Ki is itt a fogyatékos?

Nem vagyok egy Haza Bölcse, h a Nézeteim a világról rovatomat és közéleti elemzéseimet publikálnom kellene és nincs is ilyen rovatom, bár nézeteim vannak. Londonról és a napjaimról talán számottarthat érdeklődésre egy-két dolog, de még nem ütött be az elmebaj - nem gondolom, h én akkor most hozzászólnék mindenhez a hegymászástól a söralátéteken át, csak mert fél napja Nyugaton mozgólépcsőzök, egy, amúgy egyáltalán nem egzotikus környezetben. 

Ellenben az Oxygen Wellness esete mellett nem tudok elmenni, mert olyan mélységesen felháborít, h muszáj kicsit ezen elidőznöm és alapvetően poszt-hangulatot váltani egy rövid időre. 

Sok bajunk van otthon; gazdasági, politikai, közéleti, funkcionális-analfabétás, mindenbebelebeszélős, utat vesztett, széthúzós, környezettudat- és civil hiányos, szegénységproblémás, pedagógus defektes, dagadtságos és verekedő, meghasonló, középszerű, agresszív és frusztrált ésatöbbi. Ez most nem érdekes, ez nem az én posztom. 

Az én posztom az, h h a k életbe jutottunk el odáig, h ennyire ne foglalkozzunk egymással.

Az én Anyukám, aki amellett, h az én Anyukám is volt - és szerintem n hamar meghalt - gyógypedagógusként töltött sok-sok-sok évet. Mindég azt mondogatta, h egy társadalom kulturáltsági fokmérője, h mennyire tud együttélni a fogyatékosaival. Hogy mennyire tudjuk elviselni a látványukat, mennyire engedjük ki őket az utcára. 

Most mindenki tegye a szívére a kezét és gondolja végig, h hányszor időzött a tekintete az illendőnél többet egy ilyen-olyan fogyatékkal élő társunkon. Itt sóhajtok egyet és mondom, h ez legyen a legnagyobb problémánk, elvégre olyan embereket is megbámulunk, akik képesek lila harisnyát felvenni vagy mosolyogni a buszon hétfő reggel. 

Az ellenben sokkal nagyobb problémánk, mikró és makró szinten, h az a majd 800e ember, aki mindenféle statisztikák szerint vmilyen formában érintett ebben a kérdésben, az hogyan éli meg a lemegyek-a-közértbe-veszek-egy-liter-tejet szituációt, egy átlagos szombat délután. Mert nekik semmilyen délután és napszak, évszak, megintelteltegyév nem átlagos. A nem tud kapaszkodni a 7-es buszon problémától egészen a nem jut el oktatási intézménybe kérdésig egy kiba k nagy küzdelem az egész életük. Nem beszélve azokról, akik a lakásból nem jutnak ki soha vagy akiknek a szülei és támogatói egy rettegésben töltik az életüket, hogy mi lesz a kölökkel, ha ők meghalnak, milyen Istenverte intézménybe kell majd huszadmagával lennie egy teremben és reménykedni, hogy hanyagságból - vagy direkte - nem történik vele olyan, amitől nem tudja megvédeni magát. 

És akkor mi még szórakozunk azzal, hogy rakunk 3 lépcsőt a körzeti rendelő elé? Vagy olyan magasra tesszük a pénztár és pattogatott kukorica pultot a moziban, h kerekesszékből esélyük ne legyen elérni? Külön iskolába járatjuk őket - ha egyáltalán tudjuk őket iskolába járatni - mert több odafigyelést igényelnek?   Bámuljuk őket a pénztárnál, mert nem tudják odanyújtani a karjukat/kezüket a visszajáróért? Kidobjuk őket játszóházakból, mert havi kb. 20e HUF-fal többe kerülnek? 

Ez mindegyikünk hibája és k nagy felelőssége. 

Az enyém, a tied, Zolié, Eszteré, Ádámé, Tildáé, Gáboré, Tercsié, Fercsié, Katáé és Kláráé. Tudom, sok bajunk van, sok helyen lehetne elkezdeni a takarítást. Nekem ez a nyünyükém. 

Boldogult rendezvényszervező koromban, minden olyan rendezvényemre, aminek volt értelme, betettem a ktg-be azt a 20e huf-ot és jött például a Mikulásgyárba busszal 30-40 cuki Down-kóros gyerek. Vagy voltam többször a Vidámparkban, amikor fogyatékos nap volt és kerestek önkéntes segítőket. Az ilyen napokon a nem fogyatékos gyerekek elől le van zárva a Vidámpark - amit én egy n nagy hibának tartok. Igen, borzasztóan sérült gyerekek (is) jönnek ilyenkor, h beüljenek a dodzsembe, csak nem tudnak bemászni és be kell tenni őket. Nem könnyű, sem fizikailag, sem pszichésen - ilyenkor napokig készen van az ember.  De miért ne láthatná ezt a nem fogyatékos gyerek? A harmadik ilyen esetben magától próbálkozna ő is a dodzsembe pakolással, na jó, ajtó kitámasztással. Minden, de minden tiszteletem azoké a pedagógusoké és kísérőké, akik ezen alkalmakkor elhozták a gyerekeket, akik nagyon nagy része láthatóan borzasztó anyagi körülmények között él. Nem azért írom ezt, h én mennyire jó arc vagyok, hanem mert jelezném, feltenném a classic kérdést, h TE mit tettél ma, amitől kicsit jobb lett a világ? 

Nem bámulni kell őket, hanem kis jóérzéssel, segíteni. 

A mozgássérültek, akik nem szellemi fogyatékosok  - ők egész életüket, ép elmével, bezárva töltik egy olyan testben, amiről tudják, a nap 24 órájában tudatában vannak annak, hogy nem urai. Ebbe gondolj bele, egy egész percre. De írhatnék ide rengeteg példát a szellemi fogyatékosokról, hallás-látássérültekről, bárkiről, sajnos. 

Nem csak a fogyatékos él fogyatékkal. 

Hanem, te, aki nem segítesz neki - nem azért, mert nem jutsz be a Mennyek Országába, hanem, mert magadat is megfosztod attól, h az életed napi rutinjából kiszállj és láss kicsit más prizmán át egy pillanatot. 

Vagy te, aki a rosszindulatodat és valamilyen sérelmedet egy nálad sokkal gyengébben vezeted le. 

Nem beszélve rólad, aki azt hiszed, h veled, ez, soha, de soha nem történhet meg.

Az empátia hiánya a legnagyobb fogyaték, én ennek a látványától vagyok rosszul az utcán.