Fejlemények Nyugaton II. - Hajrá Mari néni

Amint visszaértem a 10 napos Szigetemről, rögvest megcsapott a változás szele az irodában. 

Kedvesek voltak, akik azok szoktak lenni, de nem úgy. 

Kaptam 150 emailt, de nem olyanokat, amiket kellett vna kapnom. 

2 hónapra visszajött az ausztrál egykori sweetheartom - hahh, ma már csak emlék, hogy némely bejegyzés kizárólag róla szólt - bedolgozni egy projektbe és ez volt az az utolsó jel, amit dekódoltam és irodába lépésem után 6 órával telefonáltam az egyik barinőmnek haza, hogy innen engem ki fognak rúgni. 

Másnap, ha nem is ebben a formában, de megtörtént. Az indok az volt, hogy a pénz, amit kértem - nem tudtam volna belőle a Ritzben vacsorázni, de mondjuk kijöttem volna nullszaldóra - az nem állt pariban azzal, amit nyújtani tudtok a cégnek. Ajánlottak egy éhenhalós-gyakornok alatt kettővel fizut, amire én 4 hónap és 2 sikeres helyi projekt lemenedzselése után nemet mondtam. Nem is elsősorban azért, mert ebből nem tudom még az albim sem kifizetni, mert ha látnám, hogy van itt előrelépés és van ennek értelme, akkor megoldottam volna a pótlékot. Emberileg nem tudom azt elfogadni, hogy három hete még arról beszélgetünk, h én vagyok a szilveszteri dzsembori production managere, ebben a minőségemben járok megbeszélésekre, szerződésem van és új telefonom és új névjegyem...majd egyszerre történik valami és visszavágnak egy olyan szintre, ahol sosem voltam. Anélkül, hogy az elhangzana, h most ez van Ágikám, de 6 hónap múlva, amikor megtanultál angolul és érted végre az angol humort, akkor ebből kiszedünk, tehát döntsd el, hogy akarod-e ezt. Akkor eldöntöttem volna. Így nem állítottak döntés elé, nem volt mit eldönteni. Szeptember 16-án könnyes búcsút veszünk egymástól. 

24 órát sokkban voltam, felmondtam az albérletem, A-val vacsoráztam és folyamatosan arról beszéltem, hogy melyik repülővel megyek azonnal haza. 

Aztán az egyik közvetlen kollégám lelket öntött belém és 48 óra múlva már a friss életrajzommal kezdtem bombázni a rendezvény fejvadász ügynökségeket. 

72 óra múlva már az első interjúmon ültem, 75 óra múlva a másodikon és 78 óra múlva a harmadikat egyeztettem. 

Jó lenne, ha most itt az jönne, hogy 96 óra múlva pedig új állásom volt, 102 óra múlva pedig felfedeztem az AIDS ellenszerét, de azért mindent nem lehet.

Ahogy V megjegyezte, C-3PO-t idézve, 3720:1-hez az aránya annak, hogy Bpesten találok munkát, itt meg nem. Tegnap még azt írtam volna, hogy október elejéig adtam időt magamnak, mert addig bőven ki fog derülni, hogy van-e itt annak realitása, amit elképzeltem, hívnak-e interjúkra, ott meggyőzőm-e őket annyira, hogy benyomjanak ügynökségek közvetlen beszélgetéseire.
Ma azonban azt írom, hogy voltam egy beszélgetésen és képzeljétek, kedd reggel 9-kor megyek a második körre.

Van nekem egy argentin kolléganőm, aki szikrázó személyiségében nem nyűgözött teljesen le: egyszer ebédeztünk és csak azért nem dudorásztam Máté Pétert magamban - egyszer véget ér a lázas ifjúság - mindig azt dúdolom, fejben, ha értetlenkedek, hogy most miért vagyok ott ahol, a dögunalom tengerében - szóval, azért nem dudorásztam, mert legalább 2 évet éltek NYC-ben, 4-et Chicagoban, újabb 2-t Madridban, így valami érdekességet elő tudtam belőle húzni. Van neki egy férje, nem fogjátok kitalálni, Esteban, gondolom mindenkit így hívnak Mehikotól délre. Amikor kiderült, hogy nem velem fog szilveszterezni, akkor mondta, hogy küldjek egy CV-t, mert a férje mindig keres embereket. Pont arra gondoltam én is, mint tik, hogy Esteban mire kereshet embereket, de nyitott lány vagyok, ha lesz belőle Range Roverem, viszek kis csomagokat a gyomromban, addig sem eszek csokit-csokival. Azonban kiderült, h Esteban nem abban a biznicben utazik, hanem Thomas Reuters egyik vezető mittoménkije. Jött a mail, hogy akkor menjek beszélgetni. Beszélgetek én mindenkivel, rá is érek, mert mióta tudom, hogy szeptember 16-án kicsengetnek, a két futó projektem kivezetem, de másba már nem kezdek.
A munkahely-interjúhely, Thomas Reuters, látótávolságban van, Canary Wharf közepén, egy kisebb, de igen barátságos felhőkarcoló. Pontosan 7 percre a lakásomtól, így a hajam még igencsak vizeske volt, amikorra ma odaértem. Esteban pont olyan, mint aminek elképzeljük, leszámítva az Omega Sea Master óráját, amit csak azért tudok, hogy az, mert annak idején P a halálba stresszelt vele, hogy kapta diploma ajándéknak, de az uszodába nem merte levenni, így leszokott az úszásról. (mellékszál). 40 percet csevegtünk, kilátással egy kis öbölre. Személyiség-teszt volt; mennyire fontos nekem a kulturális sokszínűség - állandóan Ázsiában vagyok, Shanghaiban nyomtam egy hónapot, mert azt képzelem, hogy meg lehet tanulni azt a nyelvet vagy voltak külföldi csávóim - hangzott a professzionális válasz. Mi az én igazi erősségem, mondhatom a vezetést vagy a festést, bármit, mondja Esteban - hezitáltam, de a kínai operamaszk festést eltettem jobb időkre és az érzelmi intelligenciám emeltem ki. Ennek kimondottan örült. Mire vagyok büszke, igeeen és mivel magyarázom, hogy adaptív vagyok - hááát, azzal, hogy Bangkokban 2 perc után a járda szélén ettem, pacskerben és nem tévedtem el. (Erre persze az én Nagy és Okos Bátyám később megkérdezte, hogy azt említettem-e, amikor 17 évesen felhívtam őt a Blaháról, hogy merre van az Akácfa utca. Ezt a kis szösszenetet hajlamos vagyok elfeledni, de az én Nagy és Okos Bátyám a velem élő emlékezetem. Jelezném: azóta már megtalálom az Akácfa utcákat.) Kérdezte, hogy mit kezdek azzal a szituval, voltam-e már olyanban, hogy az emberek elmesélik nekem az életüket. Hajaj, mondom, ez az én keresztem, minden helyen, legkésőbb 2 hét után mindenki elmeséli az életét nekem - és nem tettem hozzá, hogy jaja, tegnap pont két órát zokogott a feleséged a vállamon egy templomban, hogy szétköltöztök és váltok.
Elhangzott még, hogy mit nem akarok csinálni, mit csinálnék és azzal zártuk, hogy jöjjek vissza kedden, ha van kedvem, nem tántorított el azokkal, amiket mesélt, és akkor beszélek még a Team Leaderrel is. Utána pedig, ha neki is megfelelek, akkor leülönk és elmesélik, hogy itt milyen irányok vannak és megnézzük, hogy bele tudom-e képzelni magam valamelyikbe.

Ha őszintén megnézem, nyugodtabb vagyok, egyrészt mióta tudom, hogy nem kell ott dolgoznom, ahol dolgozok - valami nem stimmolt, sokaknak meséltem, amikor otthon voltam. Másrészt mióta megint sokat császkálok és szívom magamban a várost, és bármennyire is paolocoelosan (vagy hogy mondják a nevét, brr) hangzik, de minden percben, amit ebben a városban töltök, az nekem jó. Kisimít, hízlal persze, kulturálisan hozzámad - megint állandóan 10 fontos jegyekkel ülök mindenféle színházban és baletten. (Mondjuk a Shanghai Balett: Jane Eyre, az megér egy külön posztot, mintha Mátyás felesége Beatrixről táncolna el valamit a híres mozambiki társulat. Nem volt rossz, én nagyon élveztem, de ne ezzel kezdje, aki még nem látott balettet.) Megint 30 fok van és zsizsi-pezsi, mindenütt.
Nem tudom, hogy mi fog történni kedden, nem tudom, hogy októberig találok-e valamit itt. De amikor lehull, az, ami idén február 12-én Hong-Kongban lehullt (mi végre hát, ha nem lesz családom nem lesz, de én ráérek mindenre, megnézem hova sodor az élet ésatöbbi ésatöbbi), szóval, amikor ez lehull, teljesen izgaott leszek, a lehetőségek tárházától. Lehetek pincérnő - 15 éve vágyok rá, hogy kipróbáljam, bár akkor még kicsit nagyobb volt a tolerancia-szintem, valószínűleg az első idiótára ráönteném a sörét; lehetek eladó a luxory kedvenc cipőboltomban - és kaphatok ajiba olyan pipellőt, amit sosem tudnék megvenni, de felvenni sem a körútra; lehetek személyi asszisztens v kisegítő a Harrodsban; önkéntes Down-kórosoknál és alapvetően vadakat terelő juhász.
Most akkor az van, hogy kis időm még van, lényegében, amíg el nem fogyik a pénzem - ez a lakás miatt mondjuk október közepe ohne munka, kis munkával tovább ér a takaró - addig mórikálhatok itt a mi leszek, ha nagy leszek témakörben. Hazamenni lehet utána is, meg előtte is, meg állandóan, nincs abban semmi rossz. Csak várom a jeleket, hogy merre tovább a lenini úton.
Ez nagyon kamasz?