Pár szóban Londonról és/vagy a magyarokról

Régóta szeretnék másról is írni, mint magamról, csak sosem fogyok ki a témából. 

Ellenben most nem azt mesélem el, hogy ma kicsit jobb kedvem volt, mert a pénteki önéletrajz küldés dömping 14 órás lezárása után, 16:01 perckor behívtak hétfőre (vagyis holnapra) egy interjúra; vagy, hogy hetek óta skype-on végre újra nyomom a kínai óráimat egy iszonyúan cukker otthoni tanárral (jobb is, óccobb is, mint az itteniek) és ma reggel is emiatt keltem a sirályokkal és ez kifejezetten nagyon jó nekem; illetve nem mesélem el kedves embereket, akik úton-útfélen leszólítanak - hogy mit olvasok (jaaaj, sosem kérdezték ezt meg tőlem, de rendszeresen előfordul itt a bkv-n), hogy mennyire egy delightful young ladynek nézek ki (se delightful nem vagyok, se young, de helyes volt a 3 méteres fiatalembertől), hogy mennyire gorgeous az éppen aktuális cipőkölteményem. Ésatöbbi, ésatöbbi. És nyilván, én is - minduntalan- leszólítok embereket illetve itt ez nem leszólítás, hanem a nap természetes része, hogy egymással beszélgetünk, szóba elegyedünk.

(Ágikám, mintha az lett volna a mai elgondolás, hogy nem magadról fecserészel, ismételten.) 

Sokféle, nagyon sokféle magyar van itt. Értelemszerűen, a nagy számok törvénye és a talán áprilisban publikált TÁRKI felmérés alapján, a társadalom egész metszete megjelenik, a betanított munkástól a szellemi szabadfoglalkozásúig, párok, egyedülállók, lányok, fiúk, fiatalok és nem annyira fiatalok, mindenki. Különbség is sokféle van közöttük: van, aki átmenetileg jön, van, aki már állampolgár, van, aki mosogat a szociológus diplomájával, van a megannyi Vállalkozó János, van a nyelvtudás nélküli, van, aki itt hagyja a párhónapos babáját és hazamegy, hogy a social service kezdje vele, amit akar. Van, aki családdal jön és van, aki itt talál magának szigorúan magyar párt. Van, aki a Zone4-be jár Tankcsapda és Ákos és Presser és mittoménmilyen koncertre, van, aki a Royal Albert Hall-ba, egyetemes kultúrára. Van, aki a magyar kifőzdében eszik 5 fontért tökfőzeléket, van, aki maximum néha csinál tejbegrízt (szerzőnk). Van, aki imádja és gond nélkül átveszi a sokszínűséget, részévé válik és van, akit ez megrémiszt, bezárkózik a magyar közegbe és az itteni pakisztániakat cigányozza, frusztrációját és félelmeit levezetve. Sokféle a magyar, mint ahogy otthon is sokfélék vagyunk, miért alakult volna itt ez máshogy. 

Nekem, minden vélt vagy valós nehézségem ellenére szerencsém van. Egyrészt angol közegben dolgoztam és van olyan cv-m, hogy esélyt lássak, visszakerülni oda (ez nem ennek a posztnak témája), másrészt a magyarok, akikkel itt összefutok akár átmenetileg, akár komolyabban, azok nem a cigányozó, homofób, rasszista, angolgyűlölő, önmagát gyűlölő magyarok csoportja, hanem olyanok, akik valamit szeretnének kezdeni magukkal. 

Sokfélék. A pincér fiú az egyik menő étteremben, aki  szegedi bölcsészkaron angol-olasz szakon végzett, öt évet volt smasszer a Csillagban (!!), majd egy éve ezt befejezte és kijött. És aki mondja, hogy ha gondolom, neki van ismerős-rokon kedvezménye, ha éhes lennék, ugorjak be, 50%-ra ehetek nála bármikor. 

A pedikűr-manikűr lány, aki diákhitelből agrár valamilyen főoskolát elvégzett, mert ez volt az álma, köztisztviselő lett, majd lehetőség nélküliséget- és az évek óta 180 ezer bruttó államigazgatási fizut egy pedikűr oklevéllel feloldotta és most soha jobban van - pár év múlva akár önálló szalonnal - mondja. Diákhitelt visszafizette, csak a jegyzőkönyv kedvéért. A spinning oktató, aki négy éve nyomja és saját stúdiót szeretne a többi magyar oktatóval. R a szomszédom, aki majd egy évtizede itt van, kölcsönadja a felmosóvödröt és még rántottát is főz, amikor visszaviszem a vasalót is. A fodrász, aki volt augusztusban egy év után otthon, Pécs mellett, kis falu, de többet nem megy, mert a barátaival már semmi közös témája nincs. És az egyik kedvencem történetem,  A. barinőm, akinek a harvardi és cornelli építészdiplomája Bpestre nem volt elég jó az építészirodákba... Mindegyikük kedves, segítőkész, barátságos és hihetetlenül autonóm/önálló személyiség, hiszen nem nagyon számított a zállamra, amikor újra nekilátott a bárminek.

Ezek nem a konzul haverinám történetei, amik higgyétek el, egészen elképesztőek. 

Mert valóban a világ egyik legdrágább városa, ahova, mint az aranyláz idején, ömlik mindenki Ajrópából, keletről-nyugatról-délről; úgy, hogy a korábban, a világ más részeiről beömlöttek azok, akiknek a gyerekei mára már vagy szép brit akcentussal beszélnek, vagy fejkendőben járnak. Vagy mindkettő. 

De a város befogadja, felszívja ezt a hordát és megtanítja őket/megtanít minket sorban állni a buszmegállóban, két kedves szót odavetni a biztonsági őröknek, szemetet magunk után összeszedni a parkban, magunk elé engedni azt, akinek csak két valami van a kosarában, hogy ne az egész hétvégi vásárlásom várja végig a közértben; és jobb oldalra állni a mozgólépcsőn. 

Ez van benne a levegőben - ezért jön ide mindenki, mert mindenkinek van egy története, amiben Jerzsi, Vaclav, Jorge, Jorgos, Mahmud Ilufer megcsinálta a szerencséjét, vagy csak épp nem halt otthon éhen, vagy csak épp nem lőtték le Bangalor alsón. Vagy csak épp perspektívát adott manikűrösnek-programozónak-fodrásznak-ápolónak-ágikának-pincérnek-Tercsinek-Fercsinke-Katának-Klárának. 

Sokféle a magyar. Akikkel én kapcsolatban vagyok - leszámítva a követség két igen szórakoztató és megbízható és nagyon sokat dolgozó munkatársát - azok nagy része azt mondja, hogy nem áll szándékában hazamenni. Politikai véleményük is van, persze, de ez most nem az az írás. Inkább mondom, hogy fiatal, huszon-harmincéves véleményük van, tervezhetőséget akarnak az életükbe, kiszámíthatóságot. A. kérdezte, amikor pár hete itt volt, hogy ha nincs állásom, mégis miért gondolom, hogy jobb itt nekem. Nem veszekedett, csak próbálta megérteni. Mondtam neki, hogy itt mindenki érzi az amerikai - nekünk, immár brit - álom megvalósulását - ha k dolgozol, akkor lehet belőled valami, édes fiam. Ez van benne a levegőben. 

És tartózkodnék a nagy szavaktól, mondottam már, hogy nem én vagyok a Haza Bölcse. 

Ellenben, azt azért jelezném, hogy ez a pár százezer ember, aki itt van, az nagyon fog otthon hiányozni. A körülöttem lévők nem születtek vállalkozónak, de itt hisznek magukban és hisznek a környezetükben - bármennyire is irdatlan banálisan és amerikaiul hangzik. 

Nem hiszem, hogy egy annyira gazdag ország lennénk, hogy megengedhettünk volna magunknak ezt a pár százezret most; egy '56 és egy '44 után.