak egy nap leírása, hová lett a csütörtök. Hát, az a másik posztban vagyon, amiben leírom, h életemben először kiálltam magamért és lett is eredménye. Mert eldöntöttem, h ugyan nem tudom, h akarok-e rend.szervezőt játszani már és nehezebb napjaimon mentem volna haza és mennék is, de tudom, h arra még nem készültem fel. Úgy szeretnék hazamenni, h eljutottam oda, ahova belső fejlődésileg akartam és ez még nem augusztus. Így ha héten aláírunk - van még egy lépés hátra - akkor ez azt jelenti, h mindenki foglalhat jegyet, a londoni szilveszteri főrendezvény csapata fog egy magyar lyányt tartalmazni. 

Zenélő filmkockák

Szitáló esőben, mosolyogva sétáltam éjfélkor haza.

Nem mintha ma áttörés ért volna a munkában, bent ültem a szilveszter megbeszélésén, agytornáztam jövő júliusi giga rendezvény fellépőjén, ilyenek. Irdatlanul hörögtem és köhögtem az asztalnál, mint egy jobbféle TBC-s 1917-ben, mire a közvetlen asztaltársaim kissé visszataszítódva néztek rám, míg sztem az egyik legjobb fej kolléga - egy asztallal lejjebb - megjegyezte, h one man down. Ez mégis mennyivel jobban hangzik, mint a "ne vegyél már tartós tejet" vicc. 

A naon csini ruhámban voltam, az én stílusom és hála Istennek az Ausztrál ma csak beugrott, de legalább látta. Nem mintha érdekelné, de előre engedett két asztal között, uh riszáltam benne, láthatta. Ez a srác teljesen kitölti a párhuzamos valóság képemet, majd ezzel foglalkozunk, ha már azt haluzom be, h járok vele. Mondjuk, hallottam, h k gyorsan feleségül kellene vennie valakit, mert 5 év van itt és lejár a tartózkodásija, haza kellene mennie, amire megoldás lenne egy EU-s feleség. Hála Istennek, munkaidőben nem iszom és totálisan kerülöm, uh még lehetőségem sincs neki felajánlani, h legyen Holtzer. Ez nem kicsit lenne meglepő és mulatságos. 

Na. Munka után elmentem vezető nélküli magasvasúttal a Canary Wharfhoz, a Temze-csatorna mellé, ahol éreztem, h eggyel közelebb vagyok vmihez. Nem állítanám, h a kajak istenhez, de a város közepe, zone2, ha ez vkinek mond vmit, az egykori lerobbant környék tömbrehabilitációja után kialakuló kiba k jól kinéző folyópart. Itt szeretnék lakni, folyóra néző, kis lakásban, lehetőség szerint minimum ötödik emeleten, de tán inkább a tizenötödiken. Nem zavart, h ősz lett; nem zavarna a szél, nem zavarna a semmi ott, mert irtózatosan modern, látom a felhőkarolókat, amelyek közül az egyik, mintha a Shanghai Bundjának egyik jellegzetes épülete lenne és folyó van, kajakokkal és vitorlásokkal. Egy jobbféle déli országban itt nem lehetne mozdulni, ehelyütt ellenben csak futók vannak és tevékenységükből adódóan ők, engem, nem tartanak fel a sétálásban. Egy jobbféle keleti országban itt nem lehetne sétálni, mert mindenki teleköpködné a helyet, de ez itt nem a kultúra része. Kigyúltak a fények, érdekeset beszélgettem és egy ideig nem nyomasztott a kellene-már-valahol-lennem érzés, mert ez a környék, na, ez egy jel volt Londontól. Az első komolyabb. 

Eddig kedves félmosollyal elnézett; nézte a csetlésem-botlásom és egy pakisztáni bőrébe bújva elhúzott egy kocsi elől, amikor rossz irányba néztem; egy talán orosz bárpultos személyében több ribizlit ejtett a pezsgőkoktélomba; egy 50 év körüli pilóta egyenruhájában tette nekem a szépet egy étteremfélében; elém vezérelt egy szőkét, aki ugyan letett rólam, de mégis tartást ad a munkanapjaimnak; és precíz közvetlen kollégákat zavart az utamba, h legyen itt szakmai fejlődésre is lehetőség. De ezek az egyszerű, kezdeti ,szimpátia-induló csomagon kívül nem voltak többek. A maival ellenben talán egy hangsúlyosabb irányt mutatott, mert érezte, h minden hőbörgésem és akaratom és racionalitásom ellenére csúszok ki a kezéből, pedig most kicsit valaki rábízott.

Szóval a harmónia lehetősége átszüremlett a szemerkélő függönyön keresztül.

És hazafele, a metróban, már távolról hallottam a "These are a few of my favorite things", Muzsika Hangjai dallamát, szaxofonra alkalmazva. http://www.youtube.com/watch?v=33o32C0ogVM

Meg is álltam a bácsi mellett, végighallhattam a csempének dőlve, adtam érte kis pénzt, majd a kérdésére, h mit játsszon nekem nem mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott - mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk, http://www.youtube.com/watch?v=MaKilr2g3aw - hanem kértem my fair lady-t és somolyogva továbbsétáltam, még dudorászva a dallamot, amely lassan halt el a hátam megett. http://www.youtube.com/watch?v=YEcX9gNVg1U

Nem tudom, h a zene tette, a szürkületi felhőkarcolók, a szemerkélő eső, mely emlékeztetett egy értelmetlen érzelem elinduló őszére a Duna-parton, réges-régen egy távoli galaxisban, de mindenesetre, jókor jött, nagyon kellett már a few of my favorite things. 

Ki is itt a fogyatékos?

Nem vagyok egy Haza Bölcse, h a Nézeteim a világról rovatomat és közéleti elemzéseimet publikálnom kellene és nincs is ilyen rovatom, bár nézeteim vannak. Londonról és a napjaimról talán számottarthat érdeklődésre egy-két dolog, de még nem ütött be az elmebaj - nem gondolom, h én akkor most hozzászólnék mindenhez a hegymászástól a söralátéteken át, csak mert fél napja Nyugaton mozgólépcsőzök, egy, amúgy egyáltalán nem egzotikus környezetben. 

Ellenben az Oxygen Wellness esete mellett nem tudok elmenni, mert olyan mélységesen felháborít, h muszáj kicsit ezen elidőznöm és alapvetően poszt-hangulatot váltani egy rövid időre. 

Sok bajunk van otthon; gazdasági, politikai, közéleti, funkcionális-analfabétás, mindenbebelebeszélős, utat vesztett, széthúzós, környezettudat- és civil hiányos, szegénységproblémás, pedagógus defektes, dagadtságos és verekedő, meghasonló, középszerű, agresszív és frusztrált ésatöbbi. Ez most nem érdekes, ez nem az én posztom. 

Az én posztom az, h h a k életbe jutottunk el odáig, h ennyire ne foglalkozzunk egymással.

Az én Anyukám, aki amellett, h az én Anyukám is volt - és szerintem n hamar meghalt - gyógypedagógusként töltött sok-sok-sok évet. Mindég azt mondogatta, h egy társadalom kulturáltsági fokmérője, h mennyire tud együttélni a fogyatékosaival. Hogy mennyire tudjuk elviselni a látványukat, mennyire engedjük ki őket az utcára. 

Most mindenki tegye a szívére a kezét és gondolja végig, h hányszor időzött a tekintete az illendőnél többet egy ilyen-olyan fogyatékkal élő társunkon. Itt sóhajtok egyet és mondom, h ez legyen a legnagyobb problémánk, elvégre olyan embereket is megbámulunk, akik képesek lila harisnyát felvenni vagy mosolyogni a buszon hétfő reggel. 

Az ellenben sokkal nagyobb problémánk, mikró és makró szinten, h az a majd 800e ember, aki mindenféle statisztikák szerint vmilyen formában érintett ebben a kérdésben, az hogyan éli meg a lemegyek-a-közértbe-veszek-egy-liter-tejet szituációt, egy átlagos szombat délután. Mert nekik semmilyen délután és napszak, évszak, megintelteltegyév nem átlagos. A nem tud kapaszkodni a 7-es buszon problémától egészen a nem jut el oktatási intézménybe kérdésig egy kiba k nagy küzdelem az egész életük. Nem beszélve azokról, akik a lakásból nem jutnak ki soha vagy akiknek a szülei és támogatói egy rettegésben töltik az életüket, hogy mi lesz a kölökkel, ha ők meghalnak, milyen Istenverte intézménybe kell majd huszadmagával lennie egy teremben és reménykedni, hogy hanyagságból - vagy direkte - nem történik vele olyan, amitől nem tudja megvédeni magát. 

És akkor mi még szórakozunk azzal, hogy rakunk 3 lépcsőt a körzeti rendelő elé? Vagy olyan magasra tesszük a pénztár és pattogatott kukorica pultot a moziban, h kerekesszékből esélyük ne legyen elérni? Külön iskolába járatjuk őket - ha egyáltalán tudjuk őket iskolába járatni - mert több odafigyelést igényelnek?   Bámuljuk őket a pénztárnál, mert nem tudják odanyújtani a karjukat/kezüket a visszajáróért? Kidobjuk őket játszóházakból, mert havi kb. 20e HUF-fal többe kerülnek? 

Ez mindegyikünk hibája és k nagy felelőssége. 

Az enyém, a tied, Zolié, Eszteré, Ádámé, Tildáé, Gáboré, Tercsié, Fercsié, Katáé és Kláráé. Tudom, sok bajunk van, sok helyen lehetne elkezdeni a takarítást. Nekem ez a nyünyükém. 

Boldogult rendezvényszervező koromban, minden olyan rendezvényemre, aminek volt értelme, betettem a ktg-be azt a 20e huf-ot és jött például a Mikulásgyárba busszal 30-40 cuki Down-kóros gyerek. Vagy voltam többször a Vidámparkban, amikor fogyatékos nap volt és kerestek önkéntes segítőket. Az ilyen napokon a nem fogyatékos gyerekek elől le van zárva a Vidámpark - amit én egy n nagy hibának tartok. Igen, borzasztóan sérült gyerekek (is) jönnek ilyenkor, h beüljenek a dodzsembe, csak nem tudnak bemászni és be kell tenni őket. Nem könnyű, sem fizikailag, sem pszichésen - ilyenkor napokig készen van az ember.  De miért ne láthatná ezt a nem fogyatékos gyerek? A harmadik ilyen esetben magától próbálkozna ő is a dodzsembe pakolással, na jó, ajtó kitámasztással. Minden, de minden tiszteletem azoké a pedagógusoké és kísérőké, akik ezen alkalmakkor elhozták a gyerekeket, akik nagyon nagy része láthatóan borzasztó anyagi körülmények között él. Nem azért írom ezt, h én mennyire jó arc vagyok, hanem mert jelezném, feltenném a classic kérdést, h TE mit tettél ma, amitől kicsit jobb lett a világ? 

Nem bámulni kell őket, hanem kis jóérzéssel, segíteni. 

A mozgássérültek, akik nem szellemi fogyatékosok  - ők egész életüket, ép elmével, bezárva töltik egy olyan testben, amiről tudják, a nap 24 órájában tudatában vannak annak, hogy nem urai. Ebbe gondolj bele, egy egész percre. De írhatnék ide rengeteg példát a szellemi fogyatékosokról, hallás-látássérültekről, bárkiről, sajnos. 

Nem csak a fogyatékos él fogyatékkal. 

Hanem, te, aki nem segítesz neki - nem azért, mert nem jutsz be a Mennyek Országába, hanem, mert magadat is megfosztod attól, h az életed napi rutinjából kiszállj és láss kicsit más prizmán át egy pillanatot. 

Vagy te, aki a rosszindulatodat és valamilyen sérelmedet egy nálad sokkal gyengébben vezeted le. 

Nem beszélve rólad, aki azt hiszed, h veled, ez, soha, de soha nem történhet meg.

Az empátia hiánya a legnagyobb fogyaték, én ennek a látványától vagyok rosszul az utcán.

Lazacból a kerítés

Ha abból indulnánk ki, h valóban csak három hónapra jöttem és nem életem végéig fogok kavirnyálni eztán London alsó és felső között, akkor elindult a második részem. Azt sejthettem volna a Birodalom visszavág óta, h sajnos a második rész elég kemény veszteségekkel jár, folyamatosan belengi vmi rossz érzet és k nem ad katarzist a vége főcímmel. Ma elhagytam a Hoth bolygót, még csapataim harcban állnak és terveim is vannak. Csak érzem a túlerőt, ami le-legyűr. Nem a Város, vele kijövünk, folyamatosan megyek ide és oda, bárba, múzeumba, koncertre, nyelvtanfolyamra, sportolni. Hanem a héten többször felmerült bennem a kérdés, h alapvetően mit is keresek itt... bevillan, h lehetnék otthon, az alternatív valóságom, h min 2x elváltam és akkor újra rájövök, h itt még a rossz periódusok is jobbak - amikor idáig jutok, uszkve 1 perc alatt, azért tudok válaszolni a kérdésemre (azt keresem itt, h itt még van bennem életerő), de vmi miatt a Nike futás adrenalin bombája óta zakatol ez bennem.

A múlt szombati Nike 10km, egyszerűen lenyűgöző volt. Azt hittem, h hiba a pénteki céges buliban 3 long island ice tea-t és több pezsgőkoktélt meginni, mert így majd nem megy a futás, de valszeg jót tett, h tök ismeretlenekkel, hajnali 2-ig táncoltam, mert egészen pörgött a lábam a helyi Népligetben, szombat este 8 órakor. Érdekesek ezek a céges bulik, 2 kolléga lépett le, legnagyobb sajnálatomra, nélkülük nem lesz ugyanaz az iroda, így vmi klubban a cég állta a cehhet, a búcsúbulin. (a ceh az hasonul vajon?)
Én duplán jól jártam, mert kora d.u megkérdeztem a Kanadába hazatérő fiút - most szóltunk egymáshoz először - h mondja már meg, mi az a szó angolul, amikor egy hullát kifosztanak. Megmondta, csak tudjatok róla, kicsit más a hangulata, mint a mi hullarablónknak. Mondtam, h akkor ezt köszönöm, és nem akarok hullarablónak tűnni, de a szekrényét odaadta-e már valakinek? Mondta nem, így lett egy szekrényem, már lakik is benne egy pár cipőcském. Szóval, a klubban táncikáltam, aztán egyre fogytak a kollégák körülöttem, aztán már csak én voltam, de annyira jó volt a zene, hogy muszáj voltam maradni. Itt fordult elő, h többen megpróbálták elkérni a számomat, én pedig ugyebár nem tudom még fejből. A magyarral nem mórikálok, szalvétára nem írom le, h találkozzunk a Moszkván az óra alatt, így nem volt szívküldi. De ahogy említettem, nem sajnálom at all, gyakorlatilag kimeríthetetlenek a lehetőségek errefele, még több millió férfi lehet, akivel nem ismerkedtem meg és minden bizonnyal csak rám vár.

A 10km futás, mind rendezvénytechnika-, mind egyéni eredmény szempontjából egy mérföldkő. Nike "We own the night" futás, csak csajoknak. Több ezer, rikító narancssárga - UV-s pólós nő indult futni együtt és teperte le a távot, végig olyan eufóriában, mintha most bontanának a Berlini Falat - vadidegenek segítenek egymásnak, 30 méterenként valaki buzdít a mikrofonba, h "hajrá csajok, elképesztőek vagytok, tiétek az éjszaka, megdolgoztatok érte" ésatöbbi, ésatöbbi. Helyesen kivilágítva a park, 2-3 kilométerenként dj és partvonalról buzdító kísérők, akik nekem is tapsolnak. Valóban azt érzed, h itt te mindenre képes vagy és tiéd az éjszaka. (Majd a rendezvényszervező barátaimnak külön elmesélem, h milyen kiegészítőket lehetett kapni, milyen szekrény megoldások voltak, miért nem anyáztam, h hova tegyem a kulcsom, milyen k jó megoldás volt, h vmi karszalagot kellett átkötnöm a cipőfűzömön és ez mérte az időmet és eredményemet...). A Nike-n kívül még valszeg a kókusz szponzorálta az eseményt, mert miután beértem kókuszt kaptam enni, kókuszos üdítő volt, szárított kókusszal. Érdekes a koncepció, de ha lefutok 10km-t azt hiszem mindegy, h mit adnak enni, csak adjanak. És aztán jött a buli része: gyönyörű dj nők tolták a zenét és 3000 nő táncolt órákat. Pasik csak, mint a személyzet jelentek meg (kókusz osztani) és emiatt mindenki úgy ugrabugrált, táncolás címen, mint a farsangon 1985-ben. Nem volt egy NANE esemény, nem volt gender, nem volt nők a nőkért - sokkal lazább és sokkal természetesebb volt, semmi forradalmat nem akartunk - persze, hiszen választójogunk már van - semmi erőlködés és magamutogatás nem volt benne. Egyszerűen rólunk és a teljesítményünkről szólt az éjszaka. Aki még nem futott, annak is ajánlom: egy ilyen alkalom után erre rákattan. Amúgy, egy kis motívum zökkentett ki csak a csaj vonalból, h az első szám vmi can you dance like you fuck, can you fuck like you dance volt, de gondolom ott még nem egyeztették az üzenetet.

A másik sok évtized után bekövetkező önmegvalósításom is eljött végre hát, beteljesülök idén, remélem még megannyi szempontból.
Már nem érdekel, h a Bátyám egybegyereknek hívott egy ideig gyerekkoromban, én igenis most balettra is fogok járni, egy héten egyszer. Az óra felében földön fekszünk, hehe, itt minden máshogy megy, úgy gyakoroljuk a mozdulatokat. Aztán állunk a tükör elé. Négyen voltunk, de olyan barátságos és támogató volt a tanár, hogy azt éreztem, nálam bájosabban hajlongó 35 évest még nem hordott a hátán ez a tükrös terem. Nyilván borzasztóan hülyén nézhettem ki kintről, ahogy rettentően komolyan veszem magam és spiccelek, karomat a fejem fölé hajlítgatom és próbálom kitalálni, h most fransziául mondott vmit vagy angolul és egyszerűen a balett szakszókincsem hiányzik. Ámde az óra vége felé egyszerűen azt éreztem, óriási veszteség a moszkvai balettnak, hogy ily későn jött el ez a pályakezdés az életemben. Egy-két-há, egy-két-há. 

Ez egy ilyen év egyébként, Shanghaiban februárban, egy szabad délutánomon fogtam magam és elmentem kínai opera maszkfestésre. Na, amikor a Jóisten osztotta a mindenféle tulajdonságot és ügyességet, akkor sajnos előttem fogyott el a kézügyesség. De ott úgy voltam vele, h pont senkivel nem találkozok soha többet, meg különben is, nem k mindegy, h ki mit gondol a 17 milliós városban a maszkomról, ugyebár. Meg kell, hogy mondjam, utoljára nyolcadikban festettem, talán a gesztenye és árnyékolása volt az utolsó művem, azóta a Planéta csak lélegzetét visszafolytva várakozik, h mikor térek vissza. Megvan az élmény, h virágot kell festeni, de az ecset mindig kiszalad és utánafestesz és megint kiszalad és így a virág szára kb. 10cm lesz a végén? Na, ez vagyok én, borzasztóan koncentrálva, nyelvemet kidugva, 13 évesen. És ez vagyok én, Shanghai alsón, ismét homlokot ráncolva, h kiszaladt a zöld a vonalból. Talán igaza volt Anyámnak, h koncentráljunk inkább a művészettörténetre.

Most amúgy vmi szokásos céges buliból jövök, a Piccadilyn (tényleg) vmi helynek volt a promója, 15-en mehettünk, nyilván azonnal jelentkeztem. Ha nem is érdekelne, akkor is érdekel, h a város közepén milyen egy lokál, ahova vendéglista alapján lehet csak most bejutni. Odaértem, mondom a nevem, valóban bemehetek, felvezetnek az üvöltő zenén át az emeletre, hozták a pezsgőt - ez itt felváltotta az esti kakaómat - és hoztak cupcake-et is. Na, aztat én soha nem ettem még, de a puncs cupcake nyert egy életreszóló rajongót. Sokkal gejjebb, mint a puncstorta, konkrétan összeragad a szád utána belülről, de minden kalóriát megér. Aztán továbbálltam egy másik buliba, közben a metrón újra kirúzsoztam magam, mint a helyiek, és hajnal 2 fele eszméltem arra, h hajnal 2 van és hulla fáradt vagyok, nem tudok többet se táncolni, se a csinos ruhámban hasbehúzva bárpultnál álldogálni. Itt jegyezném meg, h a globalizáció sztem Nagy Sándor óta a világ legjobb dolga: még otthon vettem az ebayen egy szuper csinos ruhát (fekete csipke, combig érő) Ausztráliából, 10 azaz tíz ausztrál dollárért (nem volt 3000HUF) és INGYENES  házhozszállítást kaptam. Ma ebben a ruhában toltam, ideillettem a 12 fokba. A bulikba ketten voltunk, az egyik közvetlen kollégám telefonált pénteken kora du, h ugyan ő lelépett, de bent hagyta a lazacát, vigyem haza, egyem meg, így bizony a lazac meg én toltuk végig, mígnem hajnali 2-kor muszáj voltam leülni a Piccadily-n és a zacsiból megenni az összes maradékot, gyros helyett, alkoholt felszívandó.

Remélem a napsütés ma a szomorkás kedélyállapotomat is felszívja és pölö az esti BL döntő nézésemet, egy k nagy pubban nem teszi tönkre. (hogy tehetné, 2005-ben is pont itt néztem, azt a mára már legendássá vált Liverpool - AC Milan meccset). És elég volt ebből, k nem szeretnék egy percet sem mélázni hülyeségeken, olyan jól indult itt minden, Szontyikám, szedd össze magad, nincs alternatív valóság, ez van és azért ennél nem sok jobb tudna lenni.
(Pláne nem, mert a munkámban is vannak ám fejlemények, de arról szóljon  jövő hét eleji iromány, a kedd esti első 2,5 órás orosz óra után. Daszvidányia)

Az alázat legyen veled - az első hónap mérlege

Holnap lesz 4 hete, h zokogva beszálltam a gépembe Ferihegyen, majd érkezés után még egy kiadós-roamingosat veszekedve, de megérkeztem. Egy hónap alatt lett adószámom, vagyis emelt fővel sétálok a napfényben, mert legálisan dolgozhatok; lett pecóm, amit ugyan nem angoloktól bérlek, de ennek a hihetetlen előnye, h 15 fokban van fűtés, ami azért nem mondható el a tősgyökeres szigetországi népek lakásairól. Lett ma végre bankszámlám, az agyament HSBC kálvária után, ahova 4x mentem vissza, h próbáljunk már valamit kezdeni a rettentően komplikált esetemmel, de csak nem sikerált. Így egy álommal kevesebb, de egy egyelőre hálás Lloyds ügyféllel több és kissé meginogtam a globalizációban, kellett nekem ezen pörögni, rendes angol bankba kellett vna már menni az első nap, nem olyanokkal seftelni, akik a büdzséjük szignifikáns részét marketing kampányra költik a világ másik felén, piha.
Van magyar pedikűrösöm-manikűrösöm, beírtam a google-be, h "pedikűr Londonban" és pár szalont rögvest kiadott. Ezt ugyan majd a nők lapjába írom meg, de azért kellett magyar, mert azok reszelnek, vágnak, olyan eszközöket használnak, amit itt elvileg nem lehet. És értik, h tyúkszem, ami ugyan nekem nincs, de másnak lehet és akkor jobb ezt már idejében kezelni. Beszélgessünk még erről, egy kicsit? Van magyar fodrászom, aki szintén abban a szalonban dolgozik és azért lépett le Pécsről, mert 17e huf-ot keresett és 27 évesen még mindig az Anyjával élt, semmi kilátással (nem panorámával, hanem az életére vonatkozóan.) Tök normálisak, dolgoznak, nagyon sokat, és eszük ágában sincs hazamenni. A szalont egy magyar csinálta, heten vannak fodrász-kozmetika-manikűr-pedikűr, vendégeik 40%-a magyar, a maradék lengyel és környékbéli.
Van kínai tanfolyamom, mert ez 2 éve életem elhanyagolhatatlan része illetve ma végre rátaláltam a tornatermemre is. Sokadik próbálkozás után, de csak meglett, a Soho közepén, 7 percre az irodától, ami arra is jó, h holnap ismét egy újabb lépést tehessek a stress-free nyugativá válás útján és az ebédszünetben elmegyek egy újabb 45 perces spinning órára. Ma este is voltam már, naon jól esett, itt irdatlan sok pasi is jár és nem a Balaton Sound fergeteges zenei kínálata üvölt, hanem vhogy más az aláfestés. Ugyan erről írtam már és tudjátok tik is, de vhogy itt az egészség, a fittség, a sport kicsit más megvilágításban van: természetes és alapvető.
Túl paradicsomi lett volna, ha a pasi is realizálódik - most már kimondhatjuk a nevét is - Nickkel elment a hajó. Még hülye vagyok, ha ott van, még leejtek mindent, ha feltételezem, hogy láthatja, még nagyon fülelek, amikor a magánéletéről mesél a haverjának (tegnap egy szöszivel voltak japánt vacsizni és stand up comedy-n, de nem hálták el az éjszakát) és még sóhajtozok, ha hallom, h telefonál és nevet. Pénteken ideköltözik a legjobb barátja, ezt valahogy annak élem meg, h nem lesz rám annyi ideje. Nem sértődtem meg, de mondhatom, h nem esik valami nagyon jól.
Voltam már színházban, musicelen, bárokban lábat lógatva, vacsizni, futni Wimbedonba járok, ami nem egy Normafa, de megteszi:), olvasok parkban, nézek múzeumot sokat, mert a press igazolványom, amit khmm, Bangkokban tudtam csináltatni, khm, az mindenhova jó.
És van munkahelyem. Ezért jöttem, ezért kezdtem bele abba, hogy berendezzem a fenti szolgáltatókkal a helyi életemet.

Nem könnyű - ezt mindenki mondja. Még úgy sem, hogy nem 1820-at írunk és nem egy kopott bőrönddel értem szárazföldet Ellis Islandon a kozákok elől lelépve; nem 1920-ban élek vagonokban Trianon után vagy 1957 januárjában próbálkozom Svédországtól Kanadán át többszázezred magammal. Nem azért jöttem, mert nem bírom fizetni a svájci frank hitelemet vagy mert nálunk BAZ alsón elfogyott a lehetőségem. Lassan 25 éve (jézusmária) utazok egyedül, nem egyedül, hátizsákkal, gurulós-elegáns bőrönddel, életvitelszerűen,  magamat kajtatva, ámulva, hol büdösen, hol kínait silabizálva, hol kendőbe burkolózva, hol nyelviskolába, hol kuttúrálisan, hol a lemenő nap fényében a Boszporuszon csókolózva, hol a lemenő nap fényében gyűrűt nem elfogadva, lyukas csokoládé, kerek csokoládé, lapos csokoládé, szögletes csokoládé.
Szerződéssel jöttem, nem besétálva, reménykedve abban, h mosogathatok valahol. Beszélem a nyelvet, volt brit főnököm már; tudok késsel-villával enni; nem hordok leggingset, mert tudom, h nem nadrág; ismerem a brit parlamenti modellt és történelmet, mert tanultam a zegyetemen; olvastam P.G Woodhouse-t, van sok-sok évnyi tapasztalatom, mindenről, a magyar valóságból és alapvetően, jobb napjaimon könnyen teremtek kapcsolatot és imádom Londont.
Ehhez képest.
Az ne induljon el, akinek nincs tartaléka - a világ egyik legdrágább városáról beszélünk, még szerződéssel a kezemben, úgyis, h tudom, h május végén kapok fizetést, úgyis, h az első 2,5 hétben barátságból lakhattam egy brit családnál, úgyis, h én aztán evésre nem költök; így is ömlik ki a pénzem, mint a Niagara. És sajnos nem azért, mert mindennap koncerten/szházban/bármilyen felolvasóesten lennék. Bérlet, paplan és törölköző,  telefon és pulcsi, kis csoki és dobozos kóla, döbbenet, minden döbbenet.
Az egyáltalán ne induljon útnak, aki úgy gondolja, h otthon elért vmit és akkor azt rögvest át is konvertálja ide (kivéve nyilván Simor András vagy a megannyi IT-st és pénzügyest): azt tudom mondani, amit annyian - az alázat legyen veled. Mindent bezony az elejéről: a hogyan írjunk prezentációt, vagy akár, h hogyan írjunk meg egy 3 soros emailt, amiben ellenben a megrendelő megrendelője benne van, és egyáltalán nem mindegy a szóhasználat; a 20 helyszínes vidéki turné összerakása, szállásostól, hostess tréningestől, applikáció alkalmazásostól - ezek azért otthon nem okoznak gondot, de itt állandóan kérdeznem kell. Senki nem néz hülyének, tök természetesnek veszik, h segítenek, nekem pedig nem kínos, h akár 5-8 évvel fiatalabban vannak körülöttem. Egy percig nem volt ez kínos, az első hülyeségemnél átsuhant az agyamon, de inkább érzem azt, h hálás vagyok, h itt ülhetek, mint azt, h na, inkább otthon kellene megcsinálnom a százhuszadik mittoménmit.
Ugyan 3 hónapra jöttem, de már az első nap négy hónapról volt szó, ma pedig a szilveszteri, utcai nagy rendezvények megbeszélésen is ott ültem - ahogy láttam, januárig van rám büdzsé számolva. Én még nem tudom, h mit mondanék, ha hivatalosan is elhangozna ez és nemcsak egy xls egyik sorában látnám viszont magamat - egyelőre június közepéig ezt elengedtem és hagyom, h kialakulja magát a válaszom.
Sok mindenre jó lesz ez a pár hónap vagy akármennyi. Rettentően amerikaiul hangzik, de önmagad összes korlátja, valójában te magad vagy. Az első napomon, amikor elkezdték velem végigtelefonáltatni a vidéki helyszíneket, azt hittem, h ember nem fog engem komolyan venni, hiszen érezhető, h nem itt születtem. Aztán persze rájöttem, h sokan nem itt születtünk. Érezhetően nem tudok minden irodai társalgásban résztvenni, nemhogy mindenben, de kisebb részében, ha egyáltalán - nem értem a kulturális referenciákat, a vicceik egy részét, nyilván nem tudom, h 3 éve mi volt a vmelyik rendezvényen, nem tudom felfogni a költségvetések nagyságrendjét, sok a nemnemnem. De mégsem érzem vhogy hiábavaló küzdelemnek és elveszett időnek. A saját kkeu-i korlátaimat lépem át, amikről, őszintén mondom, nem gondoltam, h ennyire magasak és komolyak.

Neverending lakás, adószámigénylés és kis színes az irodából

Meglehetősen katatón állapotban vagyok a lakás mizéria miatt, ami hol megoldódni látszik, hol elmerül a Temze mélyére. A maláj öregasszony, a megannyi orosz és a homályos, setét lyukak után találtam egy helyeske viszonylag nagyobb studiot, az angol középosztállyal egy környéken, Putney-ben. (én is Putninak hívom, nemcsak te ejted annak, nyájas olvasó.) Hála Istennek 2 percre egy krikett pályától és 10 percre a metrótól, kulturált, drágább, mint gondoltam, de olcsóbb, mint az oroszok. 

A közvetítő egy kis arab agency, az apuka jó arc, ellenben a fia tök hülye és egy ideje már ő menedzsel. Bedelláztam nekik a 3 hónapot előre, mert nincs credit history-m - ez ok, erre fel voltam készülve. Kifizettetek velem még egy hónapot, mint depositot, ami kezdett hasonlítani a 13.havi nyugdíj intézményére, de épp jött ki E+P+B, uh hoztak még pénzt, kifizettem.

Aztán 2 nappal költözés előtt közölte a hülyegyerek, h sajna az albérlő nem költözik ki, uh én nem tudok menni. Mondottam, h ez highly unacceptable, mert már én is mondok ilyeneket, oh Anglia. A visszafogott értelmiségi énem nem engedte meg, h kiabáljak, piha, de úgy látszik a mondataim megtették a hatásukat, mert 1 nap múlva már telefonált Szálemalejkum, h akkor kidobták az eddigi albérlőt (kerestek neki másik pecót..hmm) és akkor én költözhetek. Mert ez nekik is kínos. Nagyszerű, de ennek ellenére nem vártak meg, amikor mentem a szerződésért, mert be kellett zárniuk és hiába telefonáltam - de ezektől a szituktól csak előjön az ügyintéző magyar énem, majd ti hamarabb feladjátok, haha, én több hatóságot láttam, mint ti Kába követ. Ma megint hülyék voltak, elém tették a szerződést, mondták, h usual stuff, nem kell ám elolvasni, de ugyebár, életem első legal documentje itten, nyilván elolvasom. Persze bele volt írva, h a bérleti díjban nincs benne a rezsi költség, khmm jeleztem, h akkor ezen a ponton már talán hívjuk ide Apukát, mert én elfáradtam, és lám-lám Apuka nekem adott igazat. 

Elvileg hétfőn költözhetek, majd ha minden rendben és van meleg víz és villany és nem raktak svábbogarakat az ágyamba, akkor leírom a címet, h megnézhessétek a google maps-en, h hol is tengetem a következő 3 hónapomat. 

Amúgy már k régen ott is hagytam volna az egész hitközséget, ha nem ma mentem volna adószám interjúra, amihez kell egy szerződés, h hol lakom. Elvileg itt beszélget veled egy ügyintéző, megpróbálja kideríteni, h te is büdös bevándorló vagy-e, aki csak segélyért jön, aztán 4 hét múlva mondják, h kapsz adószámot és dolgozhatsz legálisan vagy odavetnek a kizsákmányolók arénájába. Szépen felöltöztem, elvittem az útlevelemet, a szerződésemet és a lakáspapírjait az igazolással, h aztat biza már ki is fizettem. A center az pont olyan, mint elképzelitek: mindenféle náció, jön időpontra, magyaráz és pantominezik. Az én ügyintézőm, Mani, sok információt már nem tudott feldolgozni; és például a lakás szerződésemre rá volt kapcsolva az arab agency névkártyája, arról simán leírta a címet, mintha az én lakáscímem lett volna. Mindegy, legalább megköszönte, amikor átnéztem a kérdőívet és felhívtam a figyelmét a csacskaságokra benne. (mind jegyezzük meg gyerekek, h a hill-t két l-lel írják). 

Hajnalban arra riadtam, h legalább kérdés tárgya lesz, h mi a k életért van nekem olasz bejelentett lakcímem és adószámom és tb-m, de nyilván UK pont nem foglalkozik semmi kontinentális dologgal és amúgy miért ne lehetne nekem Hencidától-Boncidáig egy rakás lakcímem. (Majd egyszer azért kijelentkezek a 3 éve szakított olasz csávóm szüleitől, tökre el is feledtem, h ott is élek, beszélünk elég gyakran, majd mondom nekik, h hihihi, terítenek-e még nekem, mint a zsidók Pészachkor a Messiásnak. Milyen vallásos poszt lett ez.)

Amikor megvoltam ezzel - aláírásokban gazdag nap volt - akkor végre bementem a dolgozóba, ahol két dolog fogadott. Az egyik egy email, h Nike 10 km-es éjszakai futásra, aki akar, az menjen, fizeti a cég. Persze becsekkoltam, 30 fontért, már miért ne futnék Londonyban és 3 percig nálam volt a cég hitelkártyája. Amúgy, mintha egy sportklubhoz jöttem volna dolgozni - kétnaponta vannak emailek, ilyen-olyan sporteseményekről, amik nem is a műkedvelő kategória: triatlon, fél maraton, ilyesmi. És mindenki csinál vmit, vagy ebédidőben elmegy futni 40 percre, vagy olyan jógákra jár, amikről nem hallottam még, de el fogok menni, mert k vicces (külön poszt tárgya), vagy akár triatlonozik. Szóval, végre nem én vagyok az ufó, h hetente 5-6x járok tornázni/mozogni, hanem a közegem is ilyen. Szombaton megyek az új fitness klubba, majd mesélek róla. 

A másik dolog, ami hétfő óta fogad, az az egyik srác, aki a múzik menedzsment tagja és minden alkalommal nagyon kedvesen mosolyog. Az első néhány alkalommal nem gondoltam, h ez nekem szól, klasszik szitu volt, h körülnéztem kire nézhet ilyen kedvesen. Aztán felfogtam, h ez valszeg nekem küldi - de ilyet én a farsangi bulik óta nem láttam, pláne ilyen mennyiségben -  uh kellett 24 óra, hogy visszamosolyogjak. Azóta vigyorgok, mint a tökkelütött (ez egy szó vajon?), de gyakorlatilag sok dolog nem történt, azt leszámítva, h nekimentem tegnap a konyhában. Pont olyan magas, mint, amit szeretek, a mellkasáig érek, szőke és kék szeme van és k k jó a hangja. Háttal ülök neki, csak szoktam hallgatni, ahogy a múlt héten még Beyoncee-t szervezett, tegnap már Jennifer Lopezékkel tárgyalt vmi vicceset, amin mindenki nevetett, de én sajnos nem értettem. Ma visszasandítottam rá és összeakadt a tekintetünk (Romana), tehát nem a helloka, új lány, hogy megy a beilleszkedés vonal van. Vagy igen, mert gondolom, aki Beyoncee-t szervez, az, ha akarna vmit, legalább mondaná, hogy helloka, új lány, hogy megy a beilleszkedés. Most megnéztem a cég honlapján, h mi lehet a neve, de nem tudom beazonosítani a képek alapján, vagyis vagy vki bejár az utcáról telefonálgatni és akkor egy nemzetközi összeesküvés áldozata vagyok, vagy egyszerűen nincs róla kép. Ez utóbbit nem hiszem, tehát valszeg a képe nem mondhat semmit. Mindenesetre jóképű fiú és ha be tudna vinni a június 2-i Beyoncee és mindenki ott lesz koncertre, én már jól járnék. 

Holnap és kedden még vigyorgok - hfő szünnap - aztán vagy leejtem a keszkenőm v írok neki egy mailt, ha tudnám a nevét persze, hogy hello és öööö, majd még kitalálom, h mit írjak. 

Ennyit mára, hnap nyugi lesz, mert a cég nagy része kivette a pénteket. A napom valszeg azzal fog elmenni, h a július közepén Moszkvában megrendezésre kerülő autók a belvárosban programhoz keresek hátteret a stábnak. Amennyi pénzből szeretnének lakni a Kreml mellett abból max Leninnel alhatnak titokban, de azért eltöltök ezzel egy levezető pénteket. 

És bazsajgok majd folyamatosan. 

pusz