2013. szeptember 5., csütörtök

No pain, no gain

Reuters ugyan még nem jelzett vissza, semmit, és ez nálam már inkább a nembe hajlik, mint az igenbe, de ennek ellenére ma 18 órakor, 4 napos töprengés, másodperces hangulatváltások és megannyi kapuzárási pánikként megvásárolt színházjegy után, azt mondtam valakinek, akit nagyon szeretek, hogy köszönöm a magyar viszonylatban igen jó ajánlatot, de nem megyek haza szeptember 17-én.
Meghatódtam egyébként, mert ő megkapta álmai munkáját, amiben ki tud teljesedni és úgy érezte, hogy megbízik bennem és szeretné, ha osztoznék az álmában. Nem sokan szoktak megkérni arra, hogy osztozzak az álmukban. Egyszer Amerikában az iskolaigazgató mondta ezt, már nem emlékszem melyik atlétika verseny előtt, sajnos én sokban nem tettem teljessé, mert már akkor is ilyen hosszúságú lábaim voltak, ellenben a sok két méteres csupa izom fekete gazellával, akik kicsit könnyedebben futottak. (ja, a részvétel.) Életem első komoly munkahelyén tettem teljessé valakinek az álmát azzal, hogy tartottam egy könyvet a Ponton-hídnál Medgyessi Péter bácsinak és rettegtem, h bele ne csússzon a Dunába - a könyv, vagy a toll, vagy a sarkam vagy Péter bácsi. Egy terrorista álmát tettem volna teljessé, ha Firenzében a kivilágított Ponte Vecchionál azt mondom neki, h si, mi trasferisco qua e ti sposo, de hála Istennek, akkor már nagyon nevettem és nem költöztem hozzá, hehe, 20 évesen. 
Ezekhez képest, felüdülés volt a mostani kérés, de valami miatt k sokat képzelek magamról és azt mondtam, hogy én még nem bírok hazamenni. Beszélgettem az itteni főnökömmel, most, hogy már nem nyomaszt, hogy itt dolgozok, őt pedig nyomasztja, hogy ki kellett tennie (tudom, hogy nem az ő döntése volt), kimondottan jóban vagyunk. Azt mondta ma nekem, hogy mióta ismer (tavaly 2 hónap és idén), én azóta azzal nyaggatom, hogy Londonban akarok élni és akkor most haza ne menjek - adjak még kis időt magamnak. Annyival tud hozzájárulni, hogy ha gondolom, még egy plusz hetet dolgozhatok itt (értsd: internetezhetek az irodában) és akkor ezzel a pénzzel támogatja a tartózkodásom. Lassan én leszek ár/értékben az egyik legnagyobb ingyenélő itt a városban. 
Szóval, anélkül, hogy Arisztotelész előjönne megint belőlem vagy a csí, adtam magamnak itt egy kis haladékot, mert én itt még nem végeztem. Vagy még nem vagyok kész, hogy hazamenjek. Még nem jutottam el oda, ahova akartam, még ugyanabba az idegállapotba mennék vissza, ahonnan elindultam. Na és azt nem, sok mindenre ráérek, de arra már egy percet sem fogok áldozni. Segítene persze, ha tudnám, hogy hova akarok eljutni, de erről már annyit, de annyit írtam, hogy magam is k unom.
Nem zárom ki, hogy Reuters még válaszol; a legnagyobb arccal elküldöm már magam minden érdekes rendezvényes munkára; bejelentkeztem egy Down-kóros egyesülethez, hogy jönnék kicsit önkénteskedni; és esküszöm, legalább egy hetet, de szeretnék fekete mosogató lenni. 
Az a megbeszélésem magammal, hogy ha nincs itt munka, akkor halottak napján hazamegyek. 
De csak van valami humora az univerzumnak, vagy anyáméknak a felhőn, lábat lógatva és történik valami. 
Bár, épp London történik, az, hogy novemberben otthon majd hol fogok dolgozni, hájáj, az majd nyomaszt akkor, amikor november van és hó és halál. 
Addig meg ezt igyekszem elhessenteni, k élet, Londonban vagyok elvégre. és mantrázom, amit M barátnőm tett, aki évekig ezzel indította  napját: csinos vagyok, okos vagyok, legközelebb jól választok. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése