Évad vége

Zizi szabadságra megy - mondjuk úgy, hogy a sorozat nyári vakációját fogja tölteni, egészen január 13-ig.
Mindenkinek köszönöm a biztató szavait, velem töltött idejét, gondolatait, amiket kimondott és gondolatait, amelyeket megtartott magának.

Érdekesen, számomra érdekesen alakult ez a blog, hiszen azért kezdtem írni, hogy a legszűkebb barátaim értesüljenek arról, hogy mizu és aztán lett belőle 300-400 katt/némely bejegyzés és az a meglepetés, hogy én ezt szeretem csinálni, mert kimondottan szórakoztat. Nem azért, mert uncsizok és nincs más dolgom - ahogyan K megjegyezte, bár akkor már erősen ittas volt, így nem vesztem vele össze - hanem, mert szeretek írni, régóta nem gondolkoztam ezen, talán sose. De most ki tudom mondani: Ági vagyok, 35 éves és szeretek írni, szervuuuusz Ági. 

Nyilván, adott is volt a dolog, egy izgi városban, izgalmas dolgokat csinálva óhatatlan a közlésvágy, mert szeretném, hogy mindenki tudja: a világ nemcsak rántott hús és a rendezvénydíszlet nem velencei karnevál vagy Oscar-díj átadó 2013-ban; vagy nemcsak úgy lehet belépni egy üzletbe, hogy rákészülsz a támadásra, nemcsak olyan lehet az egyéni vállalkozó lét, hogy első napodtól el akarnak pusztítani, hogy lehet köszönni a buszsofőrnek, lehet csevegni a könyvedről a metrón, lehet vihogni Merkel lehallgatásán a pubban, mert a németeket nem árt lehallgatni, lehet természetesen idézni Monthy Pythont, mert mindenki tudja, hogy miről beszélsz és nemcsak a spanyol inkvizíció kapcsán, lehet kacagni az amerikaiakon, lehet betérni egyedül színházba és étterembe, mert a háztartások 65%-a egyedülálló és itt aztán senkit nem érdekel, hogy te miért élsz így, lehet lábvonalat kiemelő színes bokazoknit hordani, lehet színeket hordani, lehet mindenhol bankkártyával fizetni, lehet örülni a napsütésnek, lehet örülni az esőnek, lehet elfeledni, hogy esik és lehet örülni a napsütésnek. Lehet lehajolni a szemétért, mert zavar az utca közepén, lehet mosolyogni mindenkire, mert se hülyének nem néznek, se nem provokálsz vele, lehet mindenkihez egy kedves szavad és oda tudsz figyelni mindenkire, mert hülyebiztos a város és rád is odafigyel mindenki, mert hülyebiztos a város. 

És ami még van itt, az az, hogy elbuksz - valami nem sikerül - valami mást akarsz, akkor nem köszörüli rajtad a nyelvét a sok polihisztor sikerember, hanem nekiállsz és újrakezded, csinálod, újra és újra. Mert belső tartalékod is van, valahonnan magadból, neveltetésedből, inspiratív közegedből, konspiratív álmaidból. Van külső segítség, mert már az is egy óriási segítség, hogy nem köszörüli rajtad a nyelvét a sok polihisztor sikerember. És egy olyan helyen vagy, ami láthatóan és érezhetően pörög és megy és fogyaszt és oktat és integrál és távlatokban is és másnapokban is gondolkozik. Odafigyel, felmér, szolgáltat, fejleszt. 

És rettentően jó a humora. 

Zizi lassan 80 napra haza, majd 2 hónap Ázsia és onnan, ha nem ragadok ott, akkor jövök ide vissza. 

Abban megerősödtem, hogy nem én vagyok az ufó, minden, amit képzeltem, az létezik, megvalósult és elképesztő - ahhoz nincs erőm, hogy meg akarjam változtatni a világot otthon. Csináltam sokat, majd biztos csinálom is, de most egyelőre nem hiszem, hogy ez menne, nekem, egyedül.

Lubickolni szeretnék a működőben, hozzátenni, kooperálni és vinni előre. Nem küzdeni, anyámék küzdöttek eleget, én másik generáció vagyok, belefáradtam a hülyeségbe. És ami fontosabb: nem most vagyok először küffödön, mozgólépcső!street food!melegfelvonulás!, sokszor mondottam, most is elmondom: lehet úgy élni, hogy együttműködsz és egészen lenyűgöző, amikor nem arra megy el az energiád, hogy kivédj mindent. 

Január 13-án, kis színessel folytatjuk. Addig pedig fogyasszatok, olvassatok, beszélgessetek, szedjétek a szemetet, álljatok jobbra a mozgólépcsőn, engedjétek előre, akinek 2 cucc van a kosarában, sportoljatok, köszönjetek a buszsofőrnek és figyeljetek egymásra. És mondanám, hogy a haza fényre derül, de ez leírva is olyan nyál, hogy inkább nem mondom, csak gondolom.