First responders

First responders

Teljes nyugalomban ültünk az irodában. 

A szerda amúgy is egy slow nap bent, mert valami miatt a szerdákon otthon lehet maradni és "teleworkolni", ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fél iroda üres. Én szeretek bejárni, otthon ülni Bpesten is tudok, és akkor nálam sem otthon ülés lenne, hanem inkább otthon sorozatnézés és/vagy otthon fekvés, szóval, én szeretek emberek között lenni, itt legalábbis. Jó, nem volt egy nyugodt nap, már reggel óta azon ment a folyamatos konflikt, hogy két srác állandóan kinyitotta az ablakot maga mellett és mindenki más fázott és csukd be, de most nyitottam ki, de fázom, de nincs levegő, de fááázom, csukjátok már be. 

Aztán valamikor h3 fele egyszer csak a nekem igen szimpatikus angol fiú, akinek sajnos nem tudom a nevét, de ő tudja az enyémet és amikor gyakran megkérdi, hogy kérsz-e teát Égnesz, akkor sose tudom mondani, hogy igen John, csak, hogy how very nice of you, szóval, az angol fiú a mély hangján szólt, hogy késeltek a Parlamentnél. 

Nem is figyeltünk szerintem rá, aztán mondta, hogy egy autó is gázolt és akkor páran már odamentek a gépéhez. Ekkor a BBC-n és még sehol semmi, minden a twitteren jött, #Westminster, aztán elkezdtek jönni a szirénák, majd a helikopter zajok és mi még mindig a twitter előtt ültünk. Ő körbekajabált, hozzám odajött, mert én megkérdeztem, hogy milyen #-et keressek, aztán nem néztük együtt tovább, mert a többség akkor felment a harmadikra, ami a médiaszoba és ott egy csomó tv is van. Az első köremail a BBC hír után jött, hogy ne hagyjuk el az épületet. Az iroda 6 percre van a Parlamenttől, ha lassan mész, ha kicsit gyorsabban, akkor 4. A köremail után, én felvettem a cipőm, az egyik ír kolléga pedig hozott chipset, gondolom mindenki a maga módján dolgozza fel az izgalmakat. A következő 20 percben jött sokféle utasítás, hogy tényleg ne menjünk sehova, mindenki , aki bent van, írja le, hogy bent van (ami a telework day miatt lehetett érdekes), ne álljunk az ablakok közelébe ésatöbbi, ésatöbbi. Rengeteg érdekes pontja volt a következő 2-3 órának, de nem ironizálok, mert meghaltak ma emberek, illetve a munkahelyem belső dinamikájának kiszivárogtatása ugyan rendkívül szórakoztató, de ilyen mélységben nem illdomos. 

Ehelyütt, csak azt szeretném írni, hogy ez a twitter, ez azért elképesztő. Vagyis nem a twitter, hanem ez a realtime, kontroll nélküli érzelmi teszt. 

Amikor Erdogan megpuccsolta magát, 2016 júliusban (azon a szörnyű héten, amikor egy csomó minden történt, Nizza, BS csajok, Esterhazy halála, über kivonulás, Boris Johnson külügyér) szóval, akkor az első fegyverropogás ropogása és ennek világgákürtülése 90 másodperc alatt történt meg. Egyrészt ültem a kanapén és egyszerre csak ott volt, hogy possible coup d'etat in Turkey, másrészt azóta sokat olvastam erről és így tudom, hogy másfél perc alatt lódult meg a social media, de a 90 másodperc, ami alatt én nem érek el a hűtőhöz a Túró Rudiért, az olyan irdatlan gyors, hogy valóban semmi, de semmi racionális kontroll nem lehet az eseményeken. Ahogy ma minden negyedik #Westminster arról szólt, hogy itt ugyan nincs ellenőrzés, de légyszi ne posztolj már sebesültekről képeket, mert a rendőrség feladata, hogy értesítse a családot és nem a tied; minden harmadik üzenet a london irendőrségtől jött, hogy mi van lezárva, megvan-e az elkövető, hova ne menj, ne essé pánikba, nem jár a metró ott; és mind a többi arról, hogy love London és mit gondolunk mi az internet szépreményű polgárai az eseményekről. A first responderek még sehol ne voltak, amikor a twitteren videokon nézte a világ, hogy az épp arra járó emberek hogyan teszik stabil oldalfekvésbe az egyik elütöttet a hídon, ki hogy áll meg és amúgy szemerkél az eső. A hatóságok helyszínre érkezése iszonyú gyors volt, de egy-egy twitter esemény esetében esély nincs mondjuk megállítani egy lincselést, ha a közösség a képek alapján úgy ítéli meg, hogy megtalálta/ott tartotta az elkövetőt. 

Nem írok ezekkel újat, a teljesen real-time-ban menő közvetítés kezelhetetlen, a fake news és a hírhamisítás melegágya is - ahogy most nézem a friss képeket, egy drága Nobel-díjas Tenneessee accounttal mondja, hogy nézd már meg a képet, egy muzulmán fejkednős nő simán elmegy telefonálva egy földön fekvő ember mellett; és aztán látod a kép eredetijét, ahol ez a nő sehol nincs. 

Ha kérdezitek, de ha nem kérdezitek, akkor is úton s útfélén hangoztatom (és időnként csak erről lehet velem beszélni), hogy az orosz hekkerek hírgyárai a szír konfliktusban  (és nem csak abban) mit tudtak művelni és hogy ha fel kell sorolnom a top 3 dolgot, ami strukturálisan aggaszt, akkor ez a top1. 

A londoni hatóságok reakciója azért nagyon zökkenőmentes volt, már amennyire ezt látni lehetett. Persze, ez egy 8 milliós város, folyamatos (évtizedes)  terror-fenyegetettséggel, így vannak kialakított protokollok. Valószínű, hogy sokszor eljátszottak vegyifegyveres támadástól kezdve bármit, így a Belváros közepén a helyszínre érés természetes, hogy nagyon gyors. A magas buszok keresztbeállítása a hidakon, a forgalom lezárására adott, de nekem azért feltűnik, mert a naplementében olyan, nemtom, festői? Londoni? A lezárt hidak és a pár metró nem működése miatt békésen gyalogló emberek és a mellettük futó futók jelzik, hogy akkor most ez van, mindenki megy a dolgával tovább. Ahogy slattyogtam a színházam felé, mert az k élet, hogy elmegyek Daniel Radcliffe-t megnézni Rosencrantzként, mert nem lesz rá máskor módom, szóval, ahogy slattyogtam és hallgattam a rádiót, minden kívánságműsorban, beszélgetésben elmondták, hogy ma lassabban érünk haza, addig is szóljon ez a szám mindenkinek, vagy merre ne menj, mert még mindig nincs metró/híd. Tény, hogy hazafele már több - sok rendőrt láttam itt-ott, de kalasnyikov nem volt rajtuk. 

Nyilván nem lehet és nem is szabad összehasonlítani terroreseményeket és elég zavaró a pont egy évvel ezelőtti Brüsszel és a mai London párhuzama. Nagyon szomorú az öt ember halála itt (lapzártakor), de Brüsszel tavaly, vagy Isztambul csomószor vagy még sok más eset más nagyságrend volt. Utáltam ma a tavalyi képek és a mentők egymás mellé helyezését, mert ezzel ne relativizáljuk a tavalyi rettenetesen sok halált. Idegesített a Facebookon bekapcsolt safety check, mert könyörgöm nem egy cunami történt, vagy ismétlem, egy tavalyi Brüsszel, hanem egy lokalizált támadás. Ne állítsunk be minden terroristát mastermind-nak, mert nem azok, nem kell safety check, mert ezzel is erősítjük az indok nélküli paranoiat, ami majd legitimálja, hogy "no-go zona"-król beszélhessünk (brr, ha valamitől kurva ideges leszek, akkor ennek az említésétől). Mondom, nem a londoni attack nagyságrendjét szeretném csökkenteni, csak ne hiszérizáljuk már magunkat és ne beszéljünk hülyeségeket. Bár ez valószínűleg nagy kérés. Én nem tudom mi a válasz arra, hogy 160 karakterben kommunikál a világ és ez aztán mindennek a melegágya, nem tudom mi a megoldás, de az biztos, hogy nem szeretném járókelőkre bízni az elemzéseket és a megannyi közösségbe szerveződött Tennessee-re, hogy majd kijelölje a diskurzusok mélységét és irányát. 

Egy india - muzulman barmenedzser csaja lettem Kuala Lumpurban

Ennyi.

Nekem ez túl YOLOka

Én ma 1530 és 15:55 között életem egyik legnagyobb sokkjában ültem. 

Reggel óta kb. 12 üzenetet kaptam, hogy elment dolgozni, most elment boltba, most mit mondott a kollégája, kell vennie új terítőt. 

Mintha tudnám, hogy mit dolgozik, mintha tudnám, hogy milyen boltba jár és MINTHA TALÁLKOZTUNK VOLNA VALAHA IS mintha.

Ha nem több ezer km-re ülne, ezen a ponton azért elkezdenék új zárakat felszereltetni. 

1530-kor rámír, hogy bevásárolt, akkor ő ready, akarok-e dumizni és készülne a táncra. Jó, essünk túl rajta gondolom, de mondani csak annyit mondok, hogy ok, hozom a teám és a szemüvegem. Kétségtelenül nem a legszexibb riposzt a részemről. 

De nem zavarja, hív és még mindig nem működik a mikrofonja. Kérdem tőle írásban, hogy akkor hogy fog táncolni, ha nincs zene. Mondja/írja rakjak be valamit (mondjuk ebből a szóhasználatból lehet érezni, hogy én még a kazettás magnó korában pörögtem a fejemen, ma asszem már nem nem azt mondjuk a youtube-ra, hogy berakok valamit, az max a hot-dog a sütőbe), szóval, hogy kapcsoljak vmi zenét, majd arra táncol, csak mondjam meg mi az. ABBA-t választok, Fernando, ha már gáz, akkor legyen totál az. 

https://www.youtube.com/watch?v=dQsjAbZDx-4 

Pár szóban a háttérről. Szürke kanapé, fehér fal, Piros párnák. Ül a képernyőben, mosolyog és integet, úgy érzem magam, mint egy beteg casting director. Aztán előhozza a very short cloth-t, hogy akkor ez jó-e? Nem tudom elképzelni, hogy ezt hogy veszi fel, írom ok. Kimegy a képből, átöltözik, elindítom a zenét, can you hear the drums, Fernando, majd visszajön, póló off, a többit le sem írom. Láttam én már ezt-azt, de azt hiszem, a 90-es évek MTV-je a mai korok szatíráira (érted, szatíra), nem készített fel. 

Ülök a szemüvegemben, már nem bírom kortyolni a teámat, there was something in the air that night, the stars were bright, és nézem azt a jóképű srácot, aki nem látott soha, nem beszélt velem soha és táncol egy sötét képernyő előtt, nála nem hiszem, hogy ment a zene, mert ritmus az nem volt, én hallgatom a pánsípot a svéd néhány évtizedes közelmúltból és amikor kérdezi, hogy vegye-e még rövidebbre a ruhát, akkor egyet még tudok viccelni, hogy van-e ennél rövidebb, de a következő kérdésre már nem írok semmit, mert látom, hogy ez a móka megy nélkülem is. 

És aztán abbahagyja, és mondja, hogy majd, ha már járunk, akkor együtt fogunk táncolni. 

Itt bontottam a vonalat, mondtam, hogy mennem kell, majd jövök, sohanapjánkiskedden. 

És most tökre dilemmázok, hogy ha megszakítom vele a minden kapcsolatot, akkor még betegebb lesz és ki tudja mi történik vele és lemészárol ott embereket, vagy kárt tesz magában, vagy ilyenek, amik a Criminal Mindsban történnek, szerdánként. 

És anyám gyógypedagógus volt, ugyebár, így mi hazahozzuk a beteg embereket és szeretjük őket. De asszem erre anyám is azt mondaná, hogy hogy-hogy-hogy? Vigye őt haza a tesója vagy a Criminal Minds, de ne én. 

Jóvvan. 

Javaslataim: 

- ha van gyereketek, soha, de soha ne engedjétek ki a lakásból

- ha ti magatok még csávóztok/csajoztok, soha ne menjetek ki a lakásból

Mindenki megbolondult. 

Majd egy idő múlva ez egy jó sztori lesz, de egyelőre még nem őszinte a mosolyom. És érdekes, hogy Londonban sem ért ilyen sokk, bár Rómában igen, amikor az olaszom többször megmutatta, hogy hol vannak a brazil transgender prostik és arról értekezett, hogy az összes római transgender prosti brazil, ott lehet valami a levegőben és a génekben. Ma már tudnék erre válaszolni, de 10 éve, még nem volt ilyen érvkészletem. Mondtam már, hogy a 37 az új 87? 

If I had to do the same again, I would my friend, Fernando. 
oh, well.

Az első igazi angolszász beteg az életemben

Ez nem London.

És nem is az obligát DK-Ázsia január-február utazós blog-rész, ami idén márciusban lesz 3 hét Malajzia, akkor majd írok arról, de muszáj mesélnem Rob-ról. 

Illetve néha Rob, néha Marc, de ne szaladjunk előre. 

Nem mondom ki, hogy hol (Tinder), de összeakadtunk Rob-bal, aki egy 37 éves, rettentően jóképű (az én zsánerem) angolszász. Vörösesszőke, szélesváll, magas - ahogy láttam a képeit és imádom ezeket a kék-fehér apró kockás ingeikben.

Találkozni nem találkoztunk, egy konferenciára jött az Interkontiban lakott, vicces volt és megbeszéltük, hogy szerda este összefutunk. 

Illetve már az első üzenetváltásokkor, a 3 percben arról témázott, hogy táncoljunk face-to-face. 

Jó, mondom, ugyan van erről elképzelésem, de azé' beírtam az urban dictionaryba, hátha a face-to-face mást jelent náluk, mint a szántódi úttörőtáborban, ahol utoljára vettem kb. ilyenben részt. Nem jelentett, rendben, úttörőtábor face-to-face tánc, menni fog. 

Szerda este nem tudtunk mégsem találkozni, de kicsit skypeolni kezdtünk, én azt hittem, hogy csevegjünk, azért. 

A skype-ján már Marc Smith-nek hívták, de igazából ezen a ponton nem zavart, lehet tőlem Marc vagy Rob vagy Harry is, ha egyáltalán talizunk, majd kiderül. A telefonomban mindenesetre Rob Qatarnak mentettem el, mert a képei alapján Qatarban dolgozik, bár, mint ma megtudtam Dubaiban. 

Tehát, a szerdai skype. 

Az ő skype-jának nem volt hangja, az enyémnek képe, így már ez kicsit érdekes volt: én írtam, ő mosolygott. Ekkor még lehettem volna én az elmeszoc-pedo., akinek nincs képe, mert ugyan Agnes (37), de igazából Hans (64) vagyok. 

Nagyjából 3 percig bírta, aztán megkérdezte, hogy zavar-e, ha közben beülne a fürdőkádba. 

Akarom-e látni. 

Én 37 éves, konzervatív kelet-közép-európai lány vagyok, nem 17 éves idióta, így nyilván ezzel a kérdéssel nem tudtam mit kezdeni. Itt kezdett picit furcsa lenni, Marc Smith, a Tinder ugyanis nem feltétlenül hosszú ismerkedési estekre van kitalálva, küffödieknél még mondjuk működik, de azért a fürdőben csevegés nincs benne a gyakori történetekben. 

Gondoltam, biztos hosszú napja volt, üljön be, majd beszélgetünk úgy. 

Beült (azt nem láttam), de a következő kép, hogy ott ül egy irtó jóképű csávó, akivel imádnék egy bárban nevetgélni és állig be van takarva fürdőhabbal. 

Kínlódott, hogy az ipadje vagy mittoménmije ne legyen habos, de ne jöjjön ki ő se a hab alól, túlzottan. Közben nem halljuk egymást, ő nem is lát. Amúgy szép az Interkonti fürdőszoba, az látszott a háttérben. 

Aztán, elkezdte megint mondani, hogy mi lenne, ha felvenné a kis ruháit ("my very small cloth") és táncolna nekem. Itt volt az a pont, hogy örültem, nem lát engem, mert nagyon kicsikét, de kiülhetett az arcomra, hogy vajon mi a k élet történik itt most. 

Mondtam, hogy ne hari, de nekem most le kell feküdnöm.

Elteltek a napok, hazament, és most írt, viberen, vihogtunk, mesélte, hogy a konfer milyen volt, de Dubai és a lakása mennyire nem a real world, hogy ő könyveket ír, hogy én mivel foglalkozok. Na, a Tinder totál nem ez. Nem tartunk kapcsolatot olyannal, akivel nem is találkoztunk. 

És aztán elkezdte. 

Hogy most lefekszik, de vasárnap este, ami nekem délután, ő táncolna nekem. 

Mit vegyen fel - kérdi megint Rob. A very little cloth-t vagy egy pincérkötényt, aminek nincs hátulja?

Mondtam, hogy a very little cloth-t és holnap 4 órában állapodtunk meg. 

Ezt már nem bírom kihagyni. Ha bejön pénzt is fogok kérni tőle, ezekért a sessionokért, mert A barinőm szerint neki nyilvánvalóan ez a kattja. Vagy megzavarodott Dubaiban, vagy ezt csinálja ott is. 

Áldom a fogam és az ínyeim, amik begyulladtak, meg a szerdai rosszullétem, hogy nem találkoztam vele. Ott ültem volna az Interkonti bárjában vagy valami másik bárban arról beszélgetve, hogy menjünk valahova, ahol táncolhat nekem. Biztos, hogy nem bántott volna, de egy életre elveszi a kedvem a zsáneremtől. 

Látjátok, az ember lányának már a lábát nem kell kitennie itthonról, senkivel nem kell találkoznom, mégis össze lehet futni Robbal és Marccal, ahol az egyik konferenciázik és könyveket ír, a másik kötényben táncolni akar és remélem van még egy, mondjuk Sebastian, aki venne nekem szép cipőket és egy lakást Londonban, ahol talán még pár vörösesszőke-apró kék kockásnak van józan esze. 

Tanulságok Indonéziábúl: nekem, neked és a társadalomnak

Ültem a maláj gépen és valami nem stimmelt. 

Nem az nem, hogy lassan véget ért a hat hétnyi (ahh) backpack kaland és rövidke bangkoki regeneráció után visszaevett a fene oda, ahol muszáj dolgoznom, mert éhen halok és nem vagyunk mind egyenlők a hátizsákunkkal és az egyen koszunkkal. 

Az nem stimmelt, hogy csak kínaiak voltak körülöttem. Persze, lehet, hogy az egymilliárd háromszázmillióból 150 mind velem jön egy gépem Kuala Lumpurból Bangkokba, de az is lehet, hogy a maláj nép megcselekedte azt, amit senki más nem tudott a világon és amikor mentem a low-cost reptéren a kifutópályák árnyékában, akkor nem arra kellett volna követnem egy nyilat, amerre mentem. Egy darabig vívódtam magamban, hogy megkérdezzem, hova is megyen ez a gép - mégse távolsági buszra szálltam - de végül összeszedtem magam és gondoltam, jobb, ha idióta fehérnek néznek, mintha valami banális véletlen folytán leszállok ott, ami nincs rajta a térképen, mert 5 millió kínai lakja ugyan, de ezenkívül nem jegyzi egy geográfiai társaság sem és életem végéig ott maradok. Megkérdeztem. 

Valóban rossz gépen ültem. 

Leszálltam, átszálltam a jó gépre és Isten ujját véltem felfedezni a dologban: ideje hazakeveredni. 

Vajon mit viszek haza magammal, belső fejlődésileg és eszmetörténetileg? 

Nagyon jól pakoltam: elég volt A nagyon menő 5 kg-s hátizsenyája és Z övtáskája. Mind a 3 pár cipőm (vizicipő, flip-flop és túraszandi), volt rajtam, nem kellett több. Elég volt a 3 top, a 2 csinos ruha (egyet Jakartában is felejtettem), az 1 oldaltzsebes Sandstone szoknya, 1 hosszúszoknya és 1 hosszúujjú. Hálózsák, amit Anyukámtól kaptam az érettségimre (akkoriban még nem kocsit ajándékoztak), nagyon jól jött, főleg, amikor az egyik helyen piciny hangyák (és remélem nem bolhák) össze kezdtek csipkedni és azon a pár helyen, ahol a teraszokon aludtam; 3 fürdőruha és 10 bugyit pedig általában 70 huf-ért, a törülközőmmel egyetemben többször kimosattam. Kindle és a rajta lévő 212 könyv isteni volt (17 darabról tudok olvasónaplót írni), és ha már fényűzésnél járunk, évek óta imádom a Ray-ban-emet, amit megvettem Texasban, egy évig nem hordtam, mert igazából nem áll jól, de aztán rájöttem, hogy ez egy életérzés és az meg jól áll. 

Visszaszedtem az életkedvem: határozottan jót tesz az ember lányának, hogy egyedül csatangol messze a komfortzónáján kívül, távolsági buszokat int le belső sávokból, kínaiul alkudozik taxisofőrökkel (140HUF-ot le is alkudtam, de ugyebár nem az összeg a lényeg), szörfdeszkát fest reklám gyanánt, nem kap vérhast sehol, odabiccent bennfentesen fehéreknek és élvezi, hogy tud ő is érdekes lenni olyan elképesztő élet- és utazástörténetű srácoknak, amiről mindig is tudta, hogy léteznek, de csak távolról csodálta őket. Not all who wander, are lost. 

Két dolgot szeretnék társadalmi tanulságként megfogalmazni. Egyrészt, amikor majd kormányra jutok, akkor belefoglalom a gránitszilárdságú alaptörvénybe, hogy mindenki menjen minima félévre, Ajrópán kívülre, egy kicsit szokni a más perspektívákat. Kicsit jobb lenne mindannyiunknak...az egyéneknek is, ha látnák, hogy a nyomor máshol kezdődik; ha ízlelnék, hogy a konyha nem a rántott húsnál ér véget; ha nevetnénk, amikor te hadoválsz, ők pedig mondjuk indonézül magyarázzák, hogy hol szállj le a kéthetente közlekedő hajóról, ami ma persze nem jön, mert esik 3 napja; ha mindenki magára venné azt a képességet, hogy összemosolyogjon vadidegenekkel, akik csodálkoznak a piros színén (very red, aaaaaa, veeeery red lady, tudom, köszönöm, én hátam, érzem), vagy mert ő csak egyszerűen kamaszlány, jön veled szembe és nagyon kedves; alapvetően felfognánk, hogy a másik nem akar bántani, elrabolni, veséd kivenni, csak, mert mondjuk nem fehér; ha észrevennénk, hogy fogalmunk nincs, mi a különbség két buddhista szentély között, vagyis nem ők a tahók, amikor nem látják a differenciát a román és a gótikus templom között; ha tisztába tennénk magunkban, hogy a világ irdatlan nagy, óriási távolságokkal, nagyon eltérő szokásokkal, növényekkel, éjszakai hangokkal. 

És amikor ott ültem, néztem ezeket az embereket - az indonézeket mármint a sok-sok szigeten - akik olyanok, mint Orwell csavargói (Csavargóként Londonban és Párizsban), abban az értelemben, hogy ők is máról holnapra élnek - talán inkább tegnapról mára a helyes kifejezés - napról - napra erősödött bennem a hit, hogy lehet sok bajunk a rendszerrel, de a kapitalizmus, a kapitalizmus által teremtett befogadó versenyrendszer és piac, az amely ezeknek az embereknek és társadalmaknak valami perspektívát tud mutatni. Befogadón azt értem, hogy van társadalmi mobilitás, az egyszerű biciklitekerőből lehet több bicikli tulajdonosa, ha rájön, hogy mivel szolgáltasson többet. És dolgoznak 10 órát és 14-et (Kínában pölö) és mikrohiteleik vannak (jó az India), és több évszázados és évezredes hagyománya a kereskedelemnek (mondjuk a malájoknál), ami egy folyamatos ösztönző volt, hogy nyissanak, nyitva maradjanak, felismerjék, hogy a fahéj az nagyon menő lehet, mert viszik az arabok, mint a cukrot. (itt tudtam meg egy múzeumban, hogy biza a fűszerszigetek és a temérdek fűszer nem azért kellett, mert Ágika a 17. században finnyázott és gurman volt, hanem, mert a k sok fűszer semlegesítette és elnyomta a rothadó húst ízét....).
Szóval, most, hogy már sokadik utam nyomtam Ázsiában és sokadik könyvem olvastam a kereskedelem-nyitott társadalmak-szabad piacok nagyszerűségéről, egyre inkább azt gondolom, hogy a befogadó intézményrendszer, a piac mechanizmusai, a kereskedelem és a hit a társadalmi mobilitás lehetőségében - ez nem tudom, hogyan lehet indonézül - nos, ezek azok a dolgok, amik tartósan, tar-tó-san, több évszázadra is sikeressé tesznek egy társadalmat. Temérdek oldalt össze tudnék írni erről, de azt majd a kapitalizmus blogon, mosoly.
Megannyi tapasztalattal lettem gazdagabb, sok kedves emberrel utaztam együtt, laktam csótányokkal, jó a színem, ettem sült banánt sajttal, néztem napfelkeltét és naplementét, beszéltem spanyolul és indonézül és kínaiul, búvárkodtam 10 méter mélyen második világháborús hajóroncsnál, táncoltam Dj Bobora albánokkal Kuala Lumpurban (ez volt a mélypont), táncoltam brit popra hollandokkal és fransziákkal, kajakoztam nagyon helyes emberekkel, utaztam a világ legkoszosabb buszával, mondtam, hogy köszönöm, de nem akarok második és harmadik feleség lenni, összelicsiztem a telefonom és éreztem, hogy már nem bírok több rákot enni.
És a tavalyi családmodellre vonatkozó paradigma váltás után, idén újabb jött: ki tudom mondani, hogy nekem bizony sosem lesz 9-5-ig állásom, ahonnan nyugdíjba megyek. Sokkal inkább dolgozom 15 órát 10 hónapon keresztül, pár évig és aztán továbbállok, mint, hogy megőrüljek egy-egy iktatórendszertől. Ez lehet, hogy banálisan hangzik és eddig is így éltem és ezt rajtam kívül mindenki tudta, de ma már én is elfogadom és nem keresem a XIX. századi stabilitást egy olyan világban, amelynek majd minden percében a XXI. században lubickolok.
Jövőre, ha jön velem valaki és/vagy kajak akkor Fülöp-szigetek (akinek inge, vegye), ha nem, akkor Malajzia. Csak mondom, tessék elkezdeni gondolkozni, Holtzer Tours tarthat castingot, magasan a léc, de átvihető. Mosoly, mosoly. 

Tengerre magyar

Midon soraimat irom a gyarmatokon, tul vagyok mar egy 12 oras buszuton, amikor rossz helyen szalltam le, mert irdatlanul nagy az arcom es mar azt hittem 3 nap Java utan, hogy nalam a bolcsek kove, es rossz helyen leszallaskor, ugy tunt Iranban vagyok, de hala Istennek 2 ora esoben seta utan elertem egy komolyabb lakott telepulest es nem Iran volt, hanem a sokkal jobban csengo Semarang; tul vagyok egy 26 oras komputon Borneora, maskor azert valaki szoljon, ha 26 orat akarnek kompozni, hogy megnezzek egy orangutan re-ha-bi-li-tacios centert, nem rossz, de azert 26 orat, kucorogva a halozsenyamon, a kisse tulzsufolt kompon, minusz Leo, nem biztos, hogy megert, max az emlekirataim szamara; egy 3 oras gyorstalpalo indonez nyelvtanfolyamon, mert egyreszt idegesit, hogy latin betukkel van minden kiirva, de mintha en talaltam volna ki ezt a nyelvet 6 evesen es a jaklep kulek jkfuri8e peldaul azt is jelenthetne, hogy olcso ananasz vagy gyarlatogatas keddenkent, masreszt 4 napig szorakoztatott csak, hogy mindenki beszelgetni akar velem, de csak 10 szot beszelnek angolul, es ezert az volt az otletem, hogy en megtanulok 50 szot. Meg is tanultam, csak azt nem tudtam, hogy biza hoch Indonezt nem beszelnek mas szigeteken, igy a hihetetlen nyelvtudasom annyira nem alkalmazhato. 

Mintha idetlen idok ota itt hatizsakoznek, de valojaban azonkivul, hogy egyre koszosabb vagyok, nem biztos, hogy tortenik barmi, csak nekem tunnek nagyon zsufinak a napok. Tegnap is korbeneztem, hogy ki lehet ennyire budos es aztan persze rajottem, hogy ja, en. Evvan, nem lehet itt eleget mosakodni, el kell ezt engedni. 

Lettek ellenben torzshelyeim, egy a rehabilitacios zentertol nem messze es egy belso Balin. Balira muszaj voltam beugrani, 3 teljes napra, igy kb. 4 het utan ramfert mar egy-ket europai arcvonas. Nem a party reszekre es nem az Azsia deluxba mentem, az nem ez az ut, hanem valami 2 utcas faluba, ahol csattogtam epp, kerestem, hogy hol is fogok aludni, amikor lattam egy A4-es nagysagra kiirva, hogy Panda Homestay. Na, Panda Homestay egy irdatlan belso udvaros, k nagy kertes, faragott ajtos, egyel banant-licsit-kokuszt indonez csalad volt, napi 13 dollarert. Sok angolt nem beszeltek, de karpotoltak azzal, hogy epp harom napja halt meg a Nagymama es ugyan a hamvasztasrol lemaradtam, de a masodik napom reggelen meghivtak a parton a hamvak szetszorasara. A csalad kozel 100 fobol allt, vegigvonultunk a 2 utcan, szines ruhakban (felvettem a szines, frangepanos szoknyam es nem vettem fel a Ray-ban-em, mert nem iteltem odaillonek), enekelve (?) setaltunk vagy 40 percet egy meredelyig, ott enekelve es/vagy nagyon hangosan kiabalva beszortuk a neni hamvait es ettunk almat, ami itt nincs, de minel tobb a rokon, annal fontosabb mutatni, hogy megengedhetik maguknak az import gyumolcsoket, igy az alma/2 dollar elmaradhatalan resze lehet az itteni temeteseknek. Orulok, hogy a 13 dollarom nagyon jol kerul felhasznalasra. Igy lettem egy indonez csalad resze. Cserebe nagyon jo fej akartam lenni es mondtam, hogy irjuk mar ki kicsit nagyobba, hogy Panda Homestay, mert a k elet nem veszi ezt eszre - adjatok egy deszkat, meg festeket, majd kiirom. Magam is meglepodtem a kreativitasomon, de itt raerek, mindenre. (Volt net, uh a google translator segitsegevel mondtam a " kerek festeket" es csak remeltem, hogy nincs olyan jelentese ennek a 2 szonak, hogy peldaul ennek denevert, mert azt udvariassagbol sem tudnek enni, mellekszal). Lett festek es kaptam egy hasznalaton kivuli szorfdeszkat. Szepen nekilattam, felpingaltam, hogy Panda Homestay es free-wifi es egy mosolygo arcot es egy napocskat, amivel ki is merult a rajztudasom. Kis hiba csuszott a festesbe,  hallottam am, hogy karattyolnak, mikozben festek, de gondoltam en is beszelgetnek, ha szazan lennek, igy nem foglalkoztam vele. Aztan megjott az Angolul Tudo es o szolt, hogy az Pande Homestay, nem Panda. Aha. A pandanak legalabb volt ertelme. Eloszor atfestettem, de kicsit Micimackos lett, igy elokerult meg egy szorfdeszka. Nagyon remelem, hogy ok mind a szazan ejjelente, titokban nem meszaroljak le az itt megalvo szorfosoket, hanem valahonnan mashonnan mondjuk nem tudom honnan vannak a deszkak. Szoval, a masodik festes mar remekul sikeralt, oszinten hiszem, hogy ezzel a kis marketing trukkel (lehet latni peldaul, hogy itt van szallas) felviragoztathatjuk a csaladi kincstarat. (kovetkezo kep: 3 ev mulva, szivarozva, Cadillecben ulve sopankodnak, hogy milyen jo is volt, amikor nem volt meg harom villajuk es evente 450 turistajuk es a gyerekek nem szoktak ra a kokainra). 

Most megerkeztem Lombokra, gyors hajoval, ahol kb. tizen nem lettunk rosszul  az otvenbol. A mellettem, teljes panikban ulo holland parnak nyugalommal elmeseltem, hogy ezek nem nagy hullamok, mit csinalunk oldalhullammal es hova nezzunk, hogy ne hanyjuk el magunkat, mintha legalabbis nem az o-, hanem az en uknagyapamnak lett volna tengeri kereskedo cege es flottaja. (amikor az olaszommal egyszer kompoztunk 8 orat Szardiniara, ott is a 600-bol 10-en nem lettunk rosszul, annyi rakot es langusztat eletemben nem ettem, megmaradt a menukbol es a szemelyzet naon kedvesen hordta ki nekem, amig birtam.). Szoval, tengerre termett a genallomanyom. 

Ez nem lett vicces poszt, de mentsegemre legyen mondva, 10 fos szokincsekkel beszelgetek, sok-sok napja mar.

Gyarmatokon

A bakancslista, azt kell mondjam, egy hulyeseg. 

5 eve felkerult ra Borobodur, napfelkelte, vilagorokseg. Megerkeztem, helykozi buszjarattal, szallasom 4dollaros, tobb csotany es kevesebb gekko, kedves hazigazdak, enyhe curry az indiai szomszedaimtol. Jo fej vagyok, de csak, ha masok is latjak, igy a 4 dollart kidobtam az ablakon es a faluban upgradeltem magam egy 10 dollarosra. Es sem a higenia csucsa, ellenben csotanyfree es itt amugy is felesleges mosakodni, mivel a 94%-os paratol egy perc alatt nedves leszel, azon megtapad a kosz es 5 perc utan ragadsz., amit 20 perc utan nem erzel mar, viszont, ha ujra es ujra lezuhanyozol a 20 perc ujra ketyeg es csak meghosszabbitod a joleti kellemetlensegeidet. Amugy meg, a vilag legjobb fenyvedo faktora a koszreteg, majd szabadalmaztatom. Szoval, Borobodur. Hazigazdam felajanlotta,hogy hajnalban kivisz valami tutko helyre, ahonnan jobban latom a mindent, az olaszon kivul ezek szerint az indonez nep tud meg arra ravenni, hogy reggel 4-kor rauljek egy robogora. Dzsungelen atvagva - egy ideig probaltam emlekezni az utra, ha valami tortenne, de a dzsungel ugyebar nem Kossuth Lajos utca elsonel jobbra, lampanal balra - igy ezt elengedtem eleg hamar. Kis domboldal aljaban parkol, kiepitett kilatoba felmegy, ahol mar 30 turista varakozik es kicsit harmadik tipusu talalkozasok az egesz: a dzsungel zajait probalja meg a dombot minden oldalrol korulvevo 15 mecset, ossze-vissza imadkozo muezzinje elnyomni. 5 orakor vilagosodni kezd, semmi nem latok, mindenki morajlik. 5:20, teleobjektivek hada, selfiek, vihogasok, huhogasok, en meg csendben anyazok, hogy tan a szemuvegem vagy a lencsem, azt elhozhattam volna. De, ha szemuveg nelkul nem latom a romokon atderengo fenyeket, akkor a romok is es az atderengo fenyek is bekaphatjak. 

Az mondjuk megerte, hogy a szallasra visszamenve, reggelizhettem az utcan csokis cornettot. (nem kaptam szalmonellat)

Ami karpotolt az a visszaut a 45 km-refekvo Yogjakartaba: szinten felikarusznyi, 20 szemlyes, rozsdas, kattogo busz, minden fanal megall, ha leinted, csirkekkel es fejkendos csajokkal utazos. Kerdeztem a buszpalyaudvaron (enyhe eufemizmus), hogy akkor ez megyen-e Yogja-ba, mondtak igen. Elorevettek, feher lyany es mielott barki mas felszallhatott volna, el is indultunk. Privat bkv buszom lett kerem szepen, nem koszi en nem dohanyzom, de ettol meg joban maradtunk a soforrel, amit mi sem bizonyit jobban, mint, hogy az egyik faluban felvettek, gondolom az unokateso szomszedjat, aki 20 percet bendzsozott nekem, autoradio gyanant. A dolog elvezeti ertekebol kicsit levont 8 perc utan, hogy csak az everything I do, I do it for you Bryan Adams Robin Hood dalt tudta jatszani es enekelni, de a szandek a fontos. Es nem szalltam el, meg emlekszem, hogy a Moszkva ter-Felho utca viszonylatban sosem volt privat buszom, plane nem bendzsos csavoval.

Amugy kicsit ugy erzem magam, mint abban a zs kategorias filmben ahol a II. vh vegen nacikat kuldtek a Holdra es azok az arnyekban (?) megtelepedtek, nottek es egyszer odament valaki es kiderult es lecsaptak. Na, en idejottem, arnyek nincs, nacik sem, de ennyi hollanddal en eletemben nem talalkoztam: kedelyesen elnek a volt gyarmatukon, mintegy 100 ezren. Ha jol ertem a modell a kovetkezo; ide jonnek hatizsakkal, huszonevesen, rajonnek, hogy jobb az ido es olcsobb a ser, mint otthon; hazamennek befejezni egyetemet/binicet es/vagy elvalni es visszajonnek ide, hazasodnak, barokat vesznek, butorokat exportalnak, engem szorakoztatnak. Tegnap delutani eso alatt beultem egy barba, ahol harom perc mulva egy 60 eves 7BaromVoltMindEladtam sarmor telepedett az asztalomhoz es rendelte a soroket. Aztan lettek meg nehanyan, megkimelnek mindenkit az eletuk reszleteitol, lenyeg ehelyutt, hogy egyreszt az a megtiszteltetes ert, hogy lehettem volna a harom elvalt feleseg es a jelenlegi indonez no mellett a hazi tuzhely orzoje, ideig-oraig, masreszt elvittek egy eleg erdekes helyi esemenyre a varos szelere. Tobb csapat van, en - borszinre valotekintettel - a hollandot gyengithettem. Bekotik a szemed es a feladat, hogy a ket fa kozotti 15metert tedd meg. Nem megy. 4 meter utan csamborogsz, mint a hulye, es egyaltalan nem erted, hogy ez mi, de, amugy persze kicsit vicces, ha van kedved Monthy Pythonhoz. En nem tudom, hogy ezt a szokast a hollandok honositottak meg itt, vagy jobb progi nem leven atvettek az evszazados hagyomanyt az indonezektol es azt hiszem, ennel nagyobb baromsagot meg nem lattam es nem jatszottam. De valahogy ugy voltam vele, mint Vasco de Gama lehetett,amikor vegre sikeralt megkerulni a Joremenyseg fokot: ezert aztan erdemes volt elindulni otthonrol.