2013. október 22., kedd

Csúcson kell abbahagyni

2009 nyarának valamely része lehetett, napfényes, meleg, megintnemjönabusz-sétálós, római.
Akkor már egy éve hol Bpesten vegetáltam, hol Rómában kerestem a munkát-kenyeret és vártam haza mindennap a zolaszomat, aki megjött, öltönyt farmerre és pólóra váltotta és már mentünk is a bárhova, csak ki a lakásból. Nyilván, ez k jó élet, dolce vita, ha az ember nem csinálja sokáig - de az egy év, az már sok volt, pláne, hogy akkor már négy éve az volt, hogy majd történik valami és akkor lesz normális életünk. (Jól jegyezzétek meg gyerekek, olasszal sosem lesz normális az élet: vagy van ehhez idegrendszeretek vagy nincs.)
Tehát sétáltam haza és hallgattam a kedvenc betelefonálós műsoromat - én vagyok a világon az utolsó, aki a mobilján rádiót hallgat, pláne beszélgetős műsorokat is - ahol az volt a téma, hogy mennyire klassz, hogy vannak bevásárlóközpontok és milyen jó, hogy lehet oda családi programra járni, mert ott nyáron hűvös van és amúgy mennyire demokratikus, mert a gazdagok ÉS a szegények is, egy helyen vannak és keverednek. (Nem minden rádióműsor ilyen idióta, amit hallgatok, de ez lett aznap a téma, na, evvan.) 
Akkor én már nem voltam jó fej és muszáj voltam betelefonálni, hogy ez k nem így van és egy rövid kifejtős kérdés kapcsán, erről értekeznem kellett a rettentő akcentusommal. 
El sem jutott az agyamig, hogy az ember, bizonyos kor felett, nem telefonálgat rádióba - 1990-ben például nyertem a Calypson 2000 HUF értékben győri kekszet, mert tudtam 20 másodperc alatt mondani rengeteg focistát, aki rúgott gólt az akkor tomboló VB-n. 
Az egészet el is meséltem volna az olaszomnak, de ő már értesült erről, mert hívta a Mamája, Campobassoból, hogy hallotta Ágikát a rádióban, milyen carina e' sta ragazza. Sosem felejtem el Michele arcát, aki erre a történetre csak annyit közölt, hogy talán itt lenne az ideje, hogy újra elkezdjek dolgozni. 

Most ugyan van igen szórakoztató vendég nálam, de ma pár órát külön töltöttünk, amikor is bandukoltam az öblöm egyik hajókkal teli partján és az volt ám a téma a rádióban, hogy ki mit hallott félre gyerekkorában vagy mostanában, popsláger szövegekből. 
Megérthetitek. 
Muszáj volt telefonálnom, hogy elmeséljem a Ricsárd, tács mi-t és a Ásúpiszuláki, láki, láki, láki-t. Sajnos, a Szentmihályon disco lesz - azt már nem értették, de a napi bölcsesség megvolt, miszerint, k jó, hogy nekik angol az anyanyelvük, sok-sok szempontból, de így lemaradnak arról a tréfáról, amiben a világ 5 milliárd másik állampolgára osztozik amikor halandzsázik angolul. 
A halandzsát nem tudtam ám, de körülírtam. 
Letettem a telefont, még elméláztam egy percig a yachtok és felhőkarcolók által beragyogott víztükörbe bámulva azon, hogy pár éve tudtam csak meg, hogy az nem a Föld fogságából kidőlni, hanem a Föld fog sarkából kitörni. 
És azt hiszem, Michelenek van igaza: itt az idő, hogy megint kicsit munkába álljak. 

3 megjegyzés:

  1. én is ricsárd tács mínek énekelem a depeche mode klubban, biztos ami tuti. de volt régen enekeccsu vokkin. enekeccsu vokkijái. rájössz mi eez?

    VálaszTörlés