Megfogyva bár, de törve nem

Úgy gondoltam, arról írok ma, hogy érdekel mindenki, aki idejön, aki engem választ: lehet turista és lehet olyan, aki letelepedni és új életet kezdeni szándékozik. Sokszor, sokat figyeltem az elhajózó ezreket, százezreket, akik a kirobbanó éhínséget, zsúfoltságot, bűzt, tűzvészt és veszteségeket úgy gondolták megoldani, hogy gyűrött zsebkendőjüket szorongatva felszállnak egy lélekvesztőre és elhajóznak nyugatra. Ahol éhínség ugyan nem volt; zsúfoltság csak addig, amíg nem mentek egyre beljebb és beljebb; bűz a mindennapok velejárójából egyre ritkábban látott vendég lett és a tűzvész nem az volt már, mint nálunk.Vagy elhajóztak kényszerből, majd szeretteiket, ismerőseiket, illetve a híreket követve, nagyon-nagyon messze délre mentek, ahol 200 év múlva mind azt mesélték, hogy a felmenőik fegyőrök voltak, áhhh, mindenki fegyőr volt, nyilván. 

Veszteségek voltak, eleinte úgy gondoltam, hogy ezek veszteségek, de végül - elhittem, hogy a történelem és a történetünk fejlődik. Nyilván; láttam ezt gyakorlatban, de hozzá is tett a megértéshez, annak a szakállas embernek a történelem során minden jobb lesz és fejlődünk nézete, aki itt fekszik a Zone3-ban, kis (fej)szobra van és egészen érdekes módon a Soho-ban egy mai bárban, akkori söntésben írta a Kommunista Kiáltványát. Mert mégis, hol máshol írta volna. 

Nem megy könnyen az elválás. Múlt héten két interjún voltam, az eheti két jelenés már megvolt, pedig most tartunk hétfőnél. Egyre jobban néz ki az életrajzom, nem állítanám, hogy távolodunk a valóságtól, mondjuk úgy, hogy árnyalódnak bizonyos pontok a szakmai múltamban. Mindeközben csütörtökön kaptam egy meglepő telefont otthonról, amelyben értesültem arról, hogy még van, akinek eszébe jutok, akinek most kimondottan nagy segítség lenne, ha kicsit dolgoznék nekije. És akkor pénteken is jött egy ilyen kérdés, hopp, el is feledtem, h neki ma ígértem választ, és ugyan csak azt tudtam mondani, hogy várjuk meg a hétfő-keddet, de mintha számítana, ha lennék.

Ma nem kaptam meg álmaim egyik állását és akkor mi sem értelmesebb döntés, mint, hogy a csodás és napfényes és vidám és kacagással teli november-december Budapesten talál. 

Nem Ajrópán keresztüli hazabukdácsolással, melynek bizonyos pontjait kimondottan vártam, hanem felnőttmódra hazamenetellel, Istennek hálát adással, hogy egy fény lennék, olyannyira, hogy projektre is felvennének, a kajakomig, csak legyek és csináljam. 

De nem vagyok szentimentális, nem szoktam az lenni. Ha valaki kérdezné - de mondjuk nem szoktunk ilyenről beszélgetni a haverokkal közgyűlésen - akkor azt mondanám, hogy az 1666-os tűzvész után, a pápista összeesküvés hiedelmének éveiben épülő Szent Pál Katedrális árnyéka az énképem. Felhőkarcolók ide - Tower oda, de ez az épület minden szögből befolyásolni tudja azt, amit hazavisz, aki hazamegy. Tornyosuló, szürkületet áttörő, Blitz ködéből diadalmasan és méltósággal kibukkanó, önmagában nem kételkedő erős alapnak gondolom magam. 

Ezért fogadom érdeklődéssel azokat a százezreket, akik minden időszakban, zivatarban tódulnak. Ez nem olyan olaszos érdeklődés, hogy egy-egy fagyiárus formájában kedveskedek nekik, pincérként flörtölök vagy Prada szemüvegkeretes öltönyösként elismerően végignézem a lábaik vonalát - mindig mondom az olasz kollégáknak, hogy fel kellene nőni és nem az efféle primer jókedvekre apellálni,  mert abból nem lesz progresszió, de Milánón és Velencén kívül a többiek ezt nem értik meg. 

Azért fogadom a jövevényeket érdeklődéssel, mert nem veszítek velük, hiszen hozzánk tesznek az idióta szokásaikkal, a megfakuló fényképeikkel, a fűszereikkel, a néha egészen elképesztő ragozásaikkal és kiejtéseikkel, de főleg a hitükkel, lojalitásukkal és akaratukkal. 

Nem megy könnyen az elválás, nem bírom az átmeneteket. Ma délután eldöntöttem, racionálisan - amit sosem szoktam - hogy akkor most kicsit haza, dolgozunk két hónapot, majd január 15-én huss, a kajakommal a hónom alatt el Bangkokba és a kambodzsai határra. Két hét a térerő nélküli világban - én, akinek amúgy a vas és acél és üveg a kombinált jele az óvoda óta - majd 3 hét, a még nem tudom hol, de most Indonézia felé tekergetem a földgömbömet irányba, szigorúan ismeretlenekkel, akikkel Isten illetve Buddha háta megetti városokban és hostelekben vagy épp 20 milliós Jakartákban futok össze és kötődök össze napokra. És aztán haza, lassan itt a március és azt érzem, hogy áldozatok  - talán elsősorban imádott gépjárművem áldozata árán - de én, akkor ide, áprilisban, legkésőbb, visszajövök. 

Újra nekilátok. Nagyobb alázattal. Most nem klappoltunk, de nekem itt jó. Pont ma tudtam kimondani az obligát, "mondd már meg nekem, hogy miért vagy itt" kérdésre, hogy értsd meg, évek után újra tudom mondani, hogy a helyemen vagyok. Csak még egy valami kellene, valami hiányzik - tettem hozzá gondolatban - de mintha, itt közelebb lennék ahhoz. Mert a Kárpát-medence csak a saját hülyeségem hangjait veri vissza, itt ellenben kapok friss levegőt. 

Néha elmennek. De, aki idevaló, aki megérezte, hogy mit adhat egy magában már nem kételkedő-, egy nem kompenzáló-, felnőtt- és fejlődése teljében lévő közeg - az visszatér. Jönnek-mennek, a kis bőröndjükkel, a tompuló emlékeikkel, a vágyaikkal, a hitükkel, hogy ők valami mást szeretnének az életükből kihozni, az elkámpicsorodásukkal, a letörtségükkel, a nyavalyáikkal és a rosszindulataikkal. Nem mondom, hogy könnyű őket megérteni, de nem is a feladatom. Azzal segítek nekik - és magamnak illetve a már lecövekelt többi 10 milliónak itt - ha nem veszem el a hitüket, ha táplálom és erősítem bennük azt, hogy itt felgyűrt ingujjnak helye van. A többi jön magától. 

Elmegyek. Hagyok itt dolgokat - az ágyneműimet, a szennyestartómat, talán pár cipőt, könyvet -E-nél elfér. És itt hagyom a nagy arcomat, hogy jöttem egy szerződéssel és akkor már nyugdíjig nem kell küzdenem. Itt hagyom a hülyeségemet, hogy ha rám mosolyog, napokig kitartóan, egy magas szőke ausztrál, akkor nem hiszem, hogy rám mosolyog, mert az elképzelhetetlen, hiszen engem le szoktak cserélni egy fiatalabbra. Biztos nem viszem magammal a kétségbeesést, hogy akkor én éhen fogok halni és megint a Bátyámnak kell adni pénzt Túró Rudira és villanyszámlára. Ezeket be fogom hajítani a Temzébe. 

A többi pedig áprilisban jön magától - mert mindennek helye és ideje van.