, se a szél nem fúj, de azért az elég cuki, hogy egy hello, mennyire képes eltolni a setét fellegeket az ember homlokának egéről.
Ez nem egy mély poszt és sem alapja, sem értelme nincs sok.
Csak régen volt már ilyen, hátha unnátok a mivégrehát nyomoromat, itt Londonban.
Ez nem egy mély poszt és sem alapja, sem értelme nincs sok.
Csak régen volt már ilyen, hátha unnátok a mivégrehát nyomoromat, itt Londonban.
Szóval, nincsenek jó kedvű napjaim, ma megint azzal ébredtem, hogy azonnal hazamegyek. 20 fok van, nem tudok parkokban 2 órás ebédszüneteket tartani, csak be-beugrok egy-egy képtárba, max 1 órára, eszegetem az M&M-semet ebédre az obligált, szigorúan dobozos colámmal és kicsit aggaszt, hogy nagyon gyorsan ki fog derülni az új account directornak, h nekem itt kiba k semmi dolgom nincs és így talán nem tartok ki szeptember 20-ig. Lassan lejár a bikram yoga trial bérletem, ahol 20 napra fizettem 30 fontot és tovább kell állnom másik stúdióba, mert magyar vagyok, látom, h máshol is van ez az offer, így, akkor én most végignyújtózom London különböző termeit, óccón, nem fizetek itt a következő bérletért 130 fontot, hahh.
Na, slattyogtam vissza a bankból - ahol megint új kártyát kellett Ágikának rendelni, ezúttal a chippel történt valami (nem kell fizetnem az új kártyáért persze) - és vettem chipset ebédre. (eating disordernek nem a zabikálós korszaka van, hanem a nem evős, nem is baj az, nem érdekel, mint mondtok.)
Kilépek a hátsó liftből és hallom, hogy egy sportember épp akkor toppan mellém, felszaladva az ötödik emeletre. Oldalt pillantok és háááááát ki az, na, ki az? Jaj, régi és régen elfeledett szerelmünk az ausztrál. Sőt, az Ausztrál. Nick - mert, aki velem egyidősen végigizgulta a Heartbreak High '90-es évek vasárnap délutáni epizódjait, a nem mindig megszakított Kacsamesék után az pontosan tudja, hogy minden ausztrált Nicknek hívnak. Szóval, odatoppant Nick, és azt mondta, aaaaazt mondta, hogy hello.
És mosolygott hozzá. De talán azt mondta, hogy oh, hello. Nem emlékszem pontosan, mert a chipssel zörögtem. Én erre azt mondtam, hogy hello. És rövid, hezitálás után hozzátettem, hogy oh, de sportos vagy. Angolul persze, mert nem feltételezem, hogy az irántam való titkolt rajongásból kifolyólag Relaxán az utóbbi hónapokban megtanult volna magyarul.
Mondta, hogy köszi és nevetett.
Mondta, hogy köszi és nevetett.
Na, ez mind történt ma 14:10 és 14:11 között. Ja, és előre engedett az ajtónál.
A morale della favola, mondaná a rég nem látott olaszom, az, hogy azóta azt gondolom, hogy vannak még csodák és még lehet, hogy lesz nekem munkám, amit szeretek és egy Nick-em, vagy Svennem, Timothym, vagy Jenőm, de most inkább Nicket szeretnék. Isszonyúan jóképű fiú ez.
Fellegek eltolva, ma elmentem yogára, ott kitisztult az agyam és letisztult, hogy a január-február itt a nyár kajak túra után hova esz majd a fene. És holnap pedig sok-sok idő után megint naon csinosan fel fogok öltözni a munkahelyemre.
Az elmúlt hetek megannyi vacsorája, színháza, matróza a Temze Fesztiválon, beiratkozott filmklubja (holnap megyek Cápa 1-et nézni, amit annak idején Anyukám nem engedett), Canary Wharfon köszönő biztonsági őre (Goood morning, my love), munkalehetőség csírája, napsütéses-stéges-Blair memoáros-Coca-colás délutánja sem nyom annyit latban, mint egy hello.
Ennyi. Rettentően egyszerű az élet.
És én magam is rettentően egyszerű vagyok.
hihihiiiiiiihi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése