Többen szóltatok, h írjak rövidebben, ámde gyakrabban, uh akkor most megpróbáljuk ezt - bár szerintem gyakrabban nem tudok színvonalat tartani, de felfogtam, h a blog műfaja nem azonos Anna Karenina naplójával.
Ma megvolt az első kínai órám. Valami miatt a harmadik nyelviskoláig kellett elmennem, h a szintemnek és kedvemnek megfelelő órát találjak - bár már az is rendben van, h van 3 nyelviskola, amelyik tanít kínait, sőt van 103 ilyen nyelviskola - de ma megállapodtam. Ültem egy ötödik emeleti szobában, mellettem, mint megtudtam, Duncan (már ezért megérte, gondolom MacLeod rájött arra, h ha örökké él, akkor végül az idejébe belefér, h megtanul kínaiul, gy.k: http://en.wikipedia.org/wiki/Duncan_MacLeod), és két dolgon morfondíroztam. Egyrészt, h mennyire hiányzik Shanghai (másik poszt tárgya, de érik az ázsiai hogyan keveredtem ide bejegyzésem), másrészt, h itt nem jártak poroszok a hagyományaikkal. Az óra úgy indult, h bekapcsoltak vmi kínai zenét - tudjátok, amitől a tizedik másodpercben agylövést kap az ember - és be kellett csukni a szemünket. Heten vagyunk, mindenki becsukta a szemét. Számolásra kellett ki -és belélegezni és aztán elképzelni, h egy kis mezőn sétálok, süt a nap, lágy szellő simogatja az arcom (nem viccelek), majd leülök napozni, majd ott terem egy ház, bemegyek a zöld ajtón, lemegyek a lépcsőn, 10 lépcsőfok, leszámolják nekem, és végül beérek/leérek egy n n n kényelmes szobába és ott a szobában átjár a nyugalom, lassan lélegzek és befogadom a kínai szavakat, kinyitom az elmém és könnyen tanulom őket. Az elején nem hittem ám el, h mindenki becsukta a szemét, de persze ezzel csak a saját inhalálásomat rontottam el. Valóban lelazított és a szünet utáni légző- és elmetágító gyakorlatot már nagyobb lelkesedéssel csináltam. És ma 3 órában végre megint tudtam a kínaival foglalkozni; én ettől, az írásjegyeiktől, a szavak összeállításától mindig teljesen lenyugszom. Shanghait is imádtam, bár az kicsit tömény volt, de egy mesevilág. Aztán elmentem kínait vacsorázni, a hétfő eztán a kínai nap lesz, tudjon róla az is, aki jön meglátogatni.
Ma amúgy megint vegyes nap volt, voltam rendezvény helyszínen és bejött Craig az irodába. Ki az a Craig és mit láttam rendezvénykellékként - teheti fel a Nyájas Olvasó a kérdést. És hol az Ausztrál - vonhatja össze a szemöldökét, aki a romantikus szálban hisz.
Zavarjuk le a rendezvényhelyszínt: az itteni Vodafone az összes nyári fesztiválon, amit szponzorál, kiállít 2-2 kamiont, ami át van brandingelve, nem látod, h kamion, mert k jól néz ki, (majd teszek fel suttyomban képet, ha már publikus) és 2-2000 telefont lehet benne tölteni. Nem cseszkózunk: aki leadja a telefonját nem kap bilétát, biléta, muhaha, '90-es évek; hanem a kezét behelyezi egy leolvasóba, elraktározzák a digitális képet/nyomatod és kész. Nyomtatnak egy vonalkódot hozzá, amit ráragasztanak a telefonra, az ott marad, a kezed értelemszerűen veled megy, és amikor jössz a telefonodért, 8 sörrel, 3 pálinkával később, akkor nem a hjaaaaa, ne haragudj elvesztettem a cetlim műsorszám megy, hanem a kezed a leolvasóba, 2 másodperc múlva pedig belőve, h melyik a te telefonod. Döbbenet. Nem azért, mert nem láttam ilyet a 24-ben már, hanem, mert nem hiszem, h a Szigeten ezt felfedezhettem vna, ha keresem. Ami érdekes még, hogy biza ez csak Vodafone-osoknak van, amit ellenben nehezen tudok a magyar mindenkinekakanyját valóságban elképzelni. Telenor, T nem tölthet, illetve a rendezvény szervezői által biztosított töltőállomáson, csekély 25 fontért igen, de a Vodafone customer igen. Ez sztem olyan rettenet pr lenne otthon, h nem merné bevállalni senki, ellenben itt nem veszik kőtáblába vésett alapjognak, h a töltés lehetősége mindenkié, Magna Carta. Érdekes, érthető, de még az olyan igazi kaptalista, fesztiválra járónak is, mint én - igen nehezen emészthető. Brrr.
Ami nem volt brr, az a péntek délután. Munka után, az iroda lemegy egy bárba és álldogál a járdán, sörrel és pezsgő koktéllal a kezében - nyilván kitaláljátok, h ki nem ivott sört és csapott le a happy hour pezsgő koktélokra, óccóbb, mint otthon, csak szólok. Nagyon kedves mindenki, cseverésznek, nevetgélünk, mind a 400 ember, aki a járdán elisszuk a fizunkat hagyományt már az ipari forradalom óta nyomhatja. A második Bellinim után, odaléptem az Ausztrál társaságához, kedves voltam és nyitott. Meg is szólított, h akkor velem mi a helyzet, van-e férjem. Tényleg ez volt az első kérdése hozzám, értelmes nem jutott eszembe, válaszolni azt bírtam összesen, h van egy pár - ezzel majd indulok a "Ki mit tud: Frappáns Válaszok Nagymestere" kategóriában. Az egyik csávó hála istennek, képes volt elmesélni neki, h a cég hol is szedett össze engem, ő hümmögött, valahogy mondtam, h én innen nem megyek már haza (most okosan nem tettem hozzá, h vele fogok élni, azért), de mintha sejtette volna, nyilvánvalóan, csak ezt sejthette, megkérdezte, h akkor tulajdonképpen én nem ismerek senkit itt, ugye. Belekezdhettem vna a válaszba, de már magam is untam, uh mondtam, h rajtuk kívül senkit. Erre az egyik srác felemelte a kezét, h de, hát őt is ismerem. Aha, mondom, elfeledtem, őt is ismerem, bár nem értettem a neved, Craig vagyok - nevetett Craig.
A következő kép, egy bárral arrébb, hogy Craiggel beszélgetek a második Long Island Ice Tea felett. (Ausztrál legnagyobb sajnálatomra már elment, én még befejeztem a koktélom, mire odaértem, ahova léptünk, ő már befejezte a long island ice teaját és továbbment. Itt nem fecsegünk: iszunk, megyünk, iszunk, megyünk. Most pénteken már érezni fogom a ritmust, de sajna újabb 168 óra telik el anélkül, h kapcsolatunk szárba szökkenne.)
Craig cukker volt és igen szórakoztató és még tájékozott is. Vmi cége van, amivel beszállít hozzánk (hozzánk, hehe), de nem értettem, akkor már egyensúlyoztam a járda szélén. Arról sztorizott, h most jött haza Shanghaiból, itt partnerére akadt, majd emlékszem még, h az iraki szerepvállalásukon vitatkozunk, a szocializmus kérdése is előkerül, majd a brit rendszer és munkásosztály következik és ő meséli, h n n nehezen verekedte oda magát, ahova, mert ő bizony birmighami. Itt leálltunk, mert én nem tudom, h ez kulturálisan mit jelent, de éreztem, h ez egy nagy vallomás. Még ittunk vagy legalábbis én - itt jegyzem meg, h lassan 4 hete itt vagyok és én még egyetlen egyszer nem fizettem az italomért, imádok itt lenni - és akkor vhogy a családjainkról beszélgetünk, én elmeséltem neki, amit aztán k nem szoktam bárokban, vadidegeneknek, a szüleimről és olyan érdekes lett az egész. Ordított a zene, sötét volt bent, pedig még 9 óra sem volt, ott álltam vkivel, aki fiatalabb nálam, fel nem ismerem, ha még egyszer látom, birminghami, és olyan érdeklődő, amit nem gondoltam volna egy angolról. (Előtte 4 órával mondta az olasz kolléga, h volt vmi buli, ahova őt és a 2 ausztrált nem hívták meg, mert az "angoloknak lehetsz ausztrál, olasz, magyar, tálib, mindegy, a lényeg, h nem angol vagy". gondolom azért mondta, h majd vele és az olasz haverjaival járjak múlatni, de most szólok, lassan mondom, h mindenki megértse: több olasz pasim volt, az utolsó 4,5 évig, én le/kitöltöttem az olasz penzumomat).
Szóval, vannak olyan pillanatok, amikor azt érzem, h a második fiatalkoromat élem, kaptam még egy esélyt a nem tudom mire.
Ágyam mellett az előző lakó által itt hagyott ausztrál zászló, fülemben az ausztrál hangja, várom a holnapot, úgy emberileg, mind szakmailag és tudom, mantráznom sem kell, h én ezt a mégegyesélyt semmilyen formában sem szeretném elszalasztani, Osten engem úgy segéljen.
Ma amúgy megint vegyes nap volt, voltam rendezvény helyszínen és bejött Craig az irodába. Ki az a Craig és mit láttam rendezvénykellékként - teheti fel a Nyájas Olvasó a kérdést. És hol az Ausztrál - vonhatja össze a szemöldökét, aki a romantikus szálban hisz.
Zavarjuk le a rendezvényhelyszínt: az itteni Vodafone az összes nyári fesztiválon, amit szponzorál, kiállít 2-2 kamiont, ami át van brandingelve, nem látod, h kamion, mert k jól néz ki, (majd teszek fel suttyomban képet, ha már publikus) és 2-2000 telefont lehet benne tölteni. Nem cseszkózunk: aki leadja a telefonját nem kap bilétát, biléta, muhaha, '90-es évek; hanem a kezét behelyezi egy leolvasóba, elraktározzák a digitális képet/nyomatod és kész. Nyomtatnak egy vonalkódot hozzá, amit ráragasztanak a telefonra, az ott marad, a kezed értelemszerűen veled megy, és amikor jössz a telefonodért, 8 sörrel, 3 pálinkával később, akkor nem a hjaaaaa, ne haragudj elvesztettem a cetlim műsorszám megy, hanem a kezed a leolvasóba, 2 másodperc múlva pedig belőve, h melyik a te telefonod. Döbbenet. Nem azért, mert nem láttam ilyet a 24-ben már, hanem, mert nem hiszem, h a Szigeten ezt felfedezhettem vna, ha keresem. Ami érdekes még, hogy biza ez csak Vodafone-osoknak van, amit ellenben nehezen tudok a magyar mindenkinekakanyját valóságban elképzelni. Telenor, T nem tölthet, illetve a rendezvény szervezői által biztosított töltőállomáson, csekély 25 fontért igen, de a Vodafone customer igen. Ez sztem olyan rettenet pr lenne otthon, h nem merné bevállalni senki, ellenben itt nem veszik kőtáblába vésett alapjognak, h a töltés lehetősége mindenkié, Magna Carta. Érdekes, érthető, de még az olyan igazi kaptalista, fesztiválra járónak is, mint én - igen nehezen emészthető. Brrr.
Ami nem volt brr, az a péntek délután. Munka után, az iroda lemegy egy bárba és álldogál a járdán, sörrel és pezsgő koktéllal a kezében - nyilván kitaláljátok, h ki nem ivott sört és csapott le a happy hour pezsgő koktélokra, óccóbb, mint otthon, csak szólok. Nagyon kedves mindenki, cseverésznek, nevetgélünk, mind a 400 ember, aki a járdán elisszuk a fizunkat hagyományt már az ipari forradalom óta nyomhatja. A második Bellinim után, odaléptem az Ausztrál társaságához, kedves voltam és nyitott. Meg is szólított, h akkor velem mi a helyzet, van-e férjem. Tényleg ez volt az első kérdése hozzám, értelmes nem jutott eszembe, válaszolni azt bírtam összesen, h van egy pár - ezzel majd indulok a "Ki mit tud: Frappáns Válaszok Nagymestere" kategóriában. Az egyik csávó hála istennek, képes volt elmesélni neki, h a cég hol is szedett össze engem, ő hümmögött, valahogy mondtam, h én innen nem megyek már haza (most okosan nem tettem hozzá, h vele fogok élni, azért), de mintha sejtette volna, nyilvánvalóan, csak ezt sejthette, megkérdezte, h akkor tulajdonképpen én nem ismerek senkit itt, ugye. Belekezdhettem vna a válaszba, de már magam is untam, uh mondtam, h rajtuk kívül senkit. Erre az egyik srác felemelte a kezét, h de, hát őt is ismerem. Aha, mondom, elfeledtem, őt is ismerem, bár nem értettem a neved, Craig vagyok - nevetett Craig.
A következő kép, egy bárral arrébb, hogy Craiggel beszélgetek a második Long Island Ice Tea felett. (Ausztrál legnagyobb sajnálatomra már elment, én még befejeztem a koktélom, mire odaértem, ahova léptünk, ő már befejezte a long island ice teaját és továbbment. Itt nem fecsegünk: iszunk, megyünk, iszunk, megyünk. Most pénteken már érezni fogom a ritmust, de sajna újabb 168 óra telik el anélkül, h kapcsolatunk szárba szökkenne.)
Craig cukker volt és igen szórakoztató és még tájékozott is. Vmi cége van, amivel beszállít hozzánk (hozzánk, hehe), de nem értettem, akkor már egyensúlyoztam a járda szélén. Arról sztorizott, h most jött haza Shanghaiból, itt partnerére akadt, majd emlékszem még, h az iraki szerepvállalásukon vitatkozunk, a szocializmus kérdése is előkerül, majd a brit rendszer és munkásosztály következik és ő meséli, h n n nehezen verekedte oda magát, ahova, mert ő bizony birmighami. Itt leálltunk, mert én nem tudom, h ez kulturálisan mit jelent, de éreztem, h ez egy nagy vallomás. Még ittunk vagy legalábbis én - itt jegyzem meg, h lassan 4 hete itt vagyok és én még egyetlen egyszer nem fizettem az italomért, imádok itt lenni - és akkor vhogy a családjainkról beszélgetünk, én elmeséltem neki, amit aztán k nem szoktam bárokban, vadidegeneknek, a szüleimről és olyan érdekes lett az egész. Ordított a zene, sötét volt bent, pedig még 9 óra sem volt, ott álltam vkivel, aki fiatalabb nálam, fel nem ismerem, ha még egyszer látom, birminghami, és olyan érdeklődő, amit nem gondoltam volna egy angolról. (Előtte 4 órával mondta az olasz kolléga, h volt vmi buli, ahova őt és a 2 ausztrált nem hívták meg, mert az "angoloknak lehetsz ausztrál, olasz, magyar, tálib, mindegy, a lényeg, h nem angol vagy". gondolom azért mondta, h majd vele és az olasz haverjaival járjak múlatni, de most szólok, lassan mondom, h mindenki megértse: több olasz pasim volt, az utolsó 4,5 évig, én le/kitöltöttem az olasz penzumomat).
Szóval, vannak olyan pillanatok, amikor azt érzem, h a második fiatalkoromat élem, kaptam még egy esélyt a nem tudom mire.
Ágyam mellett az előző lakó által itt hagyott ausztrál zászló, fülemben az ausztrál hangja, várom a holnapot, úgy emberileg, mind szakmailag és tudom, mantráznom sem kell, h én ezt a mégegyesélyt semmilyen formában sem szeretném elszalasztani, Osten engem úgy segéljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése